Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Benda Mihály Michel HOUELLEBECQ, A térkép és a táj, ford. TÓTFALUSI Ágnes, Budapest, Magvető, 2011.

Michel HOUELLEBECQ, A térkép és a táj, ford. TÓTFALUSI Ágnes, Budapest, Magvető, 2011.

by Benda Mihály Utoljára módosítva 2011. 11. 15 21:41
— filed under:

Benda Mihály elemzése

Párhuzamos magányok

 

Tavaly ősszel jelent meg Franciaországban Michel Houellebecq A térkép és a táj című regénye. Ez a mű volt a Goncourt-díj nagy esélyese, de egészen a díjkiosztóig kérdéses volt, hogy a zsűri az irodalmi közvéleményt erősen megosztó szerzőnek ítéli-e a díjat. Az izgalmakat tovább fokozta, hogy a zsűri egyik tagja, a szintén író Tahar Ben Jelloun korábban erőteljes támadást indított Houellebecq ellen az olasz La Republicában. A díjat ennek ellenére neki ítélték.

Houellebecq új regénye, A térkép és a táj látszólag eltér a korábbi műveitől, ugyanakkor bizonyos stílusjegyei miatt szoros rokonságban áll azokkal. A könyv ugyan nem pornográf és naturalista, mint a korábbi opuszok, a magyarul is olvasható Elemi részecskék, A csúcson vagy Egy sziget lehetőségei, de főhősei tipikus Houellebecq hősök. Milyenek a Houellebecq hősök? Mindegyik életének közös vonása a sikertelenség, a kudarc. A Magyarországon meg nem jelent Extension du domaine de la lutte [A küzdelem hatáskörének kiterjesztése] narrátora élete egyhangúsága miatt súlyos depresszióba esik. Brunót, Az elemi részecskék főszereplőjét őrületbe kergeti az a fájdalom, amelyet akkor érez, amikor kedvese, a megbénult Christiane eldobja az életet magától. Nem Christiane az egyetlen szereplő Houellebecq világában, aki az öngyilkosságot választja. Nagyon sokukat az elviselhetetlen magány vagy valamely borzasztó betegség késztet arra, hogy megtegyék ezt. Daniel, az Egy sziget lehetőségei főszereplője, miután utolsó szerelme, Esther is elhagyja, megöli magát. Raphaël Tisseran, az Extension du domaine de la lutte hőse olyan irtózatosan csúnya, hogy a szerelem messze elkerüli. Ő is inkább saját életének vet véget, mintsem a számára elérhetetlen boldogságot szimbolizáló párt tenné el láb alól. Annabelle, Az elemi részecskék másik hőse daganatos betegség miatt menekül a halálba. Isabelle, az Egy sziget lehetőségei szereplője saját elesettsége miatt választja a halált. És ezzel nem merítettük ki azon Houellebecq hősök listáját, akik szintén az öngyilkosságba menekülnek. Ez a halálmód az új regényében is jelen van, mert Jean-Pierre Martin, a főszereplő édesapja az euthanáziát választja, így akarja elkerülni az öregséget és a betegsége okozta szenvedéseket.

Houellebecq hőseinek egyéni sorsa az emberiség korlátairól győzi meg az olvasót. Szerinte az egyéni katasztrófák és a társadalmi jelenségek között ok-okozati viszony áll fenn. Az egyes szereplők döntéseit, mint a korszak tipikus tüneteit lehet értelmezni. Ha a szereplőknek volnának olyan pillanataik, amikor boldognak érzik magukat, a halál betegség vagy rokkantság képében rögtön befurakodik, és így még erősebben szembesülnek saját végességük és magányuk tényével. Houellebecq szerint létünket leginkább pótcselekvések határozzák meg: Brunónak az Elemi részecskék hősének például eleinte az evés, majd a szexuális kielégülés hajszolása okoz időleges gyönyört. A térkép és a táj főhőse, Jed, a Tour de France-ban és shoppingolásban leli örömét. Az utódnemzés ebben a pesszimista világban nem egyéb, mint a halálfélelem és a kielégíthetetlen szexuális vágy továbbörökítése a következő nemzedékekre (lásd Egy sziget lehetőségei).

Az új regény hősei is hasonlítanak a korábbi művek figuráira. Az ő életük alakulását, magányukat és öregkorukat sem szépíti a mű narrátora. A mű főszereplője Jed Martin képzőművész. Az ő karrierjének állomásait követheti nyomon az olvasó az egyetemi évektől egészen a haláláig. Fontos szereplői még a műnek az édesapja, a könyv szerzőjével azonos nevű író, Houellebecq, akivel Jed egy kiállítás révén kerül kapcsolatba, és a regény második felében felbukkanó Jasselin nyomozó. Jed karrierjének fontosabb állomásai a tárgyfényképezés az egyetemen, a Michelin-térképek számára készült fotók, majd a festészetet választja a mesterségek és a vállalatszerkezetek ábrázolásának sorozatával, végül a videogramok zárják az életművet. Az egyes korszakokat mindig valami meghatározó pillanat indítja el. A Michelin Megyék sorozatából Creuse, Haute-Vienne térképét széthajtva éli át „élete második esztétikai revelációját”. Majd szerelmével, Olgával való szakítása és céltalan kóborlások után lel rá a Grande-Chaumière utcai Sennelier Frères boltjában az „olajfestés” alapcsomagra. A továbbiakban ugyan Jed nem marad hűséges a Sennelier márkához, és érett korszakának vásznait szinte mind a Schminke Mussini márkájával festi, de a térkép-fotózással felhagy. Utolsó korszakának ihletője a creuse-i táj, a nagyszülők háza és környéke, ahol fiatal korában – hanyatlásának első korszakában – járt néhányszor.

A regény tehát olvasható úgy, mint egy képzőművész életét bemutató művészregény, de ne hamarkodjuk el a művészi meghatározását. A történet in medias res Jed második korszakának végével indul, amikor a művész épp a Damien Hirs és Jeff Koons felosztja a képzőművészeti piacot című képén dolgozik, amelyet végül nem fejez be. Ezután ismerkedünk meg életének korábbi eseményeivel: az egyetemi évekkel, majd a sikerekkel. A Michelin térképeket fotózó művész megismeri azt a houellebecq-i pillanatot, amelyben minden hősét részesíti: szerelmes egy orosz hölgybe, Olgába. Ezen a ponton a regény leginkább a szerelmes történetek sajátosságait mutatja: intim együttlétek, érzések elemzése, majd a fájdalmas szakítás.

A mindentudó narrátor az elbeszélés során gyakran hivatkozik Jed Martin életművét feldolgozó művészeti munkákra, így azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy egy művész élettörténetét ismeri meg. Az egyik állítólagos művészettörténész Wong Fu Xin, aki költő elsősorban, de Martinról szóló művészeti cikkei megkerülhetetlenek. A regény valóságosságát és életrajz-jellegét csak erősíti a létező személyek szerepeltetése is. Julien Lepers, Jean-Pierre Pernault és Fréderic Beigbeder neve – hála a tévének és a sajtónak – minden francia számára ismert. De a legbizarrabb szereplője a regénynek a szerzővel azonos nevű író figurája, akit brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak a regény háromnegyedénél.

A térkép és táj nem az egyedüli Houellebecq regény, mely saját szerzőjét teszi meg művének hősévé. A hatvanas és hetvenes évek irodalomelméleti írásai az olvasó(k) középpontba állításának tekintetében sarkalatos fordulatot hoztak. Az olvasó felértékelésével párhuzamosan az alkotó tevékenységének relativizációja, a szerző „deszakralizálása” történt. Az elméleti írások gyakran beszélnek a „szerző haláláról”, „lerombolásáról”, „eltávolításáról”, „zsugorodó szobrocskává válásáról az irodalom színpadának legszélén”. Eközben az irodalmi művek pont az ellenkezőjét teszik, nemhogy lerombolnák az írók személyiségét, inkább gyakran választják művük főszereplőjévé őket. 2004-ben például Henry James több regény főszereplőjévé vált. Megtaláljuk C. Tóibin The Master című művében éppúgy, mint a nálunk mostanában megjelent Alan Hullinghurst A szépség vonala című művében. Paul Auster kísérletei még ennél is merészebbek. Az amerikai író nem egy másik írót tesz meg művének főszereplőjévé, hanem saját magát. Míg a Leviathan narrátorának (Peter Aaron) csak monogramja egyezik a szerzőével, addig az Oracle Night elbeszélője, John Trause anagrammatikusan rejti a regény írójának a nevét. Az Üvegvárosban még ennél is radikálisabb: az egyik író szereplőt Paul Austernek hívják. Houellebecq regényében azonban a szerző nevét viselő író figurája nemcsak mellékszereplője a műnek, hanem az egyik főszereplője, sőt ellenpontja, illetve kiegészítője a többi figurának.

Jed és Houellebecq első találkozásakor az író kijelenti, hogy ő nem iszákos, mint ahogy a rosszindulatú sajtó terjeszti róla, és egyenesen érdekesnek találja, hogy senkiben sem merült fel soha: csak azért iszik olyan sokat az újságírók jelenlétében, hogy képes legyen elviselni őket. Viszont az író nemcsak az újságírók jelenlétében vedel sokat, hanem Jeddel való találkozásaikor is. Második találkozásukkor, amikor Jed fotókat készít róla, hogy elkészíthesse a portréját, kifejezetten bűzlik, és a haja kócos, vagyis egyáltalán nem fordít gondot testi higiéniájára: teljesen depressziós ember benyomását kelti. A regény Houellebecq nevezetű írója tehát egy csöppet sem szimpatikus figura: iszákos, magának való, mogorva ember. Külön pikantériája a regénynek, hogy Houellebecq alkotói módszeréről is megtudunk egy-két dolgot: milyenek a kéziratai, hogy Jean-Louis Curtis a kedvenc írója, és rajong a tizenkilencedik századi klasszikusokért és társadalmi reformerekért, Marxért, Proudhonért, Comtért, Fourierért, Cabetért, Saint-Simonért, Pierre Lerouxért, Owenért, Carlyle-ért.

A regény teljesen fiktív hőse, Jed rokonszenvet táplál Houellebecq iránt. Úgy gondolja például, hogy az író is osztja az áruházláncokban zajló árukereskedelem iránti vonzalmát. De alkotói céljuk is hasonló. Jed művészetével korának társadalma felé fordul, és egy etnológus szemszögéből elemzi azt. Houellebecqet is erősen foglalkoztatja a mai társadalom, és igyekszik azt a leghűségesebben dokumentálni. Munkafolyamata során szívesen szögez ki a falra mindenféle dokumentumot, ezek általában fényképek, amelyek azokat a helyszíneket ábrázolják, ahol a regények cselekménye játszódik.

Jed és Houellebecq pesszimizmusa is hasonló. Utóbbi szerint az életben akadnak érdekes pillanatok, de ezek mindig nehezek is egyben, a megmaradt erőt is kiszippantják az emberből, és úgy érzi, nem marad belőlük semmi. Ezért életének utolsó fejezetében csak abban reménykedik, hogy heves szenvedés nélkül ér véget, fogyatékosságot okozó betegség, tehetetlenség nélkül. Jed ugyancsak az élet boldog pillanatainak a rövidségéről beszél. Úgy látja, hogy létezik egy pillanat, amikor az ember megtehet valamit, és övé lehet a boldogság. Ez a pillanat lehet egy nap, de néhány hónap is, viszont egyetlenegyszer fordul elő, és ha az ember vissza szeretne térni ehhez a pillanathoz, az egyszerűen lehetetlen, marad a csendes beletörődés, hogy az már nem tér vissza. Jed nemcsak a vásznain etnológus, de az egész emberi életről is tudományos elgondolásai vannak. Az öregségről vallott elképzelései egybevágnak Houellebecqével: a munkával töltött évek végeztével új, rövidebb időszak veszi kezdetét, amelyet különböző betegségek kifejlődése jellemez. Jed a családról mint társadalmi csoportosulásról is elég negatívan nyilatkozik: szerinte nem egyéb, mint az emberek legaktívabb korszakának gyümölcse, mikor megpróbálnak mikrocsoportosulásokba is betagozódni, melyeknek a célja a faj reprodukálása.

Jean-Pierre Martinnek, Jed építész édesapjának a világlátása sem kevésbé pesszimista, mint a fiáé. Jed úgy gondolja, hogy apja sok mindenben hasonlít Houellebecqhez. Jean-Pierre Martin életének is van egy fontos pillanata: létrehozza saját vállalkozását, és megpróbálja úgy űzni az építészetet, ahogy ő képzeli. Kapcsolata fiával elég hideg, és találkozásaik csupán a karácsonyra szorítkoznak, amely alkalom a „társas kapcsolat és a kereskedelem szempontjából a legintenzívebb pillanat”. Ilyenkor Jed elviszi apját egy vendéglőbe, és beszélgetést mímelnek. De Jed édesanyjának öngyilkosságáról például soha sem beszélnek. Viszont Jean-Pierre Martin halála előtt nem sokkal, egy rendhagyó karácsonykor, amikor a fia lakásán vacsoráznak, megnyílik, és beavatja Jedet fiatalkori vágyai világába. Jean-Pierre Martin utolsó napjait egy öregek otthonában tölti, és hogy az öregkori betegség szenvedéseit elkerülje, bejelentkezik Svájcba egy eutanázia-szervezethez. A zürichi Dignitas kíméletesen végrehajtja az építész akaratát, majd a tó vizébe szórja annak hamvait.

A regény, mint láttuk, művészregényként indul, majd szerelmes regény lesz, amikor Jed és Olga viszonyát ismerjük meg, végül a harmadik részben hatalmas fordulatot vesz, és krimivé válik. Ez a fejezet egy helyszíneléssel indul, és látszólag messze kerülünk a fent bemutatott szereplőktől. Csak elég sokára derül ki, hogy a meggyilkolt ember nem más, mint Houellebecq. Egy új figura kerül az elbeszélés fókuszába, Jasselin, a rendőr, aki teljesen ellentéte a többi szereplőnek. Tradicionális házasságban él – „ami a fiatalok számára egy sóvárgott, de megvalósíthatatlan ideává változott” – a kegyelem és béke szigetén. Mivel gyerekük nem lehet, magukhoz vesznek egy pincsit, Michelt. Michel és egy fiatal szuka egyesüléséből születik második kutyájuk, Michou, akinek viszont nem szállnak le a heréi, és így „csökevényes” kutya lesz, „aki képtelen továbbadni az életet, el lesz vágva a faj alapvető hivatásától, és léte jóvátehetetlenül be lesz határolva az időben”. A narrátor ironikus elbeszélésmódja kétséget nem hagy afelől, milyen is ez a kispolgári „béke szigete”. Jed kapcsolatba kerül a rendőrrel is. Segít Jasselinnek a nyomozásban, de kapcsolatuk olyan, mint minden emberé, akik különösebb ok nélkül élnek egymás mellett egy adott város szívében, közös érdeklődés, közös gondolatok nélkül, egymástól kiszámíthatatlanul eltérő röppályát leírva, amelyek csak a szex, vagy bűncselekmény kapcsán metszik egymást.

Az epilógus nemcsak a regénynek, de Jed Martin életének is utolsó fejezete. A festő csak ugyanabban reménykedhet, mint apja és Houellebecq: a legkisebb szenvedés nélkül itthagyni az életet. Ez részben sikerül neki, mert ugyanúgy a rák szörnyű betegsége keríti a hatalmába, mint apját. De hála a morfiumnak, élete végéig képes dolgozni. Így vesz búcsút Jed Martin az élettől, „amelyben valójában soha nem vett részt igazán.” De ki vett részt benne a regény szereplői közül, melyik élet példaértékű? Talán az epizódfiguraként megjelenő, másik író figurája, az Egy francia regény írója, Fréderic Beigbeder, akit a baszk partoknál álló birtokán, szerettei körében ér a halál. Beigbedernek voltak „szerettei”, valami, ami nem volt meg sem Jed Martinnak, sem Jean-Pierre Martinnak, sem Houellebecqnek. Beigbeder bizalmas viszonyban állt a világgal, és ez a bizalmas viszony mentheti meg az embert a reménytelenség közepette.

Houellebecq világképe ugyanolyan pesszimista, mint a többi regényében. A térkép és a táj is párhuzamos történeteket fest a magányról, arról az életről, amely nem más, mint a hanyatlás története, amelynek során az ember szembesül saját magányával és életének végességével. Ennek a kilátástalan életnek a színfala a fogyasztói társadalom. Egy-egy szupermarket vagy Shell-kút valóságos energiaközpontként tud működni. A társadalom ezeket tudja nyújtani a tagjainak, innen meríthetnek vágyat, boldogságot, örömöt.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek