Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Balázs Péter PENKE Olga, Műfaji kísérletek Bessenyei György prózájában, Debrecen, Kossuth, 2008.

PENKE Olga, Műfaji kísérletek Bessenyei György prózájában, Debrecen, Kossuth, 2008.

by Balázs Péter Utoljára módosítva 2009. 09. 02 09:39
— filed under:

Balázs Péter recenziója Penke Olga könyvéről

A könyv a Debreceni Egyetem Csokonai könyvtár című, Bitskey István és Görömbei András által szerkesztett sorozatában jelent meg. Az 1993-ban induló, a magyar irodalomtörténetírás legjelesebb szerzőinek műveinek otthont adó sorozat már az ötvenedik kiadványához közelít (az itt recenzeált munka a negyvenkettedik a sorban).

A magyar felvilágosodás irodalmának legtekintélyesebb kutatói közé tartozó Penke Olga szintézisjellegű könyvet írt, amelynek megszületését alapvetően az tette lehetővé, hogy az 1983-as Holmi-kiadástól napjainkig rengeteg minden történt a Bessenyei kutatásban. Akkor indult meg ugyanis a filológiailag tökéletesen megbízható és igen alapos előszókkal és jegyzetekkel ellátott kötetekből álló életműsorozat kiadása. A Bessenyei írásait figyelemmel követők tudják, hogy a tíz megjelent kötetből Penke Olga két kötetnyit vállalt magára: a Rómának viselt dolgai 1992-ben, míg az Időskori költemények 1999-ben jelent meg. Számos tanulmánykötet és konferencia bizonyítja, hogy a szövegek elérhetővé válásával párhuzamosan (s nyilván annak is köszönhetően) a Bessenyei-életmű iránti érdeklődés minden eddiginél intenzívebbé vált. Minden jel arra mutat tehát, hogy most jött el az előkészítő munkálatok eredményeire épülő összefoglaló jellegű művek ideje, s vajon kik volnának hivatottabbak efféle szintézisek készítésére, mint a szövegkiadás folyamatában részt vevő, ugyanakkor a magyar és a nemzetközi felvilágosodás irodalmában és eszmetörténetében is járatos kutatók – amilyen Penke Olga is.

A tematikusan építkező mű összesen 14 fejezetből áll, amely fejezetek kisebbik része egy-egy Bessenyei által használt műfajt (pl. dialógus, levél, ajánlás és előszó, jegyzet, regény stb), nagyobbik részük azonban egy adott, akár különböző műfajú művekben megnyilvánulni képes, átfogó jellegű problémát tárgyal (pl. A filozófus a rendszeralkotás kényszerével szemben, Az író és az olvasó ábrázolása vagy éppen A nyelvek természete és az új szóllás formája). A fejezetek némelyike már korábban is megjelent önálló magyar vagy francia nyelvű tanulmányként, más fejezetek azonban a kötetben jelennek meg először. A mű egyik legnagyobb erénye véleményem szerint a nemzetközi szakirodalomban való igen alapos tájékozódás. Penke Olga minden fejezetet úgy kezd ugyanis, hogy végigtekint az elmúlt évek-évtizedek tanulmány- és könyvtermésén – elsősorban persze a francia nyelvűeken, de az angol és a német nyelvű munkákat sem hanyagolja el – és azok tükrében láttatja a Bessenyei-életmű egyes problémáit. Első számú célkitűzése tehát annak bemutatása, milyen párhuzamokat mutat Bessenyei prózája a felvilágosodás európai irodalmával, s hogy mennyiben jellemzik kifejezetten egyedi sajátosságok.

A célkitűzés megvalósításának nehézségeiről a szerző egyébként már bevezetőjében is beszámol: nem könnyű műfajtörténeti kiindulópontról tárgyalni egy felvilágosodás-korabeli szerző életművét, hiszen ismeretes tény, hogy a tárgyalt korszakban alapvető változások következnek be mind az esztétika, mind a filozófia területén, s ezek a változások természetesen súlyos következményekkel járnak a műfajok terén is. Nagy átrendeződéseket láthatunk: egyes nagymúltú műfajok eltűnnek, mások ekkor jelennek meg, megint mások pedig felfelé vagy éppen lefelé mozdulnak el a képzeletbeli (vagy nem is annyira képzeletbeli) hierarchiában. A nyelveket tudó, széles olvasottsággal rendelkező Bessenyei igencsak érzékenyen reagált erre a képlékeny állapotra (s erre a képlékenységre, nehezen definiálhatóságra rímel voltaképpen a cím is, amelyet a szerző adott a kötetnek: műfaji kísérletek Bessenyei prózájában).

Az életmű ráadásul a felvilágosodás minden jellegzetes prózai műfajára ad példát, noha persze nem vegytisztán, hanem szerzője egyéniségének és éppen aktuális esztétikai-filozófiai koncepcióinak megfelelően. Ez azt is jelenti, hogy műfaji-írásmódbeli szempontból nem jogosulatlan az életműben két nagy alkotói periódust megkülönböztetnünk: míg az első korszakot a rövid, tömör, töredékes, nyugtalan, személyes jellegű írások jellemzik, addig az időskori próza műfaji szempontból kevésbé változatos, hiszen letisztultabb, összegző jellegű művekről van szó. Ez a vitathatatlanul igaz állítás nyújthat ugyan némi kapaszkodót, de a Bessenyei-életmű által felvetett műfaji-írásmódbeli kérdések ettől még rendkívül komplexek és nehezen kezelhetők maradnak. Vegyük például a Tariménes utazásának elemzését (11. fejezet). Nem kérdéses, hogy az írás műfaja: regény. Azt látjuk ugyanakkor, hogy amikor a műhöz írott különböző előszavakban Bessenyei az általa követendőnek ítélt példákat, mintákat tárgyalja, mindössze egy regényt említ (a Télemakhosz utazását, amely Fénelon definíciója szerint egyébként is prózában írt eposz), emellett azonban néhány eposzt (Tasso, Vergilius és Homérosz munkáit) és még több filozófust sorol fel, majd végül arról szól, hogy fontos ugyan a megfelelő minták és előképek kiválasztása, de azért az embernek a saját stílusát és saját „módját” magának kell megteremtenie. Azaz, ha ennek a gesztusnak erős értelmezést kívánnánk adni, azt is mondhatnánk, hogy saját maga kérdőjelezi meg a korábbi felsorolás jelentőségét, amit az tesz különösen figyelemreméltóvá, hogy a jelenetek megszerkesztése és a mindentudó narrátor központi szerepe Penke Olga szerint egyértelműen Voltaire meséire emlékeztet.

Egy efféle recenzió nyilván nem alkalmas az összes fejezet egyenkénti bemutatására, ezért némileg önkényesen kiválasztottam két olyat, amelyet első olvasásra és a recenzió készítése során is különösen fontosnak éreztem. A 3. rész címe: A vegyes műfajú kötet, Voltaire Bessenyei Holmijában. A Holmiról – legyen szó akármelyik változatáról – műfajtalan vagy műfajilag nagyon nehezen besorolható szövegegyüttes. Ennek a különböző, a tartalmilag és formailag igen elütő munkákat látszólagos egységbe fogó „azonosítatlan tárgynak” ha pontos nevet nehezen is adhatunk, európai előképeit azért megpróbálhatjuk megkeresni. Penke Olga arról ír, hogy a Revue Voltaire címet viselő periodika 2006-ban egész különszámot szentelt a mélanges voltaire-i használatának. Ez a műfajtalan műfaj komoly hagyományokkal bír: elég, ha csak az antik és középkori kommentárt és a reneszánszkori miscellaneat említjük meg. A felvilágosodás esztétikájának szintén nagyon megfelel ez a szabad, a változatosság és a meglepetés elvére épülő gyűjtemény-forma. Szinte minden nagyobb európai író munkásságában előfordul, amelyet persze vagy ő maga készít, vagy anyagilag érdekelt „kalózok”. A szerzők ily módon több helyen is elsüthetik egyes írásaikat – miközben persze a megváltozott kontextus változtathat az adott szöveg értelmén. (Bessenyeire ez nem jellemző, ő inkább újraírja korábbi munkáit, ami persze annyiban hasznos az irodalomtörténész számára, hogy ez lehetővé teszi szellemi fejlődésének nyomon követését.) Ez a mélanges tehát a Holmi „műfaja”, s ezt a besorolást Penke Olga megtámogatja azzal a filológiai felfedezéssel, amely szerint a Holmi egy híres (de itt nem részletezendő okokból eddig be nem azonosított) Voltaire-utalása éppen egy ilyen Mélanges kötetből származik. Egy olyan szöveghelyről van szó, amely a volney-i mester Filozófiai ábécé című munkájából viszonylag ismert ugyan, de Penke Olga felfedezése előtt nem lehetett tudni, hogy Bessenyei erre hivatkozik.

A másik rész, amelyre külön ki szeretnék térni, a 12. fejezet, amelynek címe A történeti téma szerepe és a történetírás műfaja. Ez bizonyos értelemben Penke Olgának szűkebb szakterülete is, hiszen a témáról korábban monográfiát jelentetett meg,[JEGYZET: Filozofikus világtörténetek és történetfilozófiák, Balassi, 2000.] amelyben Bessenyeinek szintén igen komoly szerep jutott, persze ott Verseghy, Gvadányi, Péczeli és mások társaságában. A filozofikus történetírás kritériumainak természetesen elsősorban a Rómának viselt dolgai című Bessenyei-munka felel meg, így nem véletlen, hogy a szerző a fejezet élére egy innen származó mottót illesztett: Úgy kell írni az eseteket, hogy olvasások által az Embernek és Világának isméretiben bölcselkedhess is: hogy okosságunk sorsunkat, a régiek hibáinál fogva is megjavíthassa . Ez egy, a felvilágosodásra igencsak jellemző eszme: a múlt ismerete, mint egy jobb világ megteremtésének nélkülözhetetlen feltétele. Penke Olga szerint a történeti téma az első évektől a kései művekig permanens módon ott van Bessenyei gondolkodásában. Vannak klasszikus történetírói jellegű munkái, pl. a Hunyadi János élete, amelyben egy kivételesen szeplőtlen nemzeti hős alakját tudja bemutatni, s van egy kiadatlan munkája (amelyről szintén Penke Olga adott számot az ItK hasábjain [JEGYZET: Bessenyei György kiadatlan szövegtöredéke…, ItK, 1998, 255–259.]), amelyben Bessenyei kifejezetten módszertani kérdésekkel foglalatoskodik: a bibliai kronológia bírálatával, a történeti statisztika lehetőségeivel stb. Ez a történeti érzékenység vagy tudatosság azonban, amely kétségtelenül jellemzi Bessenyeit, elsősorban mégiscsak olyan munkákban nyilvánul meg, amelyeknek a műfaja voltaképpen bármilyen lehet. Eposz, színdarab, vagy éppen a Magyar Néző, amelyet műfajilag leginkább esszének lehet nevezni. Érdekes, hogy milyen óriási itt is a Voltaire-hatás: az Essai sur les Moeurs vagy éppen a Philosophie de l’histoire olyan művek, amelyek élete végéig elkísérték Bessenyeit.

Penke Olga kötete azt bizonyítja, hogy a Bessenyei-életművet tárgyaló eszmetörténeti jellegű vizsgálódások mellett komoly létjogosultsága van a műfajtörténeti szempontokat érvényesítő elemzésnek is, hiszen a felvilágosodás korszaka nem csak az eszmék terén, hanem az eszméket hordozó (és azokkal bonyolult kölcsönhatásokra lépő) műfaji formák terén is sok újat hoz, s Bessenyei kétségtelenül azon szerzők közé tartozik, akiknek műveiben ez a változás igen izgalmas módon csapódik le.

Sommaire

Le nouveau livre d’Olga Penke est consacré à la question de la diversité des genres littéraires dans l’oeuvre de Georges Bessenyei, penseur et écrivain emblématique des Lumières hongroises. Le livre se compose de quatorze chapitres thématiques dont certains traitent d’un genre particulier utilisé par Bessenyei (dialogue, épître, note, dédicace, etc.), tandis que d’autres sont consacrés á l’analyse des problématiques plus globales se manifestant dans des oeuvres relevant parfois de genres divers. Certains des chapitres figurant dans le volume ont déjá vu le jour comme articles indépendants écrits en français ou en hongrois, d’autres ont été inédits avant la publication de ce volume. Une attention particulière est consacrée á la sensibilité historique de Bessenyei, ce qui ne doit pas nous étonner de la part d’une auteure qui avait déjá publié une monographie sur le sort des histoires philosophiques en Hongrie.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek