Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Csörsz Rumen István MIKOS Éva, Árpád pajzsa: A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerűsítése a XVIII–XIX. században, Budapest, L’Harmattan, 2010 (Szóhagyomány).

MIKOS Éva, Árpád pajzsa: A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerűsítése a XVIII–XIX. században, Budapest, L’Harmattan, 2010 (Szóhagyomány).

by Csörsz Rumen István Utoljára módosítva 2010. 12. 31 18:28
— filed under:

Csörsz Rumen István recenziója

MIKOS Éva, Árpád pajzsa: A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerűsítése a XVIII–XIX. században, Budapest, L’Harmattan, 2010 (Szóhagyomány), 347 l.

Tegye kezét a szívére minden 18–19. századi kutató: hányan olvastak közülük kalendáriumokat, főként százas nagyságrendben? Tartok tőle, hogy nem tülekednének. Pedig e naptárkönyvecskék rejtekében (előzéklapokon, függelékben, „töltelékanyagként”) ott lapul mindaz, amit más, néha sokkal áttételesebb források segítségével próbálunk feltárni a korszak művelődéstörténetéből: alfabetizáció, irodalomszociológiai változások, populáris grafika, a történelemszemlélet átalakulása stb. Ezért is fontos szakmai esemény, hogy Mikos Éva (MTA Néprajzi Kutatóintézet), aki kétségkívül a legalaposabb kutatója az 1800 utáni kalendáriumoknak, önálló kötetben foglalta össze kutatásai eredményeit. Címe sajnos nem utal arra, hogy kitűzött tárgyát nem általánosságban vizsgálja, hanem kifejezetten a kalendáriumok médiumában. Talán a főcím finom iróniáját is csak azok érthetik, akik végigolvassák a monográfiát. Ez a pajzs nem Árpádot védi, hanem erre emelik fejedelemmé választásakor: ez a motívum épp a kalendáriumi hagyományban erősödött meg és vált Árpád kötelező attribútumává. Kicsit sarkítva: ha a fejedelem pajzsra lépése nem is, de kultuszának kiszélesedése mindenképp a naptárirodalomnak köszönhető.

Mikos Éva fő célja tehát az volt, hogy a populáris nyomtatványok elemzésén keresztül írja meg „a honfoglalási szüzsék, témák, motívumok és hősök XIX. századi történetét […] minél több kultúr-, irodalom-, művészettörténeti stb. vonatkozással” (19). Munkáját siker koronázta: megkerülhetetlenül fontos szintézis született, bár módszertanilag talán jobb lett volna, ha először egy általános, nem egy motívumra összpontosító monográfiát ad közre a kalendáriumok kutatásában összegyűlt évtizedes tapasztalatairól, Dukkon Ágnesnek a korábbi naptárirodalomról írt alapműve[1] párjaként. Ezt az is indokolta volna, hogy kevesek által ismert szövegegyüttesről van szó, amelyből új kiadásban szinte semmi sem jelent meg, a források mindezidáig áttekinthetetlenek voltak – és egyáltalán: ő az a személy, akinek erről mértékadó véleménye lehet. A mostani könyv egyébként sok mindenben megfelel ennek az elvárásnak, közli például az összes elérhető kalendárium bibliográfiai leírását, fennmaradt évfolyamait, könyvtári jelzeteit (284–305). Ez minden további ilyen témájú kutatás „kályhája” lesz.

A tudománytörténeti áttekintés ugyancsak alapos: Mikos Éva hatalmas, interdiszciplináris anyagot dolgozott fel. Nagyon értékes része a kötetnek a kalendáriumok koronkénti tipologizálása és jellemző vonásaik megállapítása (88–104), hiszen a vizsgált periódus közel sem egységes e tekintetben. Két fő korszak rajzolódik ki: az első az 1770–1850 közötti évtizedek, a második pedig a Bach-korszaktól az I. világháborúig terjedő időszak. Fontos megállapításokat olvashatunk a kiadványok tipográfiai és szerkesztési megoldásairól, a prózai és verses repertoár arányairól, s új vagy eddig nem eléggé ismert adatokat kapunk az „innovatív” kiadók működéséről. A reformkori közhasznú kalendáriumok kulcsszerepet játszottak a közművelődés terén, hiszen természettudományi, földrajzi, történelmi, etnográfiai és egyéb beszámolóik az addigi sajtóelőzményekhez képest tömeges olvasóközönséghez jutottak el, bár 1848 előtt még nem a parasztságra gyakoroltak komolyabb hatást, inkább a köznemesi és polgári rétegekre. A programszerű népművelés természetesen inkább az 1880-as évektől figyelhető meg, s a Millennium korában csúcsosodik ki.

A kalendáriumok változatos módon járultak hozzá a honfoglalás-témakör reprezentációjához és kultuszához. Megismerhetjük a történetírói hagyomány popularizálódását: Anonymus Gesta Hungarorumáét, amely eredetileg is olyan szüzséelemekre épült, amelyek kiváló nyersanyagot jelentettek a folklorizálódáshoz (ha nem épp folklór eredetű némelyik, vö. a „csácsogó igricek” kérdéses szerepét a hagyományláncban), továbbá Bonfini és Heltai krónikáit. 1800 táján akár a korai finnugor elméletek, a dualizmus korában pedig a néprajzi kiadványok hatását is feltételezhetjük. Mikos Éva elkülöníti a régebbi magyar irodalomból örökölt biblikus honfoglalás-narratívát a mondai elemekre épülő mitikus, illetve a historiográfia érvelését követő történeti narratíváktól (a magyarok bejövetele szükségszerű, előre eltervezett, békés hódítás stb.). Külön altéma, hogy a 17–18. századi Attila-kultusz – sőt bizonyos értelemben Szent Istváné is – miként adja át helyét fokozatosan a honfoglalásénak. A szerző részletesen kitér az ősmagyarok ikonográfiájának változásaira: a korábbi kalendáriumokban jóval ritkábbak voltak a történelmi tárgyú illusztrációk, így nem meglepő, hogy a 17. századi ún. Nádasdy-Mausoleum néhány királyportréjának „utóképei” csak 1800 körül bukkannak fel a hazai populáris grafikában; a „párducos Árpád” képe például e forrásvidékről kerül közhasználatba. Talán az sem köztudomású, hogy ekkoriban a turulmadár ikonográfiája még az Emese-Eunodbilia-monda sokszori újrakiadása ellenére sem alakult ki: e motívum 20. századi jelenlétét főként az I. világháborús emlékművek alapozták meg.

A honfoglalás kultusztörténetének sokat vitatott eleme az ősi magyar hitvilág, amelynek kalendáriumi recepciója ugyancsak sokrétű, hiszen „a XVIII. század folyamán a szittyák pogánysága negatív megítélésűből fokozatosan pozitívvá lesz, s némileg a vadság ábrázolása is mérsékelődik” (53). Az így „felértékelődő”, nem-is-olyan-pogány ősmagyarok hitvilágának központi szereplője „a magyarok istene”, amely a 18. század végén Dugonicsnál, majd Szirmay Antalnál (1804, 1807) és követőiknél is kulcsszerepet kap, s elődeink monoteizmusa, majdhogynem laikus kereszténysége a honfoglalás egyik vezérmotívuma lesz a későbbi narratívákban: „A magyarok pogányságában sűrűsödik össze minden olyan pozitív sztereotípia, amelyet a kalendáriumok oly szívesen hangoztatnak a honfoglaló magyarokkal kapcsolatban: a szabadságszeretet, az önállóság (öntörvényűség), az elmésség, az okosság, amely saját világkép és a természetfelettivel való egyedi kapcsolat kialakítását tette számukra lehetővé” (185). Ez a tendencia a hazai (magyar és neolatin) elitirodalomban jótékonyan párosul a nemzeti hősepika meg- vagy újrateremtésére vonatkozó törekvéssel, amely hatással volt a népszerű nyomtatványokra is, bár némi fáziskéséssel (108). A szerző a korai magyar folklorisztika terveit és eredményeit is számba veszi, természetesen a honfoglalásról szóló mondák kapcsán.

Mindezek társadalomtörténeti következményeit Mikos Éva többször hangsúlyozza, hiszen „a XIX. század nemzetépítésének folyamatában, amelynek során az elit hatására kialakult a parasztság soraiban is egyfajta történetiség-fogalom, illetve nemzeti tudat, a kalendáriumoknak és más populáris nyomtatványoknak kiemelt szerepe lehetett” (131). Talán ezzel magyarázható, hogy a vizsgált csaknem 150 év során a honfoglalási tárgyú szövegek egyenletesen jelen vannak a kalendáriumokban, tehát feltételezhetjük, hogy a nemzedékváltások során sem csökkent az érdeklődés irántuk, sőt apránként a népművelés szempontja is megerősítette a témakör jelenlétét. Nem is lehetne teljes a könyv gondolatmenete Benedek Elek, Böngérfi János és Kandra Kabos ilyen tárgyú munkásságának ismertetése nélkül. Ugyancsak izgalmas és hiánypótló a 20–21. századra tovatekintő fejezet, amelyben a szerző ízelítőt ad a jelenkori „délibábos történetírás” szinkretikus módszereiből és az általuk konstruált mitológia összetevőiből.

A részletgazdag elemzések közben az olvasó gyakran ráeszmélhet a kalendáriumi irodalom (néha meglepő) szimultaneitásaira, az egymásra csúszó hagyományrétegek sajátos összjátékaira. Nemcsak olvasztókohóként értelmezhetjük azonban a mindenkori piac elvárásainak alávetett népszerű nyomtatványokat, hanem óriási elosztóüzemként, folklórból merítő és folklórt generáló médiumként is. A szerző egyik összegző mondatával szólva: „A XIX. század második felének kalendáriumi és ponyvai honfoglalás-hagyománya egyszerre volt inspirálója a szóbeliségnek, és jelezte előre a paraszti szájhagyomány lassú elmúlását; egy nagy korszak, a nemzetet szülő, osztályokat integráló, parasztságot polgárosító, országot építő XIX. század sajátos képződménye” (214). Nemcsak a néprajzosnak kellene tehát többet foglalkozni a kimeríthetetlen „hagyománygyár” termékeivel, hanem a társadalom- és irodalomtörténészeknek is. A könyv ehhez számos támpontot ad, igazi kedvcsináló.

Utóirat a kiadóknak

Az alábbi pár sor egyáltalán nem a szerzőnek szól, hanem a kiadónak, s több más könyvről is elmondható. Jól ismerem az érzést, amikor a kutató már nem „lát ki” a témájából, a sokéves munka és az adathálózat összetettsége miatt képtelen külső olvasóként viszonyulni az írásművéhez. Ezt valamennyien átéljük, akik ilyesmibe vágjuk a fejszénket. Egy disszertációnál az elvárások sokfélesége is nehezíti az objektivitást, s a védés után szerencsés esetben megkönnyebbülve tesszük el jobb időkre. Nálunk ekkor jöhet el az, ami Nyugaton a védés előfeltétele: a nyilvános közreadás, többnyire pályázati határidők szorításában. Ilyenkor csakis a lektor és főként a kiadói szerkesztő lehet a szerző szövetségese abban, hogy a disszertáció könyvvé alakuljon. (Kár, hogy ez itt sem mindenütt sikerült: néhol megmaradt az egyetemi-bírálati diskurzus nehéz mondatokba zárt, személytelen retorikája. Ez csak azért bosszantó, mivel a szerző az életben egyáltalán nem ilyen, ahol pedig kicsit elfeledkezik magáról írás közben, rögtön kiderül, hogy saját véleménye, egyéni mondattechnikája és fanyar humora van.) Minden kiadóhoz szólok tehát: segítsék jobban a disszertációjukat kiadni vágyó szerzőket stiláris eszközökkel, néha akár átszerkesztési javaslatokkal (én például e könyv 2. és 3. fejezetét fordított sorrendben olvasnám). Ez nem szőrszálhasogatás, hanem a kutatók és a kiadók közös érdeke. Rengeteg munka nyerné el méltóbb elismerését, ha a disszertáció lovagi páncélzatát lecsatolva mi, (remélhetőleg) elképzelt olvasók is könnyebben megtapasztalhatnánk e könyvek valós erényeit.



[1] DUKKON Ágnes, Régi magyar kalendáriumok európai háttérben, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2003.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek