Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Benda Mihály Jean STAROBINSKI, Poppea fátyla: Jean Starobinski válogatott irodalmi tanulmányai, Budapest, Kijárat, 2007.

Jean STAROBINSKI, Poppea fátyla: Jean Starobinski válogatott irodalmi tanulmányai, Budapest, Kijárat, 2007.

by Benda Mihály Utoljára módosítva 2009. 01. 23 00:03
— filed under:

Benda Mihály recenziója Jean Starobinski könyvéről

 

A magyar Starobinski-kötet, a Popea fátyla hiánypótló munka. Habár a kötet tartalmaz olyan írásokat is, melyek a hatvanas években, az úgynevezett genfi iskola bűvkörében keletkeztek, ugyanolyan élvezettel olvashatjuk őket most, mint tették és teszik ezt Svácjban, Franciaországban és más országokban, köszönhetően a számos újabb kiadásnak és fordításnak. Mi az orvosból lett kritikus töretlen népszerűségének a titka? Talán egyéni szövegelemzési stílusa és a nyelve ragadja magával rajongóit, mert bármilyen témával foglalkozzék, mindig íróként tesz azt. Mindig úgy teljesíti a tudományosság követelményeit, hogy közben nem veszít az érthetőségéből sem. Szerinte a kritikának és az irodalomtörténet-írásnak is meg kell adni az önálló alkotásokat megillető zenei egységet, teljességet. Művei hidat képeznek az egzakt tudományoktól a gyönyörködtető, esztétikai élményt kínáló művészetek felé.

Starobinski nem kíván oktatni, vagy valamiféle módszert kidolgozni szövegeivel, hanem egyfajta szellemi nyugtalanságot igyekszik kelteni, kinyitni az olvasó szemét, rámutatni, miben rejlik az irodalmi szöveg tétje, hol vannak benne az esetleges csapdák és kísértések. A francia kritikus igyekszik megőrizni az interpretáció higgadt távolságát a szövegtől, melyet nem tekint soha „kultikus tárgynak”. Megpróbál úgy tekinteni rá, mint az olvasóhoz intézett megszólításra, és feltárni a benne rejlő válaszokat, melyeket szellemi nyugtalanságunk kérdéseire ad.

Starobinski nem rendelkezik ugyan olyan szövegelemzési stratégiával, amelyet elsajátíthatunk, és a későbbiekben pedig alkalmazhatunk különféle szövegeink elemzése során, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne írásainak néhány markáns közös jegye, és ne lehetne őket megkülönböztetni más kritikusok szövegeitől. Starobinski a La relation critique [Kritikai viszony] című írásában a szövegelemzés nélkülözhetetlen és meghatározó alapelvei közé sorolja az egyetemességre való törekvést, mivel egyedül ez jogosít fel bármiféle tudományos eljárás felhasználására és véd meg az egyedi esetek véletlenszerűségével szemben. Fontos vonása továbbá elemzési módszerének a nyelvészeti kiindulópont, de a francia kritikus szerint nem szabad megfeledkeznünk a szöveg keletkezésének kontextusáról, a kérdéses irodalomtörténeti szöveg címzettjéről vagy a történelmi, társadalmi kontextusról sem. Módszere szembehelyezkedik a strukturalista irodalomkritikával, mely a szövegre mint mondatokból vagy kijelentésekből álló sorozatok láncolatára tekint, amelynek megértése egyet jelent azzal, hogy felszabadítjuk a szöveg szövetét alkotó strukturális erőket, nem csupán a jelek, de a kijelentések, motívumok, szimbólumok, idézetek utalások szintjén is. Ezzel szemben Starobinski azt gondolja, hogy a szöveg valójában nem önmagában zárt világ, de kapcsolatban áll egy rajta kívül álló univerzummal és a szerző szándékával is, aki a meglévő nyelvi anyagot felhasználva olyan jelentést kényszerít rá, amely nem a nyelvtani szabályoknak való egyszerű megfelelésből vagy szövegközi kapcsolatokból ered. Csak ennek segítségével lesz megtapasztalható a mű által bejárt út, csak akkor, amikor a szövegmagyarázatban foglalt intencionális út értelmezését is hozzákapcsoljuk.

Starobinski szerint a művekre jellemző a „differenciális eltérés”, azaz a kor által felkínált szabályokhoz és nyelvészeti forrásokhoz való eredeti módon visszanyúló individualitás. Ezért képes az írásmű az egyetemest a saját világlátása által módosítva visszatükrözni. A francia kritikus szerint a nyelvet egyének használják jól meghatározott szándékok szerint, és ez képessé teszi őket egyedi világlátásuk kifejezésére, így szükségszerűen elérhetetlen lesz azok számára, akik zárt, radikálisan egyén feletti kódként értelmezik. Ezért elemzéseiben mindig nagy szerepet kap a szerző személye. Az sem véletlen, hogy nagy monográfiáinak címében elszánt demonstratív gesztusként a szerző nevét jelöli meg. Már ezáltal is szembefordul az utóbbi tizenöt év irodalmi életét jellemző tendenciával, amely már-már diadalmaskodva hirdeti az „alany” trónfosztását, ünnepli „a szerző halálát”. A Rousseau és a Montaigne mindenesetre olyan tanulmányok, amelyek a szerző életének megértése érdekében a hátrahagyott írásművekhez fordulnak.

Starobinski leginkább épp interpretációi tökéletességének köszönheti hírnevét. Az interpretáció pedig komplex jelrendszerek értelmezése, amely nem engedi, hogy az empátia fikciójához folyamodjék a vizsgált személy pszichéje rekonstrukciójának érdekében. Annak a feltételezése, hogy a szerzői szubjektivitást nem foghatja fel úgy az értelmező, mint tiszta, kizárólagosan a nyelven keresztül megjelenő, a kifejezést megelőző értelmet, nem azonos azzal a feltételezéssel, miszerint csak azt érthetjük meg a nekünk címzett diskurzusból, amit a strukturális elemzés belőle felfed. A francia kritikus úgy gondolja, hogy az írás során az élmények kilépnek a némaságból, és a szavak formáit öltik magukra. Minden papírra vetett szó kép, és ezek összessége adja az író képzeletvilágát, képzelőerejének a teljességét. Ezek nem az író tudatalattiját vagy valamilyen objektív jelentést fejeznek ki, hanem a tudatműködést mint észjárást vagy lelkiállapotot.

Rousseau, Montaigne, Baudelaire azonban nem egyszerűen kora diskurzusának sajátos megtestesítője, hanem írásaik legalább annyira annak a termékei, ahogy megkísérelték átformálni a kor képét, és viszont, ahogy a kor formálta őket. A felsorolt szerzők életművének egyedülállósága éppenséggel abból a különbségből adódik, amely a kortársakkal közös vonások, és a között mutatkozik, amit ők ehhez érdemben hozzátettek. Ez az interpretáció az egyéniséget a nyelvállapotok két különböző rétegének eltéréseként értelmezi: azét, amelyik megelőzi, és azét, amely követi az értelem elérését célul kitűző individuum beavatkozását.

A francia kritikusnak az a módszere, hogy valamely téma mentén felsorakoztat egy sor szöveget, majd kiemel belőlük egy formai vagy gondolati állandót, hogy újabb megvilágításba helyezze az adott műveket. A szerző mindig távolabbra kíván elérni, és úgy gondolja, hogy a számára feltárulkozó jelentésen túl létezik egy rejtett jelentés. Ezek a sejtései általában beigazolódnak, és elemzései leginkább egy rendőrségi nyomozáshoz hasonlíthatók: minden bekezdése újabb és újabb meglepetéssel szolgál. Így válik A megálmodott áldozat című Diderot tanulmánya a XVIII. századi festészetet bemutató tanulmánnyá, és leplezi le Fragonard modernségét, hogy aztán újra visszatérjen a XVIII. századi író festészetről szóló írásaira, immár más kontextusba helyezve az egész életművet. De említhettem volna a Stendhal álnév használatából kiinduló írását is, mely a naplókon és a regényeken keresztül árnyalja tovább a kényszeresen rejtőzködő figurát.

Starobinski olvasatai nemegyszer interdiszciplináris jellegűek. Szerinte nem elhanyagolható az a segítség, melyet egy másik tudomány nyújthat az irodalomtudomány számára. Ő maga orvosként vált „interdiszciplináris” érdeklődésűvé. Irodalmi tanulmányai után iratkozott be az orvosi egyetemre, mert úgy érezte, hogy az irodalmi tevékenységből nem tudna megélni. Az orvostudomány története és az irodalomtörténet kapcsolatáról írt az Akció és reakció (Action et réaction) című kötetében. Sok írása foglalkozik a testi érzékletek irodalmi kifejeződésével. A melankólia több írásának központi témája, és érdeklődése ennek kapcsán nemcsak az irodalmi művekre terjed ki. Baudelaire-ről szóló melankólia-értelmezésében érdekes eszmefuttatásokat olvashatunk melankólia és önarckép, melankólia és önreflexió összefüggéséről.

A könyv három részre tagolódik, melyeket a könyv szerkesztőjének, Szávai Dorottyának az idős mesterrel készült interjúja előz meg. Ez a beszélgetés az előszó szerepét tölti be, s bevezeti olvasóját Starobinski világába. A könyv első nagy egysége, az Ars Teoretica két elméleti írást tartalmaz. Az egyik az esszé műfaját, a másik, a Poppea fátyla, az irodalmi kritika műfaját járja körbe. A könyv második része tartalmazza az irodalmi elemzéseket, a harmadik pedig a szerző barátainak róla szóló méltatásait és elemzéseit.

Az előbbi betekintést enged a Starobinskit foglalkoztató kérdésekbe és az általa kedvelt írók sorába. Leginkább Montaigne, Rousseau, Racine, Diderot, Baudelaire, Mallarmé és Kafka írásai és személye izgatták. Montaigne és Stendhal életműve szerinte két eltérő stratégia a körülöttünk lévő látszatvalósággal szemben. Míg az Esszék írója az egyetemes hazugságok ellen fordul, Stendhal újabb szerepek, álarcok segítségével próbál elrejtőzni a rászegeződő tekintetek elől. A XIX. századi író kapcsán csak érintőlegesen beszél a tekintet poétikájáról, míg Racine elemzése ennek a tudományába avat be. Baudelaire melankóliájával már orvostudományi értekezéseiben is foglalkozott, és későbbi róla szóló elemzéseinek is ez lesz a fő motívuma, akár a kötetben szereplő, a Visszatükröződés melankóliája című írásának. Ez a tanulmány, mint a Mallarméról szóló Meghívó vers című is, bepillantást enged Starobinski virtuóz, a ritmusra és a nyelvre épülő verselemzéseibe is, amelyek a strukturalistákhoz hasonlóan szigorúan számba veszik a vers építőelemeit, hogy aztán tőlük eltérően kilépjenek a szöveg zárt világából a szerző képzeletvilága felé.

A kötet harmadik részében található írások, mint már említettem, Starobinski könyveibe és legfőbb teóriájába engednek betekintést. Így az olvasók tágabb kontextusba tudják helyezni az egyes tanulmányokat. Jól mutatja Starobinski modernségét és aktualitását Manfred Frank elemzése, mely Schleiermacher elméletével veti össze a francia kritikus hermeneutikáját.

Összességében elmondhatjuk, hogy Szávai Dorottya Starobinski-kötete tökéletes bevezetője egy Magyarországon eddig csak idegen nyelven olvasók körében ismert, eredeti gondolkodású irodalomtudós világába, aki azt vallja, hogy a „jelentés lakhelyét” nemcsak a szöveg mélyén kell keresni, és akit a strukturalizmus divatja idején is foglalkoztatott a szerző személye és a kor, amelyben alkotott.

Summary

Starobinski's criticism has denominations of thematic, existential and subjective criticism at the same time. These multiple denominations about his criticism explain his own particularity. He preferred not to imprison in one method, and applied each analysis method to each work to study. This is the reason why Starobinski's criticism doesn't have one form. This translation book aims to illustrate his own critical world. The book consist of tree chapter with a preface. These foreword is an interview made by Dorottya Szávai, the editor of these book, with Starobinski.

Résumé

 

La critique de Starobinski comprend à la fois la critique thématique, la critique existentielle et la critique subjective. Cette dénomination multiple explique les particularités de sa critique. Il préfère ne pas s'enfermer dans une seule méthode, et il applique chaque méthode d'analyse à chaque oeuvre à étudier. C'est la raison pour laquelle sa critique n'a pas une mine uniforme. Ce nouveau receuil de traduction tâche d'éclairer cet univers critique et il présente tous les aspects du son œuvre Le livre se compose de trois chapitres qui est précédé d’une préface. Cette introduction est un interview de Dorottya Szávai, de la rédactrice du livre, avec Starobinski.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek