CSÖRSZ Rumen István, Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840, Bp., Argumentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165).
autoreferátum
A közköltészet a 18–19. században átmenetet jelentett a szerzői alkotások és az oralitás között: mindkettőből merített, s továbbörökítette őket. Egyszerre volt irodalom és folklór, az anonim versek ugyanis „nyílt szöveg”-ként variálódtak, főként kéziratban, néha pedig ponyván és kalendáriumokban. Iskolázott emberek hagyományozták ránk őket: Kresznerics Ferenc, Aranka György, Jankovich Miklós, Pálóczi Horváth Ádám, Arany János és mások, s még inkább diákok, katonák, céhlegények, nemes- és polgárasszonyok. Ők voltak a közköltészet szöveggazdái. Általuk keltek életre a versek, amikor összekapcsolódtak az énekelt vagy deklamált előadással, az alkalmisággal és az oktató szándékkal, a szórakozás és önkifejezés személyes módszereivel. Mivel összetapadva, egymásra utalva éltek az anonim szövegek és műköltői alkotások, a közköltészeti létmód megismerése a hivatásos poézis és a paraszti folklór kutatását egyaránt segítheti.
A könyv egy elméleti bevezető után először a 18. századi forrástípusokkal foglalkozik, majd metrikai és zenei összefüggésekkel, főként a nótajelzésekkel. Ezt követően textológiai kérdések sorjáznak a szövegcsaládoktól az egymást „megszólító” verseken át a kontamináció sokféle formájáig. Az utószó visszatér a bevezető gondolatmenetéhez – kedvcsinálóként a további kutatásokhoz.