Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Balázs-Hajdu Péter ÁCS Pál, „Elváltozott idők”: Irányváltások a régi magyar irodalomban, Budapest, Balassi, 2006 (Régi Magyar Könyvtár: Tanulmányok, 6).

ÁCS Pál, „Elváltozott idők”: Irányváltások a régi magyar irodalomban, Budapest, Balassi, 2006 (Régi Magyar Könyvtár: Tanulmányok, 6).

by Balázs-Hajdu Péter Utoljára módosítva 2009. 01. 26 13:49
A dokumentum elkészítésében együttműködők: Balázs-Hajdu Péter, Maczelka Csaba.
— filed under:

Balázs-Hajdu Péter és Maczelka Csaba recenziója

 

Ács Pál második kötetének tanulmányai nem lehetnek teljesen ismeretlenek olvasóiknak, minthogy zömmel a Reneszánsz Osztály konferenciáin elhangzott, súlyuknak megfelelően természetesen nyomtatásban is megjelent munkákról van szó.

Első tanulmányában (A szentek aluvása – Dévai Máts és a Patrona Hungariae-eszme protestáns bírálata, 11–34.) a szerző az első magyar hitújítóként számontartott Dévai Mátyás első elvesz(ejt)ett művének, a De sanctorum dormitione címűnek egyes tételeit rekonstruálja a vitairatot ért támadásokra feleletként írt és fennmaradt Disputatio alapján. Az eljárás tétje jelen esetben az egyazon kézzel rajzolt paradigmák eltéréseinek tettenérése, azzal a megszorítással, hogy ezek fejlődése csakis diszkurzív lehet, hiszen a kikövetkeztetett változtatások rendre az ideológia sértetlenségét célozzák. Vagyis olyan gondos idő- és térbeli pozicionálásnak eredményei, melyben a lélekaluvás tanát – a felekezetek álláspontjainak függvényében – lehetőségei szerint wittenbergi iskolájához viszi közel.

Valóság és fikció összjátékát mutatja a Historia cladis Turcicae ad Nadudvar című históriás ének Sehszüvár bég félig írt életrajzát gazdagító olvasata (Sásvár bég históriája – Historia cladis Turcicae ad Naduduar (1580), 35–46.). A dolgozat újdonsága nem is annyira az ének kritikai kiadásának (RMKT XVI/11 [s. a. r. Ács Pál], 157–172, 429–443. No. 9.) jegyzeteit kiegészítő további török és magyar források ismertetésében rejlik, sokkal inkább a nézőpontváltásban: a történeti mellett az irodalmi megerősödésében. Alapvetése szerint ugyanis a valóban históriaként értendő 16. századi karrierregény magyar származású renegát hőse Sásvár pasaként maga generálja emlékezete formáját: kényszeresen a protestáns propaganda rajzolta törökképhez teszi magát egyedülállóan hasonlatossá.

A korábban az Újfalvi-énekeskönyv fakszimile kiadásának (BHA 38.) kísérőtanulmányaként publikált dolgozat („Tiszta énekek.” Újfalvi Imre: Keresztyéni énekek (1602), 47–108.) újabb lépés Újfalvi tevékenységének újraértékelésében. A 60-as évek végén Keserű Bálint fontos és alapos tanulmányokkal (Újfalvi Imre és a magyar későreneszánsz – ActHistLitt, 8(1968), 3–16.; Újfalvi Imre és az európai „későhumanista ellenzék” – ActHistLitt, 9(1969), 3–46.; Az Újfalvi-per jegyzőkönyve – ActHistLitt, 12(1972), 53–58.) járult hozzá az akkorra már – többek között Klaniczay Tibor (Újfalvi Imre és az 1602. évi énekeskönyv, ItK 1958) nyomán – jelentős fellendülésnek indult Újfalvi-kutatáshoz. Rávilágított az Újfalvi munkásságának megítélésével kapcsolatos bizonytalanságokra, bemutatta a korábban ismeretlen album amicorumát, és az album nyomain elindulva, az európai (heterodox) egyháztörténet kontextusának alapos ismertetése mellett adott részletes képet peregrinációjáról: a szász filippistákkal való wittembergi találkozásról és a németalföldi útról, melynek során az arminiánus irányzat forrásvidékének tartott liberális humanista táborral nyílt alkalma találkozni. A tanulmányokból egy Európa szellemi életét ismerő, sokoldalú lázadó portréja bontakozik ki. Ám Keserű Bálint mértéktartóan azt is hangsúlyozta, hogy a hatások alapján „hiteles arcképe aligha áll össze.” Ács némileg megkérdőjelezi a Keserűtől idézett, ám Keserű által is csak óvatosan, elvi lehetőségként felvázolt elképzelést egy „Pfalztól és Németalföldtől Kelet-Európáig húzódó protestáns frontról” (51.), amelyhez Újfalvi csatlakozott volna, és az európai hatások elemzésekor azt hangsúlyozza, hogy a vizsgált időszakban „a mindenütt jelenlévő protestáns heterodoxia nem a felekezetek fölöttiség, hanem a szektásodás irányában haladt.” (51.) A hatások fontosságának értékelése során ugyanakkor megismétli Keserű figyelmeztetését, hogy mindezek mellett – az akár egységesebbnek, akár Ácsot követve töredezettebbnek vélt – lázadás megítélésében a konkrét szituációt és a lelki alkatot is figyelembe kell venni.

Ács Pál a korábbi eredmények szemléltetése után Újfalvi pedagógiai munkálkodását és az ehhez kapcsolódó könyvkiadási tevékenységét, illetve a mögöttes eszmerendszert térképezi fel, s (a primér szövegtől elkülönített tanulmányban kevéssé követhetően) az énekeskönyv előszava alapján rekonstruálható kiadói tervet ismerteti, majd a korábbi katasztrofikus szemlélettel szembehelyezkedő történetszemléletére is utal. Úgy találja, Újfalvi mindent a vallás szemszögéből vizsgál, és szerinte az énekeskönyvben is elsősorban az erkölcsi tisztaság megteremtése a fő törekvés. A „bötűhöz” való ragaszkodást nem a puritán elvek megelőlegezéseként, inkább az Erasmus és a korai protestánsok által képviselt irány folytatásaként értelmezi. Kijelöli Újfalvi munkájának helyét a magyar protestáns énekeskönyvek környezetében, kiemeli gondos előkészítői munkáját, a kéziratos források gazdag használatát, és néhány példaként kiragadott esetben a források kérdésére is kitér. Graduál-kritikájában sem megsemmisítő, hanem javító szándékot lát. Felismeri, hogy az Úrvacsora kérdésében az énekeskönyv nagyon érdekes kettősséget mutat: a következetes helvét szerkesztő közelítését a lutheri egyházhoz. Végül röviden szól Újfalvinak az 1598-ban közzétett, 1657-es évre szóló, Szalárdy Siralmas krónikájában is emlegetett prognosticatiójáról, mint humanizmus és fanatizmus a korban nem egyedülálló, ám az emlékezetes évben történtek ismeretében nagyon is figyelemreméltó együttállásáról. A tanulmányhoz részletes táblázat is kapcsolódik, amely az énekeskönyv felépítését mutatja be – kérdéses azonban, mennyire volt szükséges az említett kísérőtanulmányban már közzétett, terjedelmes adathalmazt ismételten, a főszöveg nélkül publikálni.

A Tótfalusi-tanulmány (Tótfalusi Kis Miklós és a szórakoztató irodalom, 109–118.) Kis Miklós életművét segít egységesnek látni. Ács Pál érvei fényében a kiadott világi nyomtatványok közül pusztán szórakoztató jellegével kirívó három (Asszonyokról való tükör, Az tékozló fiúnak históriája, Árgirus históriája) a nyomdász művelődési programjának szerves részeként értékelhető. Irigyei vádjának (a haszonlesés) és önnön védekezésének (Mentsége) összevetésén túl valóban termékenynek látszik annak belátása, hogy a fenti ponyvák tárgya közül az első Luther, a második pedig Melanchthon kedvelt toposzai közé tartoztak, s ekként akár valódi mentségül szolgálhatnak a mégoly frivol Árgirus kiadására is. Tótfalusi coccejanus elkötelezettségének ismeretében a 17. századi magyar kálvinista eszménynél jóval megengedőbb korai református törekvéseket szem előtt tartó gyakorlata a Hollandiában ez idő tájt fellángoló liberális és puritán coccejanusok vitájában naprakész állásfoglalásként értelmezhető, ha az áhított, a technikait a spirituális szolgálatába állító fokozatos tökéletesedés érdekében az aljirodalomtól indul a Biblia felé.

Rimay Epicédiumának újraolvasása („Egy út készíttetik.” Balassi Bálint apoteózisa Rimay János Epicédiumában, 119–139.) az eddigi, jórészt történeti megközelítésekhez mérten jelent alternatívát: mert míg a hagyományos olvasásmód ugyan termékeny lehet a ciklust inspiráló Darholcz Kristóf Balassi fivérekre írott elogiumai esetén, az arra válaszként érthető Epicédium központi alakjának cseréjét (Ferenc helyett Bálint középpontba emelését) vélhetőleg éppen nem elsősorban történeti megfontolások indokolják. Annak belátása, hogy az Epicédiumot szervező trópusként tételezett prosopopoeia rendeltetése szerint nem a haldoklót idézi, de a halott költőnek ad hangot, a jellemzően sajátos időbeliségen túl felismerteti a vers terét is: a kitapintható mintákat követő, allegorikus alakokkal benépesített fiktív síremléket. Az erősen allegorizált szövegből a kezdetektől permanensen tényeket kitermelni szándékozó megközelítések nehezen tudják másként mint a hanyatló reneszánsz tipikus túldíszített darabjának látni tárgyukat, holott ezek a létezés különböző szféráihoz tartozó alak(zat)ok nem a történeti visszatekintést nehezítik meg, hanem a poétikai irányadást szolgálják a Balassi Bálint és követői által örökül állított és diktált versekben.

Az utolsó tanulmány (A „helyettes áldozat” allegóriái a Zrínyiász IX. énekében, 140–157.) szintén szoros olvasatának eredményeként látja eltolódni a fókuszpontot a Zrínyiász és annak epizódalakjait megszólaltató epigrammák, valamint végül a szinte teljes egészében megmozgatott életmű utalásrendszerében. Ebben az önértelmezésére bízott rendszerben pedig a hagyományosan központinak tételezett VIII. helyett a leginkább epizodikusnak ítélt IX. ének látszik épp leginkább vitatott/támadott minőségeiben: poétikailag, teológiailag, politikailag hangsúlyosnak. Mert hiszen ebben a megközelítésben Radivoj és Juranics nem az üzenet átadását elszalasztva esnek el: elesésük maga az üzenet. Az ismert antik mintától, az Aeneis IX. énekétől eltérően Szigetvár keresztény hősei ugyanis nem pusztán magukért és egymásért vállalják a halált, hanem urukért is. A valaki helyett halás tipológiai szimbolizmusként értése legitimálja az eposz nem protestáns és nem katolikus, sőt a tanulmány végére egyenesen janzenizmus-közelinek vélt teológiai alapkoncepciójának sejt(et)ését. Ha az imitatio Christi ad módot a fatum korlátait áttörni, az egyre nagyszerűbb hősök egyre kisszerűbb halála indokolt. A helyettesítés természetéből adódóan továbbgyűrűzik: amennyiben a szavak és a dolgok (ehelyütt: tinta és vér) ekként egyenértékűek, végre egyként lesz mártír a megidézett és a megidéző Zrínyi.

Ács Pál megközelítései a legtöbb esetben nagyon érdekes belátásokkal gazdagítják az eddigi megállapításokat. Bár a kötet tematikus értelemben szerteágazónak tűnhetne, a szerző majd mindenhol tetten érhető revideáló szándéka kellő koherenciát biztosít a tanulmányoknak. Könyve a kiadó sorozatának megszokott színvonalát képviselő, alapos munka.

Summary

 

The volume „Elváltozott idők” (Irányváltások a régi magyar irodalomban) by Ács Pál offers a selection of his previous important essays. Although a number of different topics are touched upon, Ács’s consistent revisionary attitude provides coherent unity for the volume. The first essay endeavours to reconstruct the views Dévai Mátyás might have propagated in his by now lost work (De sanctorum dormitione), based on Dévai’s DisputatioDisputatio. The second essay offers a re-evaluation of the historical song Historia cladis Turcicae ad Nadudvar, calling attention to the literary determinedness of the text besides the usual historical emphasis. The weightiest essay in the book addresses an issue formerly discussed by Klaniczay Tibor and Keserű Bálint: the case of Újfalvi Imre. Contrary to Keserű, Ács suggests that the ubiquitous protestant heterodoxy, exemplified by the sedition of Újfalvi, did not form a pan-European protestant front, but instead showed signs of sectarianism. Ács’s essay concerning Tótfalusi Miklós places the works published by Tótfalusi into a coherent cultural agenda, one connected to the more liberal Holland strain of Calvinism. The essay about Rimay’s Epicédium offers an alternative for the historical approaches dominant in readings of the poem, whereas the final essay, again connected to a widely discussed text, the Zrínyiász, claims that instead of VIII. canto of Zrínyi’s epic, the IX., conventionally considered as the most episodic one, should be regarded as the centre of the grand work.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek