Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Csörsz Rumen István Tanulmányok a 19. századi magyar szövegfolklórról, szerk. GULYÁS Judit, Bp., ELTE BTK Folklore Tanszék, 2008 (Artes Populares, 23).

Tanulmányok a 19. századi magyar szövegfolklórról, szerk. GULYÁS Judit, Bp., ELTE BTK Folklore Tanszék, 2008 (Artes Populares, 23).

by Csörsz Rumen István Utoljára módosítva 2009. 12. 31 19:18
— filed under:

Csörsz Rumen István recenziója

 

Tanulmányok a 19. századi magyar szövegfolklórról, szerk. GULYÁS Judit, Bp., ELTE BTK Folklore Tanszék, 2008 (Artes Populares, 23), 432 l.

http://mek.oszk.hu/07500/07591/

 

Néptalány. Ezzel a szóval Fábián István 1856-ban a találós kérdéseket jelölte, de akár az egész néprajzkutatás kulcsszava lehetne. Ahogyan az irodalomban, a folklorisztika történetében is voltak kanonizációs folyamatok: Milyen szövegeket vizsgálhat ez a tudományág? Ki a nép? Hogyan adhatók ki nyomtatásban az élőszóban vagy énekelve elhangzó népköltési alkotások? A kulcskérdést a szóbeliséghez való viszony megváltozásában látom.

A 19. század első felében még vitathatatlanul többre értékelt énekes-verses népköltészet kiadott repertoárja módszertani okokból elválaszthatatlan volt a közköltészettől. Közös volt, de nem feltétlenül a falusi népé; a közismertség mérőfoka sokkal inkább az értelmiségi vagy kisközösségi használat volt. Az akkori kutatók előtt tehát nem a paraszti daltermés tárult fel, hanem a nagyon tág közköltészet, amelynek valamennyire ők maguk is részesei voltak. Az elhanyagolt (Erdélyi Jánosnál csupán néhány szöveggel képviselt) népi prózaepika felfedezése a század közepére, a népdal-kultusz utáni periódusra esik. Hatással voltak rá a szerzői jogi viták, s a mesegyűjtők óvakodni próbáltak a sokszor bírált, archaikus eljárásoktól, ahogyan Erdélyi a beküldött variánsokból néha új metaszöveget alkotott. A hangrögzítés hiánya és a közlési kánon azonban további ellentmondásokhoz vezették a mesék kiadóit is. A prózafolklór a fentiek miatt csak némi késéssel integrálódott a nemzeti irodalomba, pedig a széppróza már korábban elnyerte új, rangosabb helyét a műfajhierarchiában. A népmese a század második felében mégis néha valósággal a folklór esszenciájaként, a nép alkotóerejének legtisztább megnyilvánulásaként jelent meg a köztudatban.

A 19. századi magyar szövegfolklorisztika kutatása sok újdonságot ígér nemcsak a néprajz, hanem az irodalomtudomány számára is. E fontos témák közül válogat az Artes Populares 23. kötete, amely az ELTE Folklore Tanszékének doktori iskolájában született tanulmányokat ad közre Gulyás Judit szerkesztésében.

A verses népköltészetnek két elhanyagolt területéről olvashatunk a kötetben. Rezessy Anna az Ethnológiai Adattárban fennmaradt 19. századi siratókat és halottbúcsúztatókat elemzi. A téma kettősséget hordoz magában. A halottbúcsúztatók nyilvánosságnak szánt, literátus megfogalmazásai a főúri, később közköltészeti-kollégiumi versifikálást idézik. 17–18. századi előképeik paraszti környezetben gyakran kontaminálódtak a moralizáló halotti énekekkel. Szerencsére sok forrás maradt ránk már a 19. század elejéről. A siratás ezzel szemben egyéni őshelyzet: intim, szóbeli, szabadabb retorikájú (vö. Szenik Ilona kutatásaival). A régi századokból konkrét szöveg alig maradt fenn (az írásos hordozók e műfajoknak nem voltak „hívójelei”), s csak a hangrögzítés hozott áttörést. Groteszk módon a 18. századi siratóparódiák mégis tükrözik az egykori szokásokat, bár görbe tükörben. A tanulmány kiemeli a közösség feletti kontextusokat és az aktualizálásokat a napóleoni háborúkban elesett vagy idegenben eltemetett férfiak búcsúztatói kapcsán. Áttekintést kapunk a téma kutathatóságáról, összevethetjük a szövegváltozatok párhuzamos, formuláris strófáit, s a szerző táblázatba foglalja az Adattár dokumentumait a jelzetek sorrendjében (talán kronologikus rendben célravezetőbb lett volna). Hosszú távon bővíteni kellene a műfaj vizsgálatát a régi kéziratos búcsúztatókkal, illetve a recens gyűjtésekkel,1 ha a pedig kutatás kiterjed a halottas szokáskincs egészére, a népi sírversekkel is (éppígy a paródiákkal együtt).

Tóth Arnold a vőfélyversek szövegváltozásairól értekezik a kisgyőri (Borsod m.) vőfélykönyvek kapcsán. A kutatástörténeti (Ujváry Zoltán, Voigt Vilmos, Küllős Imola) összefoglalás nyomán világossá válik, hogy miként változott meg a népköltészet értelmezési tartománya. Úgy érzem, hogy a vőfélyvers népköltés voltának megértése épp a saját horizontváltásunknak és folklórfogalmunk átalakulásának a függvénye. Mihelyt az „autochton” paraszti alkotások köre kiterjedhet az átvételekre, a referált vagy variált nyomtatott forrásokra, felismerhetjük e szövegtípusok kora újkori beágyazottságát. Kisgyőr kéziratos hagyománya azért jó indikátor, mivel e faluból nincs néprajzi szokásleírás, így (a régebbi anyaghoz hasonlóan) csak a vőfélyvers tükrözi a szokásmenetet. Ízelítőt kapunk az írásos hagyomány mellett működő, alternatívákat kínáló szóbeliségből: az ételköszöntő rigmusok száma elenyésző, az 1880-as évekbeli forrásból pedig teljesen hiányoznak, holott mindenütt ezek uralták a vacsora szokásrendjét, de úgy tűnik, sok rögtönzéssel. A borköszöntő versike ezzel szemben szinte mindenütt – a nyelvterület egészén! – a 18. század végi ponyvaszövegre megy vissza.

A prózai műfajokat négy tanulmány és két forrásközlés képviseli. Vargha Katalin a 19. századi magyar találós kérdések rendszerezésére tesz javaslatot. A feldolgozott repertoár a népköltészetként definiált korabeli forrásközléseken, könyveken és folyóiratokon alapul. Egyelőre hiányoznak az 1840–50-es évek, de bizonyos, hogy a szerző e korszakból is talál majd példaanyagot – az Erdélyinek beküldött versfüzetek között is akad kérdés-feleletre épülő játék (MTAK Irodalom 8r. 206/206). A tipologizálás sokféle szempontot egyesít, s a nemzetközi szakirodalom terminológiáját beemeli a magyar köztudatba. A szerző részletesen feltárta a Kultsár István Hasznos Mulatságok című „melléklapjában” (1817–1842) megjelent literátus rejtvényeket is. Új kiadásuk főként irodalomtörténeti szempontból volna fontos, hiszen például a tréfás-tudálékos (bibliai) fejtörők az egész korabeli populáris irodalmat végigkísérik Gvadányi Józseftől a Násznagyok kötelessége című ponyváig.

Gulyás Judit a mese szó használatát elemzi 1772–1850 közötti vegyes forrásokban, A magyar nyelv nagyszótárának elektronikus adattára segítségével. A nagyívű, gazdag és jól strukturált példatárral kiegészített tanulmány remekül rávilágít, hogy e kifejezést már a szórványos mesefeljegyzések előtt hányféle jelentéssel használták. Literátus körökben – Balassi Bálint Aenigmája (Jelentem versben mesémet) óta – leggyakrabban a ’talány’, ’rejtvény’ értelemben találkozunk vele. A példatárban idézett, 8 féle jelentést megkülönböztető Enigma, vagy is Mese című cikk (1822; valószínűleg Kultsár István műve) előtt a Hasznos Mulatságok 1817. évfolyamában Ungvárnémeti Tóth László is ilyen értelemben írta le.2 Ugyanezt a jelentést követi Pálóczi Horváth Ádám egyik trágár dalocskája (Meleg büdös címmel az Ötödfélszáz énekekben). Másrészt nem vitás, hogy ’fikció’ értelemben éppúgy már a 17. században használták, például: „Nem szofia beszed, sem penigh meseles” – mondja egy tudós pásztor a Messiás eljövetelének ígéretéről 1639 táján.3 A közköltészeti források pedig (bár sajnos a fonóban elhangzó mesékről nemigen tudósítanak) néha a ’mende-monda’ értelmezés régi használatára utalnak, akár rágalmazással és gúnyolódással együtt: „ſokakra tsúfságúl meſe nevet adnak” a fonók, ahelyett, hogy dolgoznának.4 A tanulmány tehát máris új utakat ígér a műfajtörténeti kutatásokhoz mindkét tudományterületen.

A népmese-kutatás korai módszertani kérdéseiről Domokos Mariann két hosszabb írása tudósít: Mesemondók és mesegyűjtők a 19. században: Marosi Gergely és mesélői, illetve Kazinczy Gábor és Beke József mesegyűjteményei: Kiadatlan mesék a 19. századból címmel. Új filológiai adatait (kézirat- és levéltári kutatások) kiegészíti a korábbi szakirodalom által már ismertetett, de esetenként – a kontextus ismerete híján – félreértett utalások tisztázása. Gondosan és körültekintően avatja be az olvasót a székelyföldi, illetve sajóvelezd-putnoki gyűjtőhálózatok kiépülésébe és néhány, személyében ismert mesemondó „felfedezésébe”, repertoárjuk rögzítésével együtt. Új összefüggésben mutatja be Kazinczy Gábor, Gyulai Pál és Ipolyi Arnold szerepét.

Az oralitás-problémakör melléktémájaként óhatatlanul újra kell gondolnunk a periférián élő adatközlő „mítoszát” is. Kríza János egyik mesemondója, Got(t)hard Gergely alias Puczok Geczi, egy erdélyi cigány „regélő” volt: hajdan postalegény, majd vándorló mesélő koldus. Repertoárja – régies előadásmódja és hagyományos, bár változó (vásári) közönsége ellenére – „alászállott” kultúrjavakból is táplálkozott. A havasi román mesemondónő, Gilli ugyanígy emblematikus (s talán fantázia szülte) figura. Hangsúlyozott periferikusságuk újfajta hitelesítő szempont az Erdélyi-kor népdal-felfogásához képest, ahol az országos ismertség címkéje vagy az elterjedésre utaló megyék felsorolása jelölte ki a népszerűség határait.

Két forrásközlés zárja a tanulmányok sorát, Gulyás Judit közreadásában. Az egyik ismét a Hasznos Mulatságokhoz vezet, ahonnan három mesét közöl: A’ Matska (az első magyar Csizmás Kandúr-feldolgozás!); Egy Erdő Kerűlő, illetve A’ háláadatos Állatok címmel. Az első az olasz Straparola kötetéből ered, a többi viszont Gaal György német nyelvű mesekönyvével tart kapcsolatot. A másik cikk Kazinczy Ferenc levelét adja közre Szemere Krisztina haláláról, illetve a meseíró-nő arcképeit mutatja be. Végül a nemzetközi folklorisztikai szakirodalom néhány új tételéről írt, alapos szakrecenziókat olvashatunk a tanulmányírók tollából (Matti Kuusi – Senni Timonen; Annikki Kaivola-Bregenhøj; Eva Krekovičová – Jana Pospíšilová; Nancy L. Canepa; Madame d’Aulnoy mesegyűjteményének kritikai kiadása).

A kötet, illetve a szerzők tovább folytatandó kutatásai nélkülözhetetlenek lesznek a 19. századi műfaj- és szövegtörténeti kutatásokhoz – talán közelebb visznek a „néptalány” megfejtéséhez.

Zusammenfassung

Beiträge über die ungarische Textfolklore im 19. Jahrhundert (Artes Populares, Bd. 23). Hg. von Judit GULYÁS. Budapest, ELTE Folklore Tanszék, 2008.

http://mek.oszk.hu/07500/07591/

Im Band, der über die laufenden Forschungen des Doktorprogramm für Volkskunde an der Universität Loránd Eötvös (Budapest), berichtet, sind Beiträge, Quellenausgaben und Rezensionen jüngerer ungarischen Folkloristen zu lesen. Die Artikel thematisieren verschiedene Genre vom Geburt des ungarischen Fachfolkloristik (um 1820) bis zum I. Weltkrieg, z. B. Jammer und Todesabschiede, Brautführergedichten, die Typologie der ungarischen Rätsel (18–19. Jh.), die unterschiedliche Bedeutungen des Wortes mese (’Märchen’, ’Enigma’, ’Klatsch’ usw.), die Anfänge der ungarischen Volksmärchenforschung um 1850 und die erste Sammlernetzwerke in den Siebenbürgen (János Kríza, Gergely Marosi) und Nordostungarn (Gábor Kazinczy, József Beke). Man wird von vielen neuen phylologischen Daten und Strukturgrundsätze geholfen, um diese bald unbekannte Fachgebiete zu durchsehen. Der Band wird von zwei Quellenausgaben und fünf Rezensionen über die internationale Fachliteratur (Matti Kuusi – Senni Timonen; Annikki Kaivola-Bregenhøj; Eva Krekovičová – Jana Pospíšilová; Nancy L. Canepa; die kritische Ausgabe der Märchensammlung von Madame d’Aulnoy) geschlossen.

1 Például: Czövek Judit, Ha mi meghalunk… Zoborvidéki virrasztóénekek, Pozsony, Kalligram, 2002.

2 Aenigma, 1817. II. félesztendő, 20, 152–154. Kiadása: Ungvárnémeti Tóth László Összes művei, s. a. r. Merényi Annamária, Tóth Sándor Attila, a görög szöv. gond. Bolonyai Gábor, Bp., Universitas, 2008 (Régi magyar költők tára, XVIII-. század, 9), 361. sz.

3 Kilián István, Magyar nyelvű betlehemes játék a XVII. század első feléből, ItK, LXXXVIII(1984), 695–722, itt: 704.

4 A’ mostani időben élő fonók históriája c. ponyvák jellegzetes strófája. Bővebben: Közköltészet 1, Mulattatók, s. a. r. Küllős Imola, munkatárs Csörsz Rumen István, Bp., Balassi, 2000 (Régi magyar költők tára, XVIII. század, 4), 1. sz.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek