Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Benda Mihály KÁLMÁN C. György, Élharcok és arcélek: A korai magyar avantgárd költészet és a kánon, Budapest, Balassi, 2008.Opus Irodalomelméleti Tanulmányok. Új sorozat, 10)

KÁLMÁN C. György, Élharcok és arcélek: A korai magyar avantgárd költészet és a kánon, Budapest, Balassi, 2008.Opus Irodalomelméleti Tanulmányok. Új sorozat, 10)

by Benda Mihály Utoljára módosítva 2009. 05. 21 10:18
— filed under:

Benda Mihály recenziója

A magyar avantgárd Rosenkrantza és Guildensternje

Irodalomtörténetet sokféle módon lehet írni. Különbözhetnek a fő- és a mellékszereplők, és persze más és más az esemény, a történés, amelyre a munka összpontosíthat. Meg lehetne írni az irodalom történetét úgy, hogy a korszakhatárok politikai-társadalmi események vagy úgy, hogy irodalomtörténeti eseményeket fémjelző dátumok (például 1772., az Ágis születésének, a felvilágosodás kezdetének éve a magyar irodalomtörténetben), irodalmi formák, stílusok lennének, de elképzelhető egy-egy irodalmi kánon szerinti felosztás is, azaz, hogy adott kor olvasói milyen kánon szerint olvassák a szövegeket.

Kálmán C. György Élharcok és arcélek című könyve azt sugallja, hogy ez utóbbi korszakolás a leginkább alkalmas az irodalom történéseinek a nyomon követésére. Egyrészt az ilyen irodalomtörténet be tudja mutatni, hogy egy adott korszakban az olvasók/befogadók különféle csoportjai milyen, egymástól eltérő műveket részesítenek előnyben, és ezek a különböző kánonok milyen kapcsolatban állnak egymással. Másrészt számításba kell vennünk azt is, hogy az irodalmi életben olykor a nyílt cenzúra is jelen lehet, elnyomva egyik vagy másik kánont, gátolva annak terjedését vagy uralkodóvá válását. Végül számot tudunk adni a kanonikusság torzult formáiról, amelyekben a politikai/ideológiai befolyás aránytalanul nagy szerephez jut. Ez utóbbi magyarázhatja a megkésettség vagy a másság különböző alakzatait.

A magyar irodalomtörténet-írás értékválasztásait jól jellemzi, hogy a Kassák körül föltűnt lírikusok első nemzedékéből ma kizárólag azok ismertek, akiknek a pályája később jócskán elkanyarodott az avantgárd mozgalomtól: gondoljunk csak Lengyel József, Komját Aladár, Déry Tibor, Illyés Gyula, Vas István munkásságára. Ezzel szemben kevés könyv, illetve tanulmány foglalkozik azokkal az avantgárd írókkal, akik a mozgalom első korszakához tartoztak, és akiknek túlnyomó része 1919 után elhallgatott, vagy nem vált egy másik hagyomány részévé. Míg Kassák életművének az lett a sorsa, hogy sokáig a mozgalom egyetlen, inkább különleges és elszigetelt dokumentumának tekintették, addig a körülötte feltűnt kisebb alkotók művei szinte természetesen hullottak ki az irodalomtörténetből. Még akkor is, ha többségük művészete korántsem puszta lenyomata a kassáki versírásnak vagy prózának.

Kálmán C. György könyve a magyar irodalomtörténet két avantgárd mellékszereplőjével, ha úgy tetszik, Rosenkrantzával és Guildensternével, Újvári Erzsébettel és György Mátyással foglalkozik. Azon túl, hogy megismerteti velünk e két elfelejtett író életútját, azt is megmutatja, hogy milyen közegbe érkezett a magyar avantgárd, hogyan és miért állt ellen e közeg az új jelenségnek, hogyan próbálta felvenni az avantgárd a harcot azzal, amit talált, mit közvetített, mit utasított el a hagyományból, és nem utolsósorban, milyen maradandó nyomot hagyott a kánonon.

Újvári Erzsinek, Kassák húgának az életműve arra teremt lehetőséget, hogy a magyar avantgárd köznyelvének bizonyos sajátosságait vegyük szemügyre. Munkássága azt is bizonyítja, hogy már a magyar avantgárd mozgalom első nemzedékének is voltak olyan írói-költői, akik mintegy beleszülettek a formabontó tendenciák kiteljesedésébe.

A Nyugat köréből indult György Mátyás sokkal különlegesebb, és kortársaiétól jóval eltérőbb szövegeket hagyott hátra. Egyrészt meg kellett küzdenie korábbi versírói konvencióival, és emiatt írásai több hatást fogadnak magukba, és több hagyomány felől olvashatók. Költészete a nyelv egyéni alakítására, módosítására nyújt szemléletes példát.

A könyvben külön fejezet foglalkozik a magyar irodalmi avantgárd hagyományhoz és más szövegekhez fűződő viszonyával. Ezt a viszonyt jól tükrözik a fordítások és a kritikák. A Tett és a Ma első évfolyamának világirodalmi tájékozódása meglehetősen furcsa. Jóllehet György Mátyás fordított Walt Whitmantól, Verhaerentől és Jouve-tól, és a Ma bécsi korszakában olyan alkotók szerepelnek a lap hasábjain, mint William Carlos Williams, Jorge-Louis Borges, Apollinaire, Cocteau, Cendrars vagy Arp. De találkozunk olyan szerzőkkel is, akik nem illeszkednek az induló, magát radikális újítónak valló mozgalom arculatába. Kálmán C. szerint ennek több oka is lehet. Értelmezhető egyszerű félreértésnek, amelyre az idegen nyelv ad okot, azaz ott is újszerűséget fedeztek fel, ahol az anyanyelvi beszélő csak unatkozott. A másik lehetséges magyarázat az ismeretterjesztő szándék, törekvés olyan más kultúrák feltérképezésére, amelyekben aztán az avantgárd pozicionálható.

A kritikák is bizonyítják a  magyar avantgárd kapcsolódását a külföldi irodalmakhoz. Kálmán C. Györgyöt elsősorban György Mátyás kritikaírói tevékenysége érdekli. Első kritikáját még a Nyugat közölte, majd a Tett hasábjain jelent meg egy, ezután a ban látott napvilágot egy sor bírálata. Ha György ezen írásait aszerint csoportosítjuk, hogy kit és hogyan értékelnek, a következőket figyelhetjük meg. Barta Lajos, Petőfi és Kassák kivételével minden bíráltnak kijut a kedvezőtlen ítélkezésből. Ha az írás egészében nem is, legalább egy mondat erejéig elmarasztaló: lásd a Tóth Árpád-kritika zárómondatát vagy a Kosztolányi-bírálat utolsó bekezdését. Ennek oka lehet, hogy Kassák nemcsak költőként és személyiségként gyakorolt mágikus hatást Györgyre, hanem a magyar avantgárd vezetőjeként és programadójaként is. El kell mondanunk azonban azt is, hogy György Mátyás,  bár eleinte egyként lelkesedett Babits, Tóth Árpád és Kosztolányi költészeteszményéért, később, 1917 után már nem tudott velük azonosulni. Kálmán C. szerint viszonya az irodalmi hagyományhoz meggyőző cáfolata annak a korábbi vélekedésnek, hogy az avantgárd irányzatok teljesen szembefordultak volna a hagyománnyal, hiszen György Mátyást személyes motívumok is kötik a klasszikusokhoz, és világképével is jól összeegyeztethető bizonyos tradíció.

Az avantgárdot általában olyan irányzatként szokás jellemezni, amely egyrészt elutasít minden rendszerességet, másrészt nem fenntartani, hanem kétségbe vonni, átalakítani, lerombolni akarja a történetet és a történetileg kialakult intézményeket. Annak ellenére, hogy az avantgárd ódzkodik az irodalomtörténet-írástól mint műfajtól, azért van néhány olyan szöveg, amely nem csupán egy program megfogalmazásának, hanem egyszersmind a magyar avantgárd saját történetének tekinthető. Kálmán C. könyvének harmadik fejezete egyrészt ezeket a szövegeket veszi szemügyre, másrészt megvizsgálja milyen szerepet kapott az avantgárd az irodalomtörténet-írásban. Kálmán C. a kanonizálás kultuszképzéssel összefonódó formáit látja az avantgárd „ön-történeteiben”, melyeknek alkotói nem mindig voltak  irodalmárok: noha Gró Lajosnak föllelhetőek tanulmányai írótársairól, munkásságának nagy része a filmmel és a fotóval foglalkozik. Mácza János inkább színház-teoretikus, Hevesy Iván pedig inkább művészettörténész volt, semmint irodalomtudós. Az „ön-történetírók” közül csak Kassák Lajos és Gáspár Endre írt verseket, illetve prózát. Azt azonban mindegyik szerzőről elmondhatjuk, hogy szorosan kapcsolódott a mozgalomhoz és annak vezéralakjához, Kassákhoz, s munkájukkal neki állítottak emlékművet. Mindegyik műben tetten érhető egy úgynevezett mozgalmi logika, amely azon túl, hogy az összetartozást hangsúlyozza, elsősorban kifelé szól: a mozgalom legitimálni akarja magát, márpedig ez a törekvés önmagában is megfelelés az elvárásoknak. Ez az elutasításban és a különbözőségben megfogalmazódó irányzat paradox módon az elfogadtatásért küzd, és hasonlóságokat akar fölfedeztetni önmaga és a bevett kanonikus művészet között.

Mácza Jánossal, Hevesy Ivánnal, Gáspár Endrével és Gró Lajossal szemben Kassáknak viszonylag könnyebb dolga volt: szövege visszatekintő, nem a jelent vagy a közelmúltat ábrázolja. Ezzel szemben például Gró könyve a második világháború alatt keletkezett, és külön érdekessége, hogy nemcsak az avantgárdot tárgyalja, de Kassákot és követőit elhelyezi a szocialista irodalom kontextusában is. Ady mellett a népiekről és József Attiláról is ír. Gró Lajos irodalomtörténetének kérdésfeltevése nem történeti, de nem is poétikai, hanem politikai és eszmetörténeti. Elsősorban az a kérdés foglalkoztatja, hogy milyen változatai vannak a szocializmus, a munkásság, a baloldal, a modernség, a népiség és a nagyközönséghez szóló irodalom kapcsolatainak. Kassák mozgalmáról és követőiről nem sok jó szava van, de könyvének nagy erénye, hogy nincsenek benne indulatok az avantgárddal szemben, és kultusszal sem övezi a mozgalmat.

Gróval ellentétben Máczánál az avantgárd az irodalom hanyatlástörténetének része, átmeneti, értéktelen mozgalomnak minősül, és csak kicsiny töredékében érzékelhető haladó és eszmeileg-művészileg fontos hagyományként. Kálmán C. szerint Mácza értelmezése rokon azzal a magyar irodalomtörténet-írásban egyébként uralkodó nézettel, amely jelentéktelen epizódnak tünteti fel irodalmunknak ezt az irányzatát. A műkritikus Hevesy Kassák-elemzése mind a kanonizációs gesztus sajátosságának, mind a megközelítés módszertanának szemszögéből igen érdekes. Szerinte Kassák azzal szemben vált jelentőssé, amit maga körül talált, s kanonikus helye így legalább annyira a közegből, mint önmagából fakad.

Kálmán C. szerint Kassák Lajos és Pán Imre Az izmusok története című könyve, amely az avantgárd egyik legalaposabb ön-története, lényegében konzervatív, pozitivista irodalomszemléletet tükröz. Erre vall metonimikus építkezése és referenciális jellege. Metonimikus, mert ragaszkodik az időrendhez, és ok-okozati kapcsolatot feltételez az irodalom és a társadalom között. Referencialitása pedig abban nyilvánul meg, hogy Kassák a szöveget nemegyszer az ábrázolt világ sajátosságaival magyarázza, holott jól tudjuk, az avantgárd éppen a radikális megújítást tűzi ki céljául, és önmaga forradalmiságát főként abban látja, hogy új látásmódra/olvasásmódra kényszeríti befogadóját. Kálmán C. szerint Kassák avantgárd-értelmezése önfélreértésen alapul, amelynek oka, hogy Kassák éppen egy ilyen akadémikus műfajt, mint amilyen az irodalomtörténet-írás használ fel a maga népszerűsítésére. Nem mozgalmárként szólítja meg a híveit, hanem úgy véli, elérkezett az ideje a kanonizálásnak, és ehhez a bevett intézményeken keresztül vezet az út. Magyarázhatjuk Kassákék művének jellegét azzal is, hogy mivel a pozivitista irodalomtörténet-írás és művészetfelfogás iskoláin szocializálódtak, természetes, hogy azok retorikáját/ideológiáját elevenítik fel első történeti-összefoglaló művük megírása során.

A magyar avantgárdról az irodalomtörténet általában kétféle módon beszél. Vagy a botrányt, a sokkszerű váltást hangsúlyozza, és ezzel a berobbanó újra helyezi a hangsúlyt – tehát a diszkontinuitást, legfeljebb a megjelenő új előzetes nyomait, az újdonság megjelenését megelőző és megalapozó belső változást próbálja kimutatni –, vagy a kontinuitást hangsúlyozza. Kálmán C. szerint mind a két felfogás mögött az értékek védelmezésében érdekelt értelmezők állnak. Az újdonság, a forradalom, a felforgatás, a szakadás proponensei nem kevésbé „ideologikus” irodalomtörténet-írást művelnek, mint a törés helyett folyamatot láttatni akaró, a botrányt elsimító értelmezések hívei.

Az ötödik, Az avantgárd a kánonban című fejezet miután tisztázta a kánon fogalmát, működését és a vele kapcsolatos problémákat, arra a két kérdésre keresi a választ, hogyan illeszkedik az avantgárd a kánonba, és milyen kánon ad helyet neki. Az avantgárd közegét a tízes évek magyar irodalmának terepén a Nyugat és a nemzeti-konzervatív kritika határozta meg. Míg az utóbbi leginkább a klasszikus modern Nyugat elfogadásával, integrálásával vagy elutasításával volt elfoglalva, és több figyelmet fordított annak költőire mint az avantgárd törekvéseire, a Nyugat viszonylag sokat foglalkozik az új írókkal.

A Nyugat és az avantgárd kapcsolata nem volt egyértelműen rokonszenvező vagy ellenséges. Osvát kifejezetten ambicionálja a fiatalok mozgalmának jelenlétét saját lapjában, és ezért több avantgárd író publikálhatott ott. A Nyugat szerzői kezdetben a futurizmus szóval jelölték meg az új irodalmi irányzatot, majd Kosztolányi Kassák kötetét értékelő írásában először használja az „expresszionizmus” kifejezést az új irányzat jellemzésére. Ez az elnevező gesztus Kálmán C. szerint igen jelentős, mert a névadás az első lépés az új kanonizálása felé. Ráadásul Kosztolányi nemcsak megnevezi, hanem egyúttal meg is különbözteti más irányzatoktól – például a futurizmustól vagy az impresszionizmustól –, szembeállítja azokkal.

Fontos dokumentuma a Nyugat és az avantgárd közötti viszony megítélésének a Babits–Kassák-vita. Babits Ma, holnap és irodalom című írásában rosszallással fogadja azt a kánont, amelyet az avantgardisták kialakítanak. Szerinte modernként, újdonságként ünneplik mindazt, ami régi, hagyományos, amiben semmi újítás nincsen. Kálmán C. szerint az avantgárd efféle értelmezése, amely a kontinuitásba ágyazza bele a szándéka szerinti újat, a szakítást (vagyis a diszkontinuitást) hozó áramlatot, tipikusan a konzervatív értelmező közösségek sajátja. Kassák a Tett oldalain megjelent válaszában elutasítja, hogy őt vagy mozgalmát bármilyen izmus alá besorolják. Ez a visszautasítás az egész avantgárd meghatározó jellegzetessége, azaz tudatosan szeretne „érthetetlen”, besorolhatatlan, megfoghatatlan maradni, olyan, amellyel a megcsontosodott intézmények nem tudnak mit kezdeni. Bátran mondhatjuk tehát, hogy az avantgárd nem felszámol, hanem kialakít egy bizonytalan körvonalú és állandóan alakuló kánont maga körül, amely mint lista részben egybeesik az uralkodó kánonokkal, azonban mint értelmezési előírás, mint az értelmezési konvenciók halmaza jelentősen eltér azoktól.

Kálmán C. György könyve nem ölel fel egy teljes irodalomtörténeti korszakot, ezt nem is tűzi ki céljául, kizárólag arra szorítkozik, hogy két elfeledett avantgárd költő segítségével felhívja a figyelmet irodalomtörténet-írásunk néhány jellegzetességére, és megmutassa, hogy lehet más módon is irodalomtörténetet írni. Olyan teoretikus problémákat helyez új megvilágításba, mint a kánon, a kritika, az irodalomtörténet-írás mibenléte. Könyve kiváló példája annak, hogy érdemes újraolvasni a kánonból kihullott szövegeket is, mert érdekes és felfedezésre méltó szerzőket találhatunk formálódó új kánonunk számára.

Résumé

L'oeuvre des écrivains d’avant-garde hongrois a longtemps été écartée du "́canon" de la littérature hongroise ou peu interprété. Elle a posé et pose encoreà la critique bien des problèmes idéologiques et esthétiques. Le livre de György Kálmán C présente l’avant-garde hongrois du point de vue de la réception.et il examine comment les écrivains de Nyugat, la littérature dominante a accueilli ce nouveau courent littéraire et comment les écrivains d’avant-garde ont essayé d’engager un combat contre cette littérature. Le livre nous montre aussi comment l’historiographie de littérature hongroise interprète l’histoire éphémère des avants-garde hongrois. L’auteur place ces questions dans le cadre de la notion du canon, de la réception et de l’historographie. Le livre ne veut pas être la description exacte de la vie littéraire d’une époque. Il s’intéresse plutôt quelques traits caractéristique de cette époque. À la fin du livre on trouve une courte bibliographie de la littérature d’avant-garde hongrois et leurs interprétations.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek