Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Biró Annamária Dráma – múlt. Színház – jelen: Tanulmányok a dráma- és színháztörténet köréből, szerk. CZIBULA Katalin, EMŐDI András, JÁNOS-SZATMÁRI Szabolcs, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Partium Kiadó, Kolozsvár, 2009.

Dráma – múlt. Színház – jelen: Tanulmányok a dráma- és színháztörténet köréből, szerk. CZIBULA Katalin, EMŐDI András, JÁNOS-SZATMÁRI Szabolcs, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Partium Kiadó, Kolozsvár, 2009.

by Biró Annamária Utoljára módosítva 2010. 06. 24 23:47
— filed under:

Biró Annamária recenziója

Dráma – múlt. Színház – jelen: Tanulmányok a dráma- és színháztörténet köréből, szerk. CZIBULA Katalin, EMŐDI András, JÁNOS-SZATMÁRI Szabolcs, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Partium Kiadó, Kolozsvár, 2009.

 

Konferencia-kötetet szerkeszteni nem könnyű feladat még akkor sem, ha az adott konferencia a lehetőségekhez mérten jól körülhatárolt tematikával volt meghirdetve, így az előadások, illetve a tanulmányok többé-kevésbé fedik, magyarázzák egymást, vagy éppen vitába szállnak egy-egy szerző korábbi eredményeivel. A tematika mégsem lehet olyannyira leszűkített, hogy akár egyetlen tudományterületen belül kiiktathatóvá váljanak az egymástól eltérő kutatások, hogy egyensúlyban legyen az elméleti, illetve gyakorlati jellegű elemzések aránya, vagy éppen egyetlen átfogó, mégsem túl unalmas cím rávilágíthasson a szerkesztői elvek és a tanulmányok lényegére. A recenzens pedig csupán ebből a címből indulhat ki, ha sem a konferencia-felhívás szövege, sem pedig a konferencián való személyes részvétel nem segíti értelmező munkáját.

Jelen kötet címe több értelmezési lehetőséget is kínál. Az első és talán legkézenfekvőbb magyarázat az lehetne, hogy a drámát a múlthoz rendeljük, a dráma a múlté, és egyedül a színház az, ami jelenvaló. Ezt az értelmezést azonban csupán a kötet legutolsó tematikus tömbje, a Kitekintés című zárófejezet egyetlen tanulmánya támasztja alá. A fejezetet a Bevezetést is jegyző szerkesztő, Czibula Katalin úgy jellemzi, hogy elemzett korszakát tekintve nem tartozik a szorosan vett tárgykörbe. Mivel azonban a cím első, evidensnek tűnő értelmezése a 20. századi drámairodalom felől lenne magyarázható, mégis ezzel kezdeném a bemutatást. A 20. század magyar és német nyelvű drámairodalmának különböző szempontú értelmezései mellett ugyanis ez a fejezet tartalmazza azt az írást, amely Elfriede Jelinek drámáit a hagyománnyal való kapcsolatuk közelíti meg. Nos, Jelinek valóban azt szeretné, ha a dráma hagyományos értelmezése, valamint az ebből fakadó színjáték megszűnne: nem arra kíváncsi, hogy egy-egy színész miképpen tudja elmondani az adott szöveget vagy beleélni magát az eleve adott szituációba. Számára csupán a színház és a néző létezik, a színész szerepét pedig a nyelv veszi át. Ebben az értelemben a dráma valóban a múlté, mégsem hiszem, hogy a kötet egésze emiatt a tanulmány vagy éppen Elfriede Jelinek drámafelfogása miatt kapta volna a címét. Több ok miatt is kételkedhetünk ebben.

A Régi Magyar Színház című sorozat negyedik kötetét tartjuk ugyanis a kezünkben. Olyan hagyományt is képvisel tehát, melyben a színház a régi jelző által valóban a múlthoz kapcsolódik. Kérdéses, hogy a sorozatszerkesztők miként értelmezik a dráma- és színházfogalmak érintkezési pontjait.

A kötet a 2006. augusztus 28–31. között Nagyváradon megrendezett konferencia anyagát tartalmazza, a konferencia címe pedig Késő barokk és klasszicizmus a magyar színpadon volt, s egy szerkesztői műhelytitok kiszivárogtatása folytán pedig az is tudható, hogy a könyv munkacímként is sokáig ezt viselte. Szükséges volt a változtatás, hiszen ez a cím nem fedte volna a kötet anyagának egészét. A színpad fogalma miatt ebben a címben is inkább a színház jelenik meg központi kategóriaként, viszont a sorozat szerkesztői, Demeter Júlia és Kilián István a drámakutató csoport tagjai, hasonlóan Czibula Katalinhoz, a kötet egyik szerkesztőjéhez. A másik szerkesztő, János-Szatmári Szabolcs publikációs tevékenységét átböngészve arra a következtetésre juthatunk, hogy ő maga inkább színházi kérdésekkel foglalkozik (elég csupán könyvének címére gondolni: Az érzékeny színház), Emődi András pedig nem annyira dráma- vagy színházkutató, ő szövegekkel, s szövegek mozgásával foglalkozik. Mindezeket az információkat felmérve kellőképpen elbizonytalanodik az olvasó, hogy miként is lehet szétválasztani a két fogalmat, mi tartozik a dráma kategóriába, és vajon mit fed a színház. Mit jelent ebben az esetben a múlt, mit pedig a jelen? A kezdeti elbizonytalanodás azonban igencsak termékeny lehet, hiszen ha azzal a szándékkal olvassuk a kötetet, hogy többek között ezekre a kérdésekre is választ várunk a tanulmányoktól, szórakoztató és izgalmas nyomozásnak nézünk elébe a tematikailag színes és elméleti szinten is több irányt kijelölő eredmények számbavétele közben.

A könyv huszonkilenc tanulmányt tartalmaz, nagyobb részük magyar nyelvű, de angol és német szövegek is találhatóak a magyarországi, romániai, lengyel, cseh, illetve a Német- vagy Olaszországban élő magyar kutatók eredményei között.

A szerkesztők az értelmezési munka megkönnyítése érdekében hét fejezetbe rendezték a tanulmányokat, melyek egyben témaköröket is jelölnek, ezáltal sokkal könnyebben tájékozódhatunk az egyes érdeklődési területek, a dráma- és színházkutatások irányai, jelenlegi tendenciái között.

Szinte már megszokott módon, elméleti szöveggel indít a kötet: az első két tanulmányt tartalmazó tömb címe Teoretikus megközelítések. Alapproblémánkhoz visszanyúlva, tudniillik hogyan is kell kezelnünk a dráma-színház fogalompárt, a fejezet tanulmányai, nem kifejezetten erre reflektálva ugyan, de mégis segítenek a tájékozódásban. A lengyel Andzrej Dabrówka műfaji problémákra világít rá a 18. század eleji lengyel jezsuita kollégium repertoárjának darabjait átfésülve. Kutatásai elsősorban szövegekre irányulnak, a hagyományos struktúrák átalakulásához és fejlődéséhez azonban minden bizonnyal az előadásmód is hozzájárult. Szabó Ferenc módszere sokkal hangsúlyosabban emeli ki a színművészet különböző komponenseit, tanulmányának alaptézise az, hogy a drámaalkotás triádjából kell kiindulni a jelenség vizsgálatakor, azaz az iskoladrámák szellemtörténeti helyzetének megvilágításakor szükséges mind a drámaszöveg alapos ismerete, mind pedig a színész és rendező munkája, valamint a befogadó közönség felkészültségének, a befogadás módozatainak bemutatása. Ebben a kontextusban a múltbeli drámaszöveg a közönség mindenkori jelenének értelmezési stratégiáival egészül ki, a múlt-jelen kettősség tehát ilyenformán válik megragadhatóvá.

A következő, Multikulturalitás címmel ellátott fejezet, annak a mára evidensnek tűnő kijelentésnek az aspektusait járja körül, miszerint a magyar drámairodalom és színháztörténet vizsgálata nem lehet teljes a külföldi minták és hatások figyelembevétele nélkül. Az egyes szerzők esettanulmányokat közölnek, melyek önmagukban csupán egy-egy külföldi hatás bemutatására szorítkoznak (és természetesen mindenki annak a hatásnak tulajdonítja a legnagyobb jelentőséget, mellyel ő maga foglalkozik). A kutatásoknak kétségkívül hasznára válik, hogy a kötetben egymás mellett, egymást kiegészítve jelennek meg a tanulmányok, így a hatások mértéke is könnyebben átláthatóvá válik. Érdekes összefüggéseket találhatunk a 18. század lengyel közönsége, valamint ugyanezen század cseh színpadjain játszott piarista drámák között, hiszen mindkét tanulmány szerzője tágabb kontextusba helyezi vizsgálata tárgyát, ezáltal pedig a régió fejlődési párhuzamaira és a hasonló mintákra világít rá, melyek a magyar iskolai színjátszás mozgásaira is hatással lehettek. A szerkesztők gondos munkáját dicséri, hogy a tanulmányok valóban párbeszédbe lépnek egymássa. Vörös Imre például konkrét elemzéssel támasztja alá, milyen jelentősek voltak a külföldi darabok és ezek gyakran idegen nyelvű bemutatói az iskolai színjátszásban. Ráadásul olyan városok francia előadásait tárja fel, melyhez a naiv olvasó elsősorban a német kultúra jelenlétét köti: Sopron és Nagyszombat francia nyelvű iskolai színjátékairól olvashatunk. A színdarabok tematikai és műfaji sokszínűsége nem csupán a diákok erkölcsi világképének formálódásához járulhatott hozzá, hanem a nemzetkarakterológiával foglalkozó Le Plaisir című szöveg átmenetet képezhet a különböző kulturális közegekből származó drámák párhuzamos vizsgálatához is. Az olasz muzsika fölényét tagadó francia darab elemzésére méltó válasz tehát Sárközy Péter tanulmánya, mely a nagyváradi püspöki és a kalocsai érseki zenés színház előadásában bemutatott Metastasio-melodráma magyar nyelvű fordításával foglalkozik. Patachich Ádám és Gánóczy Antal kísérletét, miszerint az árkádikus olasz kultúrát Magyarországon is meg kell gyökereztetni, Faludi Ferenc és Csokonai Vitéz Mihály vitte tovább, s pontosan ez utóbbi árkádikus színházát és az olaszból fordított darabokat elemzi Egyed Emese szövegfilológiai problémákat is felvető írása. Mindezeket két, a német nyelvű színjátszás kérdéskörével foglalkozó értekezés követi, melyek új kutatási irányokat is kijelölnek. Tar Gabriella-Nóra 18. századi képanyagok színháztörténeti kontextusba való beemelésével nem csupán módszertani újítást hajt vége, hanem azt is bizonyítja, hogy az európai gyermekszínjátszásnak a magyarországi hivatásos színjátszás kialakulásában sokkal nagyobb szerepe van, mint ahogy azt eddig gondoltuk. János-Szatmári Szabolcs a 18. századi Erdély német nyelvű színjátszásának tipológiáját nyújtja, mely önmagában is jelentős teljesítmény; véleményem szerint azonban kiindulópontja lehet annak a vizsgálatnak is, amely az Erdélyben működő különböző nyelvű színházak párhuzamos elemzését végzi el.

Hasonló szerkesztői tudatosság jellemzi a következő tömb összeállítását is, mely A barokk allegória és utóélete címet viseli. Az elemzések a színdarabokban ismétlődő szimbólumokat és motívumokat, valamint ezek megjelenítési stratégiáit vizsgálják. A tanulmányok szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ugyanakkor mindenikük új meglátásokkal gazdagítja a szakirodalmat. Pintér Márta a görögöktől eredő, majd a keresztény kultúrában is meghonosodó bor-víz oppozícióját, vagyis Bacchus és Neptunusz iskoladrámabeli tematizálását tárja fel. Míg ő alapvetően a szövegekkel és azok motívumainak elemzésével foglalkozik, Czibula Katalin azt vizsgálja, hogy a drámai szövegekben megjelenő, szimbolikus jelentésekkel felruházott víz hogyan válhatott látványelemmé a színpadon, ezáltal pedig milyen többletjelentések rakódtak rá. János István azt bizonyítja, hogy a bibliai parabolák a magyarországi iskoladrámákban kettős funkciót töltöttek be: egyrészt mesterségbeli követelményekként funkcionáltak a drámaszövegen belül, másrészt viszont az erkölcsi tökéletesedés eszközei voltak.

A következő két tematikus tömb szinte magától kínálja a címbeli dilemma részleges feloldását. A kultúratudomány-elméletek természetesen a színháztörténeti kutatások irányát is befolyásolják, így a társművészetek feltárása, valamint a színháztörténet társadalmi beágyazottságának vizsgálata is fontos része lett ennek a területnek. A Didaktikus és populáris színpad című fejezet tanulmányai elsősorban a zene és ének jelenlétét vizsgálják az iskoladrámákban, így például megválaszolhatóvá válnak azok a kérdések is, hogy milyen dallamvilágot társítottak a drámák szövegeihez, vagyis valóságban milyen közös tudásbázist hívtak elő az iskoladrámák előadói, amikor a darabokat eljátszották. A szövegalkotási stratégiákat mindemellett nagyban befolyásolták a népszokások, valamint annak a rendnek a hagyományai, melynek keretén belül a szövegek létrejöttek. Ezt az állítást támasztja alá Medgyesy-Schmikli Norbert, aki a csíksomlyói misztériumdrámák forrásait tárja fel példaértékű módszerességgel.

A drámák nagyon sok esetben szövegként is funkcionáltak, és a nevelés szerves részét képezték. Azért fontos erre alapozva vizsgálatokat kezdeményezni, mert efelől válnak érthetővé a mecénási rendszer bizonyos elemei: szövegek, fordítások megrendelése házi használatra, alkotó, fordító szerzők alkalmazása a nemesi családokban. Mindezek a tanulmányok már társadalomtörténeti kérdéseket feszegetnek, hangsúlyossá viszont a Teatralitás és reprezentáció című fejezetben válik ez az irányultság. A tematikus tömb szövegei tulajdonképpen egy-egy esettanulmánynak is tekinthetők, következtetéseik azonban gyakran túlmutatnak az eset tanulságain. Az egyes települések (ez esetben Gyula) vagy az egyes nemesi családok (Orczy család) színházhoz és színjátszáshoz való viszonyulása összehasonlítási alapot teremthet a lokális kutatásokhoz vagy a 18. századi nemesi életformára irányuló vizsgálatokhoz. A fejezet ugyanakkor azt is bemutatja, hogy az új források bevonása a vizsgálatokba gyakran már hosszú ideje rögzült kutatási eredményeket írhat fölül. Kilián István a nagyváradi iskolai diáriumokat dolgozza fel, melyek bőven kínálnak forrásokat az eljátszott előadásokhoz, hiszen a Historia domusokkal ellentétben ezt naponta kellett a háztörténésznek vezetnie. A függelékben közölt adatok mellett a szerző azt is bebizonyítja, hogy a declamatiok is tartalmazzák a teatralitás bizonyos elemeit, sőt arra is rávilágít, hogy a műfajnevek mögött gyakran tartalmi bizonytalanságok fedezhetők fel. Szelestei N. László is újabb forráscsoportok bevonását javasolja, ő maga egy 1763-mas esztergomi esküvő irodalmi emlékeinek feltárására vállalkozik. Gyakran nem tudjuk, hogy az ünnepi alkalmakra készült köszöntőket előadták-e vagy sem, pedig a szövegek működésének vizsgálatához elengedhetetlen volna. Kármán Gábor, aki a Pfalzi Henrietta tiszteletére tartott jezsuita iskoladráma-előadás körülményeit mutatja be, az esemény elemzéséhez a német követek beszámolóját, az épületek méreteit és térszerkezetét, könyvek díszítőelemeit, valamint a korábbi előadások szövegeit is felhasználja. A politikailag nem semleges esküvőhöz mind a házasulandó felek, mind pedig a jezsuiták politikai és közéleti tevékenységének felvázolása is szükséges. Mindezek figyelembevételével lehet az esetet vizsgálni, és azt a következtetést levonni, hogy az eddigi funkciók mellett az iskoladrámák akár politikai célokat is maguk elé tűzhettek. Ez a módszer nem áll távol Kerényi Ferenc kutatási gyakorlatától sem; az ő emlékének ajánlják a szerkesztők a kötetet. Ez az eljárás választ adhat a címben jelzett problémára is: a drámaszövegek értelmezéséhez szükséges annak a múltbeli kontextusnak a felvázolása, melyben azok megszülettek, előadott változatuk viszont mindig csak az előadók jelenéből magyarázható: az, hogy az egyes szövegek milyen aktuális funkciókat hordoznak a színház és a közönség aktuális értelmezéseitől függ. Ezt bizonyítják azok a zárótanulmányok is, melyek már kortárs kérdésekkel foglalkoznak, s melyekre a recenzió elején már utaltam.

A szerkesztők gondos rendszerező munkáját dicséri a csaknem negyven oldalnyi bibliográfia, mely áttekintést nyújt a kutatási irányok helyzetéről, s jelzi azokat a kérdésköröket, melyek még kidolgozásra várnak.

Zusammenfassung

Der Band enthält die Beiträge der Konferenz Das ungarische Theater des Spätbarock und des Klassizismus, die zwischen dem 28. und dem 31. August in Großwardein/ Nagyvárad/Oradea veranstaltet wurde. Der Großteil der 29 Beiträge ist ungarischsprachig, doch enthält der Band auch deutsch- bzw. englischsprachige Texte der Teilnehmer/innen aus Ungarn, Rumänien, Polen, Tschechien, Deutschland und Italien.

Die Herausgeber haben die Aufsätze in sieben Themenbereiche eingeteilt, die das Material gleichzeitig als Kapitel gliedern, etwa nach Themenbereiche, Interessensgebiete und gegenwärtige Tendenzen der theaterwissenschaftlichen Forschung.

Die Beiträge erklären die Begriffsüberlappung im Titel des Tagungsbandes, indem sie – zumindest die meisten –, auch auf das Verständnis des Dramas und des Theaters eingehen. Die soziohistorische Sichtweise erhellt die Vorlieben des Publikums in den verschiedenen Epochen gleichermaßen wie den daraus resultierenden Begriffsgebrauch.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek