Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Bojtár Endre Két enciklopédia a kelet-európai zsidóságról

Két enciklopédia a kelet-európai zsidóságról

by Bojtár Endre Utoljára módosítva 2009. 09. 02 09:35
— filed under:

Bojtár Endre írása

The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe, ed. Gershon David HUNDERT, 1–2, New Haven – London, Yale University Press, 2008.

A YIVO betűszó a Yidisher Visnshaftlekher Institut (Jiddis Tudományos Intézet) rövidítése. A jelenleg New Yorkban (és egy fiókja révén Buenos Airesben) működő intézet, amely ezt az enciklopédiát is közel tíz év munkájával kiadáshoz segítette, a jiddis kultúra, de ezen túlmenően általában a kelet-európai zsidóság kultúrája és történelme kutatásának a legfontosabb tudományos központja. A „zsidó történészek pátriárkájának”, Simon Dubnovnak – aki a zsidóságot gazdag, noha feltáratlan, jórészt szóbeli jiddis nyelvű kultúrával rendelkező nemzeti kisebbségként határozta meg –  az elképzeléseiből kiindulva, Berlinben élő emigráns orosz zsidók kezdeményezésére az intézet 1925-ben alakult meg az akkor Lengyelországhoz tartozó Vilnában, s evvel majdnem egy időben Varsóban és New Yorkban létesült fiókja. Lengyelország és Litvánia szovjet, majd német megszállása után az amerikai fiók lett a központ, ahol számos nagy jelentőségű kutatást folytattak és folytatnak, kezdve mindjárt 1945-ben a holokauszt avant la lettre történetének a kutatásától, egészen a klezmer-zene reneszánszának a beindításáig.

A vilnai intézetben a fénykorban, az 1930-as években mintegy 70 fő, köztük 20 tudományos munkatárs dolgozott, ezenkívül Észak-Amerikától Dél-Afrikáig 18 országban működtek segítő egyletei, amelyek a folklórtól a családi levelezésig, az irodalomtól a szokáskultúráig a zsidó kultúra minden területéről küldtek összegyűjtött anyagokat. Az intézetet az első szovjet megszállás idején (1939-ben 6 hét, majd 1940-41) a tudományos akadémia felügyelete alá vonták. A német megszállás alatt a nácik 1942-ben a dokumentumok értékesebb részét Frankfurtba hurcolták (ezt 1947-ben New York visszakapta), más részét megsemmisítették. A gyűjtemény legtöbb anyagát azonban sikerült az intézet két munkatársának, két költőnek életük kockáztatásával apránként kicsempészni és elrejteni, úgyhogy azok túlélték az intézet és az egész vilnai gettó 1943-as felszámolását. 1944 után az intézet beolvadt a Zsidó Művészet és Kultúra Múzeumába, amelyet azonban a szovjet antiszemitizmus erősödésekor 1949-ban bezártak. A rablások és a megsemmisítések után megmaradt, és még mindig több tucat tonna könyvet és kéziratot átszállították a Litván Nemzeti Könyvesházba, ahol hála a zsidó igazgatónak, A. Ulpisnak, szándékosan „megfeledkeztek” róla, így védvén a megsemmisítéstől. A gyűjtemény puszta megléte csak 1988-ban került nyilvánosságra. 1995–96-ban hosszas és elég rosszízű tárgyalások eredményeként Litvánia nem ismerte el a New Yorki YIVO tulajdonjogát, de hozzájárult a levéltári és kéziratos anyag lemásolásához. Ezekkel is bővülve a New Yorki intézet jelenleg 350 ezer kötetes könyvtárral és közel 4 ezer méternyi raktári polcon elhelyezkedő kézirat-és levéltárral rendelkező kutatóközpont.

Az enciklopédia nemcsak a jiddis, hanem a mindenféle más nyelvű askenázi zsidóság életének első és mindjárt páratlanul gazdag összefoglalása. Nem csak olyan értelemben, hogy az eddigi kutatások eredményeit napra készen tartalmazza, hanem a hiányokat, s ezáltal a jövendő feladatokat is feltárja. (A magyar anyagból hozott alábbi példák ezt majd jól szemléltetik.) Az ábécérendben közölt címszavakat 16 ország 450 szerzője írta, mégpedig – ha akarta, s a túlnyomó többség akarta – anyanyelvén, s a szerkesztőség gondoskodott az angol fordításról, mindenütt feltüntetve a fordító nevét is. A címszavakon belül számos kapcsolódó térkép, táblázat és fénykép, ezenkívül pedig a 2. kötet végén több összefoglaló térkép, valamint 57 színes reprodukció található. Az enciklopédia maximálisan olvasóbarát: nemcsak utalásokkal behálózott név- és tárgymutató van a végén (melyben műcímek is szerepelnek az eredeti nyelven!), hanem glosszárium, fogalommagyarázat is, valamint a szerzők névsora, ahol is nemcsak az illető működési helye és szakterülete, hanem az általa írt címszók is fel vannak sorolva, s ezt követi egy fogalmak szerint összeállított tartalomjegyzék, amelyből képet kaphatunk az egész könyv struktúrájáról, s ahol a nagy témák (például országok, régiók, vallások, városok, nyelvek és irodalmak, életrajzok stb.) szerint vannak csoportosítva a címszavak. Ennek következtében sok olyan címszó van, amely ezekben a mutatókban három-négy helyen is megtalálható. Igaz, vannak olyanok is, amelyeket – minthogy bármiféle nagyobb egységbe besorolhatatlanok – csupán egyszer, a név- és tárgymutató említ (például az orientalista Goldziher Ignácról szóló külön címszót).

Tartalmi tekintetben két alapkérdésről kellett döntenie az amerikai és izraeli tudós szakemberekből álló 35 tagú szerkesztőbizottságnak: mi számít Kelet-Európának és ki számít zsidónak. Hangsúlyozván, hogy e kérdésekre adott minden válasz többé-kevésbé önkényes, a könyv Kelet-Európát a német nyelvterület keleti határától az Urálig, s a Balkántól északra fekvő területként jelöli ki. Ily módon van címszó a balti államokról és Finnországról, de nincs Ausztriáról, Németországról, s csak a Kelet-Európában született német nyelvű irodalom, illetve több olyan németül író kapott életrajzi címszót, mint például Joseph Roth, akiknek munkássága ezer szállal kötődik a kelet-európai zsidósághoz. (Talán az egyetlen kivétel Franz Kafka, aki „területi” alapon került ide: mivel Csehországnak van külön címszava, furcsa lett volna kihagyni a prágai írót.) Nem automatikusan kapcsolódnak egymáshoz az egyes témák: például Litvániát természetesen hosszú címszó tárgyalja, de a litván irodalomról nem esik szó, még arról az összesen három, nem túl jelentős kortárs litvániai szerzőről sem, akiről eshetne (s akik közül az egyik Izraelben él). Fontos, hogy az enciklopédia nem kelet-európai, hanem Kelet-Európában élő-élt zsidókat említ, tehát csak azok szerepelnek, akik egész tevékenységüket vagy legalábbis annak fő részét itt folytatták. A „ki a zsidó?” kérdését a szerkesztők tágan válaszolták meg: mindenki, akit saját maga vagy mások annak tartanak. Ez nem foglalja magában a távoli zsidó ősökkel rendelkező személyeket (például Lenint), de magában foglalhatja még azokat a kitérteket is, akik önmagukat nem tartották zsidónak (például Radnóti Miklóst).

Az elmondottakat illusztrálja a magyar anyag, szűkebben a magyar irodalomnak a szemrevételezése. A közel 20 oldalas Magyarország címszót hárman írták: a zsidóságról a magyar történelemben a kezdetektől 1918-ig a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanító Michael K. Silber, az 1918–1945-ös időszakról Haraszti György, s az 1945 utáni magyar zsidó történelemről Kovács András. Ezenkívül számos régióról (Bánát, Erdély), városról, a magyarországi héber és jiddis kultúráról, vallási mozgalomról, közéleti szereplőkről (Aczél Györgytől Wahrmann Mórig), képző- és filmművészről, újságról stb. van külön címszó.

A magyar (zsidó magyar, magyar zsidó, vagy ugyanez kötőjellel) irodalomról nyolcan írtak, de a 43 életrajzi címszó döntő többségét három ember jegyzi: Haraszti György (5), Sanders Iván (9) és Kőbányai János (21). Kőbányai írta a magyar irodalom általános címszavát is, de csak 1945-ig, avval magyarázva a hiányt, hogy a Holokauszt olyan törést jelentett a magyar nyelvű zsidó írók munkásságában, hogy az már 1945 után egy másik történet. Akár elfogadjuk ezt az indokot, akár nem, azt mindenképpen el kell ismerni, hogy – a magyar irodalomtudomány mulasztása miatt – nem áll rendelkezésünkre semmiféle komoly, átfogó előtanulmány, s ennek hiányában szinte lehetetlen akárcsak áttekinteni is az 1945 utáni igen gazdag – a térségben messze a leggazdagabb – termést. Érdemes felsorolni a külön címszót kapott írókat: Acsády Ignác, Ágai Adolf, Alexander Bernát, Bánóczi József, Bíró Lajos, Bródy Sándor, Fenyő Miksa, Füst Milán, Gerő Katalin (az 1853 és 1944 között élt, mindössze két, nem szépirodalmi publikációval rendelkező, s nálunk jórészt teljesen elfeledett Gerőnek, aki a kezdeti zsidó nőmozgalomban játszott jelentősebb szerepet, nyilván azért szentelhetett a svájci feminista, Julia Richers külön címszót, hogy növelje az enciklopédiában a közéleti női szereplők arányát), Hatvany Lajos, Ignotus, Karinthy Ferenc (az apa, Frigyes nem, amit a fiúról szóló címszó szerzője, Sanders Iván avval indokol, hogy egyrészt életében az apa még nem volt zsidóként számontartva, másrészt munkásságának sincs köze a zsidósághoz), Kertész Imre, Kiss József, Kóbor Tamás, Komlós Aladár, Löwisohn Salomon (az 1789 és 1821 között élt héberül író nyelvészt és költőt tévedésből sorolta ide a címszó szerzője, a jeruzsálemi O. Menda-Levy, pusztán azért, mert Löwisohn Móron született és halt meg), Makai Emil, Molnár Ferenc, Pap Károly, Patai József, Radnóti Miklós, Szabolcsi Lajos, Szép Ernő, Szerb Antal, Szomory Dezső, Újváry Péter, Vámbéry Ármin, Vas István, Zsolt Béla. Ezekhez járul még a Magyar irodalom címszó függelékeként 13 rövidebb és a másutt kötelező bibliográfiát nélkülöző íróportré (Gelléri Andor Endre, Heltai Jenő, Kaczér Illés, Komor András, Lesznai Anna, Markovits Rodion, Molnár Ákos, Nagy Endre, Rejtő Jenő, Révész Béla, Somlyó Zoltán, Vészi József, Zsoldos Jenő). Mint minden ilyen névsor, ez is bírálható, kiegészíthető, de figyelembe kell venni azt, hogy az egyes életeknek és műveknek csak a „zsidó részéről” van szó, ami sokszor azonos az egésszel (például Pap Károly esetében), sokszor azonban valóban csak egy ilyen-olyan rész. (Az amerikai Mary Gluck például Lukács György pályájának csak arról az 1918-ig tartó szakaszáról ír, amelyben a filozófust legalábbis megérintette a zsidó miszticizmus.)

Olyan kézikönyv született, amely a térség történelme, kultúrája iránt érdeklődők hosszú ideig nélkülözhetetlen segítője lehet.

 

Virgilijus Liauška, XX a. Lietuvos žydų enciklopedinis žinynas [A 20. századi litvániai zsidók kisenciklopédiája], Vilnius, Musmirė, 2007.

Ez az első litván nyelvű lexikon a … hogy kikről, az mindjárt magyarázatra szorul. A litvániai zsidókat a jiddisből átvett szóval litvákoknak hívják. Simon Perez izraeli miniszterelnök is így említi őket a kötet elején olvasható, az Izrael és Litvánia közötti diplomáciai kapcsolatok 1991-es felvételének 15. évfordulóján mondott beszédében. Pedig a litvák többet jelent, mint litvániait: nagyjából a középkorban fennálló Litván Nagyfejedelemség, majd 1569-től a Lengyel-Litván Nemzetközösség litván és fehérorosz területeinek, vagyis a mai Litvánia, Fehéroroszország és Kelet-Lengyelország egy kis csücskének a lakóját. A litvák és a litvániai eltérése abból adódik, hogy az utóbbi többszörös jelentésváltozáson ment át a 20. században: az orosz birodalomban 1917–18-ig Litvánia nem létezett, csak mint az úgynevezett Észak-Nyugati Vidék nem elkülönülő része. A két világháború között viszont nem tartozott a független Litván Köztársasághoz a lengyelek által elcsatolt, s közel felerészben zsidók lakta Vilna. (A fővárost 1939 őszén szovjet kézből kapták vissza a litvánok, az ezt megelőző átmeneti 6 hétben persze a szovjet katonáknak a lengyelekkel összefogva volt még idejük pogromokat rendezni a vilniusi litvákok körében.) 1940 nyarától egy évig tartott a szovjet megszállás, melynek során létrejött a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság, amely az 1941–44-es német megszállás után, amikor is Litvánia közigazgatásilag az ún. Ostlandba tartozott, egészen 1990-ig állt fenn. A történelem eme közmondásos viharai következtében a körülbelül 250 ezer litvákból mára 3-4 ezer maradt.

Mivel e fogyásban finoman fogalmazva a litvánoknak is volt némi szerepük, a kisenciklopédia litván szerzője (vagy ahogy ő maga szerényen nevezi magát: összeállítója) most egy kicsit kompenzál: a pártmunkásoktól a zeneszerzőkig minden ismertebb személyt felvett a fényképekkel gazdagon illusztrált, fogalommagyarázattal is ellátott lexikonba, aki valamiképp litváknak minősülhet. Abból a szempontból könnyű dolga volt, hogy legalább azon nem kellett sokat töprengenie, ki zsidó: zsidók és nem zsidók errefelé nem együtt, egybekeveredve, hanem még békében is csupán egymás mellett, elkülönülve éltek. Így például egy kézen meg lehet számolni a litvánul író zsidó írókat. (Közülük kettő: Mykolas Sluckis és az 1972 óta Izraelben élő Icchokas Meras, „a Közel-Kelet egyetlen litván írója” magyarul is olvasható.) Liauška néha megmosolyogtató módon, de rokonszenvesen kisajátít (ami összehasonlíthatatlanul jobb, mintha kirekesztene): szinte bármi megfelel a litvákság kritériumának. Például a francia író, Romain Gary (1914–1980) azért kapott címszót, mert Vilnában született, s egyes műveiben említi varsói gyerekkorát, ahová 9 éves korában költöztek. Vagy a jiddis nyelvtörténet világhírű tudósa, Max Weinreich (1894–1969), aki Rigában született és az USA-ban halt meg, azért, mert 1925-ben ő volt a vilnai Jiddis Tudományos Intézet (YIVO) három alapítójának egyike.

Mindezzel együtt a könyv újabb dokumentuma és egyúttal segítője annak, hogy a litvánok szembe akarnak nézni múltjukkal.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek