Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Demeter Júlia LATZKOVITS Miklós, A drámaírás gyakorlata a 16–17. századi Magyarországon, Argumentum, Budapest, 2007 (Irodalomtörténeti füzetek, 161).

LATZKOVITS Miklós, A drámaírás gyakorlata a 16–17. századi Magyarországon, Argumentum, Budapest, 2007 (Irodalomtörténeti füzetek, 161).

by Demeter Júlia Utoljára módosítva 2008. 10. 06 11:49
— filed under:

Demeter Júlia recenziója

 

Az Irodalomtörténeti füzetek sorozat hagyományosan kismonográfiákat ad közre, az utóbbi időben azonban néhány tanulmánygyűjteményt is befogadott (például Tüskés Gábor–Knapp Éva közös művét, illetve Knapp kötetét): recenzens szerint ez a „fellazulás” nem tesz jót a monografikus sorozatnak. Latzkovits Miklós kötete – melyben a régi magyar drámáról írott korábbi tanulmányait gyűjtötte össze – azonban részben más eset. Latzkovits szerkesztői jól tudják, hogy ő a tanulmányait soha be nem fejező, azokat vég nélkül csiszoló szerzők közé tartozik. A gyűjteményes kötet ismét jó alkalom volt számára korábbi műveinek felülvizsgálatára, sőt a kötetben bizonyos monografikus szándék is tetten érhető. A szerző azzal a céllal kapcsolta össze a tanulmányokat, hogy azok átvilágítsák a 16–17. századi drámaíró műhelyeket. Az első öt írás egységes narratíva felé mutat, s így igazolja a kötetcímet: a protestáns környezetben létrejött 16. századi iskolai színjátékból és tananyagból kiindulva vizsgálja a régi magyar dráma sajátosságait. Érdemes jeleznünk, hogy ezek a jellemzők megmaradnak a 18. század középéig, amikor hirtelen következik be a lazulás, bomlás (ezt a mondatot átfogalmaznám: egyrészt nagyon közel van a monografikus sorozat "fellazulásához", másrészt nem egészen világos, mi lazul, mi bomlik. A régi magyar dráma sajátosságai? Más jellegzetességek? Ha igen, melyek?) . A 18. század kutatói számára tehát lényegesek Latzkovits következtetései. A további két tanulmány (a Florentináról és a Colloquiumról szóló szöveg- és szerkezet-rekonstrukció) integrálása (Minek az integrálása mibe?) azonban kevésbé sikerült.

Az Előszó két fő témakörben jelöli meg a kötet tárgyát (és mindkettőben előzetesen állást is foglal): a régi magyar drámakorpusz tartalmát, valamint a drámaírási konvenciók és a középkori-reneszánsz (iskolai) poétikák előírásainak viszonyát helyezi a vizsgálat középpontjába. 1. A szűkebb szakmában közhely, hogy a Régi Magyar Drámai Emlékek 1960-ban megjelent két kötetének anyaga, textológiája, Dömötör Tekla, de főleg Kardos Tibor drámakoncepciója számos ponton megkérdőjelezhető, ennek azonban – a két jelentős szerző és úttörő művük iránti tisztelet okán – csak ritkán és visszafogottan adunk hangot. Latzkovits most határozottan állást foglal, elsősorban Kardos Tibor munkamódszere, argumentáció nélküli hipotézisei és az előadhatóságra épült „szélesebb drámafelfogása” ellen. 2. Az újabb kutatási eredményekre támaszkodva Latzkovits a magyar középkor (és reneszánsz) irodalmát főleg recepciós jelenségként látja, s a hasonló dráma-rögzítési eljárásokat az iskolai poétikákból eredezteti; mégis – Pirnát Antallal vitázva – úgy látja, hogy kevésbé az egységes poétikai alap, hanem  inkább egyfajta rögzült gyakorlat formálta a 16–17. századi drámákat.

Látszólag kevéssé tartozik tárgyunkhoz, valójában azonban a szűkebb szakterület alapkérdését érinti Latzkovits egy jegyzete (7. sz.) a rövid, de igen tömény előszóban. Ott a magyarországi középkori drámakorpusz kérdéseinek legfrissebb összefoglalására reflektál: Tóth Péter tanulmányára A magyar irodalom történeteiben (I. A kezdetektől 1800-ig,főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, szerk. Jankovits László, Orlovszky Géza, Bp., 2007, 180–194.). Olvasatom szerint Latzkovits – bár kiemeli finomabb fogalmazását, állításainak feltételes jellegét – kevesli Tóth drámafelfogásának elhatárolódását a Kardos Tiborétól. Latzkovits igen elegánsan jelzi több mint fenntartásait: „A középkori magyar irodalomban […] megtalálhatók a dialógusokat használó, vagy azokat legalább imitáló különböző műfajok, de (s én ezt tartom igazán jellemzőnek) a dolog ennél nem jutott tovább, drámánk nincs.” (p.10.)

Az első tanulmány Az igaz papságnak tiköre datálásához mikrofilológiai részletességű Sztárai-életrajzot és iskolatörténetet ad. A kiadástörténet tanúsága szerint Sztárai igen tudatos író és sajtó alá rendező volt, s pontosan követte az iskolai poétika szabályrendszerét. Latzkovits szerint ugyanis Sztárai mindkét drámája iskolai színjáték, egyszersmind olvasásra szánt szöveg is. Ezért mindkét dráma előadását is tételezi.

A következő tanulmány a „drámai szövegtesthez csatolt apparátus” (p.49.) két legfontosabb darabját: az argumentumot és a prológust vizsgálja. A mintát a 16. századi Plautus- és Terentius-kiadások adják, ahol „az apparátus és a drámai szövegtest határsávját leggyakrabban az argumentum és a prológus határsávja jelenti” (p.60.). A plautusi-terentiusi mintát követő prológus már a drámai szövegtesthez tartozik, s Latzkovits példái is ezt támasztják alá (például Joachim Greff Aululariaja). Sajnos e tanulmány végére a sok bizonytalanságból sem bizonyosság, sem termékeny nyitottság nem következik; a tanulmány zárlata a Miskolczi Zsigmond Cyrusában a prológus után megjelenő Perioca nevű szereplő említésével a befejezetlenség érzetét kelti.

Az apparátus kérdése átvezet a Filius prodigushoz, melyben a 16. századi argumentatív prológus négyrészes szerkezete azonosítható. A számos 18. századi párhuzam Latzkovits imponáló anyagismeretét mutatja. A kölcsönszövegek és a cselekménysemleges panelelemek tipikusnak mondható jelenlétén alapul a mű szerkezeti rekonstrukciója: az érvelés hatásos, a vizsgálat sokoldalú, kitér a verselésre, s más sorrendet javasol a prológus szakaszainak. Az Alszeghy Zsolt nyomán egyetlennek tekintett művet Latzkovits három drámának tartja, s ez a legizgalmasabb, de egyben az egyetlen kérdéses pontja is a rekonstrukciónak: kérdés, hogy a tipológiai szimbolizmus, mely mindhárom darabban jelen van, és az oltári szentséghez kötődik, összekapcsolja-e a teljes szöveget. Ha igen, akkor egyetlen drámánk van. Latzkovits elfogadja, hogy úrnapi előadás-szövege(ke)t tartalmaz a kézirat, s a tékozló fiú és Dávid története egyként az oltári szentség szimbolikus párhuzama (A testi eledel jelenti arnyekban / A lelki eledelt a szentelt ostyában, ahol az árnyék egyértelműen a tipologikus umbra; ill. Dávid peldazza az Oltari szentseget). A kérdés a kéziratos kódex híján eldönthetetlen, de elképzelhető a „sokféle” szöveg (a tékozló és Dávid történetének, valamint a szentségek deklamációjának tipologikus párhuzama, sőt a közjátékok) együvé tartozása, és a korabeli néző is egységben fogadhatta azt be: elképzelésemet a 18. századi csíksomlyói korpusz számos, igen bonyolult szerkezetű és rétegű darabja alátámasztja. E recenzensi kétely ellenére ez a kötet legjobb, leginkább megalapozott tanulmánya.

A latin auktorokon alapuló gimnáziumi tananyag közvetítésével kialakult konvenciórendszerel indít az Elektra Chorusáról szóló tanulmány. A szakirodalom sokszor Bornemisza következetlenségével magyarázta a Chorushoz intézett megszólításokat, melyek nem vénasszonyra utalnak vagy többesszámúak. A bizonytalanságot Latzkovits eloszlatja: a 16. századi drámák szereplő felsorolásaiban a néma szereplőket áttekintve egyértelművé teszi, hogy a vénasszony Chorus a karvezető, körülötte pedig némák a mükénéi nők.

A 16. századi drámatöredékek keletkezését vizsgáló tanulmány egyrészt töprengő műhelymunka (Segesvári-töredék), másrészt erősen polemikus (Euripidész-töredék). Latzkovits elfogadja, hogy a két töredék a nagyszebeni nyomdából származik, 1575–80 közöttről. Az Euripidész-töredékről kialakított hipotézist halomra dönti: nem a Bornemisza–Balassi körben keresi a szerzőt, és iskoladrámának tartja (l. Szentmártoni Szabó Géza tanulmányait). A kolozsvári unitárius iskolai adatok és a szebeni nyomdatörténet áttekintése a két töredék evangélikus iskolai eredetét valószínűsíti. Iskoladrámák előadására – mint az a Sztárai-tanulmányból kitűnt – a nyomtatás előtt vagy után rövid időn belül okvetlenül sor került. A szövegek magyar nyelve lényegében kizárja a szebeni iskolai előadást, ezért olyan evangélikus iskolát kell keresni, ahol nagyobb számban tanultak magyar diákok: a brassói éppen ilyen. Ráadásul Brassóban az Euripidészt igen kedvelő Melanchton erős hatása is bizonyítható. A két, Szebenben nyomtatott, magyar nyelvű dráma tehát a brassói evangélikus iskolában keletkezhetett. Latzkovits maga is furcsállja, hogy a drámák keletkezésére két másik tippje is van: akár a kolozsvári unitárius kollégiumban (lásd Jakó Zsigmond kutatásait), akár valamely erdélyi református iskolában is írhatták, játszhatták őket. Recenzens szerint jó ötlet e sok bizonytalanságot őszinte kétségekkel zárni: többet ér, mint az erőltetett bizonyosság.

A Florentináról szóló tanulmány középpontjában a közjátékok kijelölése áll. (A szövegváltozatokról szóló bevezető a sajtó alá rendezést segítheti.) A tétel: a közjátékban a fődarab szereplői nem jelenhetnek meg, ezért a közjátékszerű jeleneteket is a főcselekményhez érdemes viszonyítani. Ez elfogadható és a további kutatásban használható eredmény, mivel a közjátékok kérdése a leginkább megoldatlan a hazai és külföldi kutatásban, s a terminusok is bizonytalanok. A tétel-kimondás elé azonban a szerző egy másik tanulmányát bedolgozta, némi frissítéssel (p. 117–127), melyben további intermediumokat vizsgált. E vizsgálat nagyon is indokolt, de esetleges. A közjáték(szerű) jelenetek tanulmányozására leginkább a programok alkalmasak, amelyek – jellegükből és céljukból adódóan – általában feltüntették azokat a főcselekményen kívüli jeleneteket is, amelyek a drámai szövegtestben ritkán kaptak helyet. Releváns következtetéshez legalább a kiadott 32 jezsuita program (RMDE 4/2. és a Knapp  Éva által kiadott Szent Elek) vizsgálatára szükség lenne. Ráadásul így, néhány példa kiragadásával megszakad az az alaposság, mely a kötet előző részét jellemezte. Kár, mert a Florentina rekonstrukciója meggyőző.

A Colloquium verssel kevert prózai szövegéről számos elmélet született. Latzkovits alaptétele, hogy a jelen kézirat két önálló dráma töredéke: 1. maga a Colloquium „az igaz hit kérdéseit tárgyaló”, olvasásra szánt dialógus; 2. a János Zsigmond előtti Hitvita, közjátékokkal. Mindezt jól argumentálja, s a tanulmányt követő szövegközléssel érthetővé teszi. Mindkét mű a 17. század elején keletkezhetett, de többször elővették és átdolgozták, a Colloquiumot a 18. század elején, egy prológussal kiegészítve elő is adták.

A gondos kiállítású kötetben a könyvészeti hivatkozások kissé pontatlanok. Csupán egy helyesbítés szükséges: Fejér György, A tisztségre vágyódók szerzője nem pálos (p. 66.).

Latzkovits Miklós könyve megérdemli, hogy ne porosodjon a polcon. A 16–18. századi irodalom- és kultúratörténet tanulmányozói számára azért is különösen fontos, mert felmutatja a 18. századból ránk maradt mintegy 200 drámaszöveg tematikus, szemléletbeli, műfaji, strukturális előzményét:  annak a (szakmai körökben is mellőzött) szövegkorpusznak az előzményét tehát, amely a 19. századi a magyar színházat előkészítette.

English summary

 

Miklós Latzkovits:

Practice of playwrights in 1617th century Hungary

In his collected essays, the author examines 1617th c. Hungarian dramas, a rather poor heritage. Tracing their origin, he finds some common characteristics: the theory of school poetics, the common practice of playwrights, and, what is quite a new summary, most dramas bear a double function. They were school dramas performed in and by the school but they were also published for reading. This was rather the age of turmoil, the country being dismembered by the Turks and by the upheaval of reformation and counter-reformation; that is why several dramas deal with religious or theological issues. The last two essays offer the structural and textual reconstruction of two 17th century dramas.

The structure, aspect, and genre of 16-17th century dramas are quite similar to the (approximately) 200 Hungarian drama texts survived from the 18th century; this 18th century corpus has been rather neglected by Hungarian critics though it lead almost directly to professional theatre, and is a relevant part of cultural history.   

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek