Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Csörsz Rumen István GULYÁS Judit, „mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?” A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában, Budapest, Akadémiai, 2010 (Néprajzi tanulmányok).

GULYÁS Judit, „mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?” A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában, Budapest, Akadémiai, 2010 (Néprajzi tanulmányok).

by Csörsz Rumen István Utoljára módosítva 2010. 12. 31 19:18
— filed under:

Csörsz Rumen István recenziója

Gulyás Judit, „mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?” A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában, Budapest, Akadémiai, 2010 (Néprajzi tanulmányok), 352 l.

Egy interdiszciplináris téma kettős érzékenységet kíván a szerzőtől és az olvasótól is. A komplex kihívásra Gulyás Judit, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa egy komplex, mondhatni: két szólamban olvasható monográfiával felelt. Egyrészt parádésan felvonultatja annak lehetőségeit, hogy a történeti folklorisztika miként tudja hasznosítani az irodalomtörténeti tényanyagot, a textológia és a kritikatörténet ezernyi adatmorzsáját. Másrészt egy párhuzamos folyamat is végbemegy az olvasóban: eltűnődhetünk azon, hogy a magyar és nemzetközi etnológia felől hogyan kérdezhetünk rá (egyelőre belső hangon) a 19. század közepi magyar irodalom néhány kulcskérdésére. A szerző ugyanakkor e kétségtelen szándék ellenére sem akarta könyvét minden ízében az irodalomtörténet-írás keretei közé terelni, s – a Néprajzi Tanulmányok sorozatához híven – megőrizte a történeti folklorisztikai közelítés elsődlegességét.

Gulyás Judit az 1840-es évek nemzeti irodalomszemléletében vizsgálódik három népies alapmű forrásait és poétikai-műfaji előképét kutatva. Különösen izgalmassá teszi e búvárkodást, hogy az egykorú magyar népmesékről szinte semmit sem tudunk. A módszeres népköltési gyűjtések ideje ez idő tájt még nem jött el, helyettük csupán szórványos, gyakran másodkézi feljegyzések őrzik a „nép” (nemcsak a paraszti közösségek!) körében ismert szövegeket, főként dalokat. A prózafolklórról alkotott képünk emiatt igencsak hiányos, ám az apró adalékokból számtalan összefüggés kiolvasható, hála a szerzőnek és néhány kutatótársának.[1]

A kötet előszava és bevezető fejezete eligazít – mondhatom: kézikönyvhöz méltón – a 19. század eleji magyar népmesekincs primér és szekundér megnyilatkozásainak útvesztőjében: bemutatja a magyar mesekutatás történetét, amely egyszerre világszínvonalú a recens folklór ún. „egyéniségkutató iskolá”-ja miatt, ám a történeti anyag zöme máig feltáratlan, megítélése gyakran akaratlanul is felületes – mintha a 19. századi magyar népmesekincs csak mostohagyereke lenne a műfajnak. A szerzőnek tehát először itt kell rendet tennie: táblázatba rendezi a gyér forrásokat (17), s tisztázza a folklorisztikán belüli látszólagos „idegenségüket és kétes státusukat” (33–37). Elmélyedhetünk a meseismeret, majd a mesegyűjtés és a szájhagyományból az írásbeliségbe átsegített szövegek textológiai tanulságaiban is.

A műfaj felfedezése, majd az első meseközlések és az itt tárgyalt mű-népmesék ahhoz a programhoz kapcsolódtak, amely „az írásbeli integráció révén egy hagyományközösségre épülő nemzeti irodalom” (7) megteremtésését tűzte ki célul. A folyamat párhuzamba állítható Nyugat-Európa (tündér)mesekultuszának erővonalaival – a mesék iránti fokozódó érdeklődés összromantikus tendencia –, mégis számtalan eltérés mutatkozik. Gulyás Judit hasonló álláspontra jut, mint amire a közköltészeti vizsgálódások, s újra figyelmeztet, hogy „a népi kultúra és a folklór 19. században kialakított nagy hatású koncepciója a társadalom minden rétegét átjáró gazdag szóbeli kultúrát egyetlen, szociokulturális paraméterek alapján meghatározott csoport (az írástudatlan falusi agrárnépesség) tulajdonává redukálta” (27). Tudjuk, hogy a lírai dalműfajok terén mindeközben a literátus középrétegek és kisközösségek szöveghagyományának lassú alászállását, a falusi oralitásba való részleges bekapcsolódását és annak törvényei szerinti újravariálódását figyelhetjük meg. Annak felismerése azonban további tanulságokat ígér, hogy a szóbeli mesekultúra sem csupán a zártabb paraszti közösségekben virágzott, hanem bizonyos történetek népszerűek lehettek a köztes rétegek, például a katonák, a kollégiumi diákság vagy a kisnemesi családok körében is. A falusi oralitásban őrzött mesekincs „felemelése” az írásbeliségbe ezzel együtt mégis nagyobb arányú, mint a kinyomtatott szövegek leszivárgása – ez utóbbiak hiánya miatt. A műfaj ambivalens megítélésének legismertebb példájaként Szuszmir cigány meséjét (Csokonai: A méla Tempefői) említi a szerző.

E kettős hatások mentén az olvasó észrevétlenül egyre mélyebbre hatol a reformkori magyar irodalom népmesei inspirációnak birodalmába. Gulyás Judit Kísérletek a népmese műfajnak a szépirodalomba való bevezetésére az 1840-es években főcím alatt három nagy esettanulmányban érzékelteti a módszerek ötvözésében rejlő lehetőségeket. A triptichont három korabeli irodalmi alkotás elemzése alkotja. Egyikük közismert, kanonikus mű (Petőfi Sándor: János vitéz, 1845), a másik egy neves szerző kevésbé közismert alkotása (Arany János: Rózsa és Ibolya, 1847), a harmadik pedig egy kánon peremére szorult életmű fontos ciklusa (Tompa Mihály: Népregék, népmondák, 1846). Sem az alkotók népköltési háttértudásának feltérképezése, sem műveik tartalmi-poétikai elemzése nem történhetett azonos módon, de minden esetben gondos filológiai munka vezette el a szerzőt saját álláspontjához. Nem célom e helyütt részletesen kivonatolni a három sziporkázó fejezetet, de kiragadnék néhány fontos szempontot, amelyek rávilágíthatnak érdemeikre.

A János vitéz „népmesei mérlegre” állítása nem új keletű. Petőfi történetszövésének folklóridegen(nek minősített), néha moralizáló „kinövései” (zsiványtanya, a főhős halálvágya, névcsere stb.) régóta őrzik ellentmondásaikat. Gulyás Judit nem a feloldásukat ígéri, hanem a soknézőpontú vizsgálatot, a megengedőbb olvasáshoz szükséges néprajzi és kritikatörténeti háttér megteremtését. Petőfi ugyanis – a közhiedelemmel ellentétben – bőven ismerhetett népmeséket akár gyerekkorából, akár a diák- vagy a színésztársaságból, a kérdéses motívumok tehát semmiképp sem magyarázhatók a stílusismeret hiányosságaival, annál inkább az írói tudatossággal és kísérletezéssel. Különösen fontos, hogy a János vitézt még az 1860-as években is voltaképp vígeposzként olvasták és értelmezték… A szerző részletesen áttekinti a korabeli recepció súlypontjait egészen 1900-ig, a rege (Sage) és a mese (Märchen) műfajának elkülönítését Erdélyi Jánosnál, a korabeli retorikatankönyvek álláspontját és természetesen Henszlmann Imre A népmese Magyarországon című cikksorozatát (1847) – ezekre mindhárom elemzés olvasásakor érdemes visszaemlékezni.

Tompa Mihály regéi rejtőzködőbb módon utalnak népköltési fogantatásukra. Áttekintésükhöz a szerző mozgósítja az utóbbi évtizedekben igencsak elhanyagolt költő teljes életrajzi apparátusát, levelezését és az általa megismert régió (Gömör, Borsod, Zemplén) néprajzi-helytörténeti adatait. Mindez nemcsak azért fontos, mivel Tompa kötete a saját korában jóval nagyobb sikert aratott, mint Petőfi műve és különösen Arany Jánosé. A filológiai elemzés láthatóvá teszi az inspirációk gazdag hálózatát: megtudhatjuk, hogy Tompa folklorisztikai érdeklődése szenvedélyesebb és néha tudatosabb volt írótársaiénál. Diákévei óta jól ismerte és „használta” a közköltészetet, kéziratos Dalfüzéreket állított össze népies műdalokból, leveleiben pedig valósággal nyaggatta barátait, hogy küldjenek neki népmeséket vagy mondákat. A monográfia trochaikus verssorral felérő, hetyke főcíme is Tompa egyik leveléből származik. A kritikai visszhangok (sőt elvárások) áttekintése és a motívumelemzés ugyancsak hiánypótló és lenyűgözően részletes. Mindazonáltal Gulyás Judit nem tűzte ki célul a kötet irodalomtörténeti újraértelmezését, ezért legfontosabb ilyen tárgyú állításai csak finom sugalmazások maradnak a stiláris egyenetlenségekről, a verselés távolságára a népköltészettől, Petőfitől-Aranytól és így tovább. Csak biztatni tudom, hogy alkalomadtán térjen vissza Tompához ezek bővebb kibontásának szándékával: sem ő, sem az olvasó nem fog csalódni.

Már az előző fejezetekben szükség volt néhol a forrásként szóba jöhető népmesetípusok áttekintésére. A Rózsa és Ibolya vizsgálatakor Gulyás Judit a lehető legrészletesebben bevezeti az olvasót e szüzsék „mozgásterébe” – különösen a korabeli magyar forrásokban is felbukkanó Mágikus menekülés-típus rokonságába –, amely valamelyest formalizálható a nemzetközi mesekatalógusok (AaTh, Uther) kódszám-kombinációival. Arany János műve kapcsán számot vet egyrészt a pályakezdő költő szalontai és debreceni folklórismeretével, másrészt pedig családjának népmesék iránti érdeklődésével; emiatt a művet egy családi hagyománylánc elemének tekinthetjük! Kontrollvizsgálatként (a folklór változásaiból következő ellentmondások bemutatásával) a későbbi nagyszalontai gyűjtések adatait is áttekinthetjük. Mivel a korabeli kritika (és valamelyest az utókoré is) mintegy a Toldi árnyékába helyezi a Rózsa és Ibolyát, a szerző nem kerülhette meg a két mű alkotás- és befogadás-történetének összehasonlítását sem. Még arra a filológiai újdonságra is rávezeti az olvasót, hogy Henszlmann Imrének a Rózsa és Ibolyával szembeni kifogásai valójában nem Arany művére vonatkoznak – mivel ott nincs nyoma e motívumnak –, hanem tudattalanul hozzáolvasta a szüzsé máshonnan ismert felbukkanásait. A fentiek nyomán valamelyest megérthetjük, miért fordult el Arany e műfaji kísérlettől.

Gulyás Judit könyve alapmű: szerteágazó elemzései a néprajzi köntös ellenére legalább annyira szólnak az irodalomtörténészek közösségéhez, mint a folkloristákhoz. Az itt olvasható eredmények továbbgondolása, műfaj- és kritikatörténeti integrációja olyan újdonságokat ígér, amelyek nélkül aligha alkothatunk teljes képet az 1840-es évek népiességkoncepciójáról, a három jeles költő alkotáslélektani eltéréseiről – és persze a népmese, a magyar tündérmitológia felemás sikerű irodalmi meggyökereztetéséről sem.

 



[1] Az 1860-as évek magyar népmesekutatásáról hamarosan napvilágot lát Domokos Mariann monográfiája; köszönöm, hogy kéziratban megismerhettem.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek