Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Hajdu Péter Az interkulturális kommunikáció Mikszáth Kálmán műveiben, szerk. ALABÁN Ferenc, Budapest, Hungarovox, 2010.

Az interkulturális kommunikáció Mikszáth Kálmán műveiben, szerk. ALABÁN Ferenc, Budapest, Hungarovox, 2010.

by Hajdu Péter Utoljára módosítva 2011. 09. 05 08:54
— filed under:

Hajdu Péter recenziója

Az interkulturális kommunikáció Mikszáth Kálmán műveiben, szerk. ALABÁN Ferenc, Budapest, Hungarovox, 2010.

 

A cím nagyon jó, a téma nagyon fontos

 

Mikszáth Kálmán műveinek korszerűségéről, mai olvashatóságáról, a mostani magyar prózához hasonlítható poétikai sajátosságairól, könnyen megszólaltatható világképi tartalmairól sok szó esett az elmúlt években, de a szövegek interkulturális beágyazottságáról mintha a kelleténél kevesebbet beszéltünk volna. Azt nem állítanám, hogy semennyit: készültek erről a kérdéskörről is fontos tanulmányok, csakhogy a kérdés éppen a jelenünk felől nézve túl fontos, és Mikszáth túl sok mindent taníthat nekünk ahhoz, hogy a feldolgozottság helyzetével elégedettek lehettünk volna. Most akkor megjelent egy könyv. Ez jó. A könyv viszont meglehetősen egyenetlen. Kezdjük a rossz dolgokkal, hogy a recenzió aztán happy enddel záródhasson.

 

Rossz dolgok

 

A 162. oldalon két furcsa mondatot találunk. Az első így hangzik: „A kötetbe átvett képek a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum archívumából és az Internetről valók.” Különös felfogásra vall ez a képek tulajdonosának jogait illetően. Attól, hogy a kép megtalálható az Interneten, még nincs joga bárkinek kinyomtatni. Hozzáteszem, a szöveg azt sem állítja, hogy a Gömör-kishonti Múzeum (szerintem így kell írni) engedélyt adott a képek közlésére. De reméljük, hogy igen. A másik mondat azonban még furcsább: „A tanulmányok szakmai és nyelvi színvonaláért a szerzők felelnek.” Egyfelől: ki más? Másfelől: azt jelenti ez, hogy semmiféle szerkesztés, ellenőrzés nem volt? De hiszen Alabán Ferenc szerkesztőként jegyzi a kötetet, és szerepel két lektor is: H. Varga Gyula és Peter Andruška! Úgy látszik, ők mossák kezeiket. És tényleg: rengeteg a nyomdahiba (a tartalomjegyzékben például az egyik szerző neve Tarjányi Ester), de bőven akad nyelvhelyességi is. Jó, jó, hogy ez egy konferenciakötet, amely megdöbbentő gyorsasággal kijött (2010. május 26-án volt a konferencia Besztercebányán, és még 2010-es dátummal megjelent a könyv), de ilyen szerkesztetlen tanulmánykötetet én nem tudok az emlékeimben felidézni. A különböző cikkek különböző hivatkozási rendszereket használnak. Az egyik lábjegyzetel, a másik csak irodalomjegyzéket ad a végén, a harmadik zárójeles hivatkozásokkal dolgozik. Ilyenkor előfordul, hogy a hivatkozott munka aztán nem is szerepel a cikket követő bibliográfiában (ilyen a 90. oldalon „Praznovszky 1989”). És a bibliográfiai adatok megadása is variábilis: az egyik kiskapitálisba teszi a személyneveket, a másik nem, az egyik nem ad meg könyvkiadót, a másik megadja a megjelenés helye után, a harmadik előtte.

 

Némelyik tanulmány kifejezetten dilettáns. Simigné Fenyő Sarolta Mikszáth angol fordításait, leginkább a Szent Péter esernyőjéét elemzi. Azt írja: „Szembetűnő, hogy az eredetiben szám szerint 81 alkalommal találunk lábjegyzeteket, amelyekben az író a szövegben előforduló latinizmusok és archaizmusnak tűnő kifejezések jelentését magyarázza meg” (21). De nem helyteleníti, hogy a lábjegyzetek kimaradtak a fordításból, inkább Mikszáthot marasztalja el, mert a sok magyarázó jegyzettel „tálcán nyújtja az olvasónak az információt”. De vajon honnan veszi Simigné, hogy Mikszáth lábjegyzetben magyarázott volna el olyan szavakat, mint a penzum vagy a privilégium, amelyek kora művelt magyar társalgási nyelvében teljesen bevettek voltak? A választ a „szépirodalmi források” felsorolása adja meg a 24. oldalon. Simigné a magyar szövegnek egy 1960-as kiadását használta, amelyet a Móra jelentetett meg. Egy gyerekeknek szóló, jegyzetelt kötetet használt! Véletlenül az volt meg a könyvespolcán, és nem tudja, hogy a szövegeknek több változata van, kiadásról kiadásra módosulnak, hogy nem mindegy, milyen kiadást vesz elő. Főleg nem mindegy, ha egy fordítást akar az „eredetivel” összevetni. Worswick fordítása egyébként mintegy 60 évvel a Móra gyerekkiadása előtt készült, már csak azért sem lehetett az az eredetije. Ez persze nem derül ki Simigné cikkéből, aki 2002-es kiadást tüntet fel az angol változatnál, nem említve meg, hogy a Corvina számára Fekete István 1962-ben átdolgozta Worswick Mikszáthtal kortárs fordítását, és ő ennek az átdolgozásnak a 3. kiadását idézi. Tanulmányírónk eszerint filológiailag teljesen képzetlen, az irodalomhoz egyáltalán nem ért, ebből kapitális baklövés következik, de ez talán megbocsátható lenne, hiszen ő nem irodalmár, hanem fordítástudománnyal foglalkozik – mondhatná valaki. A rossz hír egyrészt az, hogy a baklövés a fordítástudományi természetű következtetéseit tette teljesen tarthatatlanná, másrészt hogy a fordításról kifejtett elméleti nézetei is rettenetesen régimódiak. Hogy a fordítás másodlagos szöveg, amelytől azt várja, hogy az eredeti pontos másolata legyen (ez a kifejezés az angol rezüméből való: the exact replica of the original, 25): ki gondolkodik még így az irodalmi fordításról?

 

Meglehetősen iskolás Földi Gábor írása (Mikszáth Kálmán írói névadása a Beszterce ostroma című regényében), amelynek két botrányos baklövése mellett nem mehetünk el szó nélkül. A 138. oldalon ez olvasható: „A Beszterce ostroma a mikszáthi életműben fontos szerepet tölt be. Kovács Kálmán írja, hogy a mű egyik előzményének tekinthető a Különös házasság.” Arra természetesen mérget vehetünk, hogy a Sőtér István szerkesztette akadémiai irodalomtörténetben nem szerepelhetett akkora ostobaság, hogy az 1900-as Különös házasság előzménye lehetne az 1894-es Beszterce ostromának. És tényleg; Kovács Kálmán azt írta: „Anyaga hasonló a Különös házasságéhoz” (A magyar irodalom története IV. Budapest, Akadémiai, 1965. 728). Pruzsinszky Szaniszló keresztnevéről azt állítja Földi: „mint tipikus lengyel név szerepelhet egy a magyar szereplők közt idegen, lengyel szereplő keresztneveként” (140). Még egy nevekről szóló dolgozattól is elvárjuk, ha egyszer egy regényről van szó, a regény cselekményének ismeretét. Korrekt lehet az állítás a Szaniszló név tipikusan lengyel jellegéről, de Pruzsinszky nem idegen a magyarok között, és egyáltalán nem is lengyel. Mint kiderül, eredeti neve (ha ez nem csak egy másik művésznév) Tarcsay László, és magyar ember, kiugrott színész, aki megélhetési célból csap fel lengyelnek Pongrácznál (MKÖM 6,99). Igaz lehet, amit Földi a szereplő nevéről elmond, csak más narrációs szinten: egy regényszereplő választ magának tipikusan, talán komikus túlzással tipikusan lengyel nevet egy szerepjátékhoz, amit nem szabadna reflektálatlanul Mikszáth írói névadásának tekinteni.

 

A legmeglepőbb olvasmány azonban Angyal László írása: A valóságos nevek világa Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regényében. Itt az egymást követő mondatok között többnyire nincs semmiféle logikai vagy grammatikai kapcsolat. Egymástól lényegében független állítások sorakoznak az Új Zrínyiász neveivel kapcsolatban. Összekeveri az eredő és az eredet fogalmát (144), folyamatosan összekeveri Zrínyi Miklóst és Zrínyi Mórt, és egy alcímben Krúdyt ír Mikszáth helyett („Krúdy és a helynevek kapcsolata a regényben” [ti. az Új Zrínyiászban, epic!] 149). A 148. oldalon felsorolja a regényben szereplő férfineveket 12 soron keresztül, majd így folytatja: „Mivel a regényben megelevenednek a történelmi személyek, így természetesen a valóságos férfinevek használata igen markáns formát ölt a regényben” – majd egy újabb, öt soros felsorolás következik. A férfinevek tehát két csoportra oszlanak: valóságosakra és nem valóságosakra. Ehhez képest a kortárs politika közismert szereplőinek nevei mindkét csoportban megtalálhatók: Olay Lajos, Hermann Ottó, Sartory Pál (aki kétszer is szerepel a listán), Rohonczy Gedeon (Angyal valójában Rakonczy Gedeont ír, de olyan nem szerepel a regényben – talán kézzel írt saját céduláiból dolgozott), Szana Tamás és még sokan, olyanok is, mint Eötvös Károly vagy Széll Kálmán a nem valóságosak közé kerülnek, míg Thaly Kálmán, Zichy Jenő, Tisza és Apponyi Albert a valóságosak közé. De valóságos név lesz a Zrínyi Mór is, pedig az egy fiktív regényszereplőé. Nem tudom, mit gondoljak erről a zűrzavarról. Vagy egyáltalán nem sikerült tisztázni még fejben sem a valóságos név fogalmát (hogy a dolgozatban nem, az biztos), és innen a teljes káosz (hogy Magyarország egyik miniszterelnökének neve valóságos lesz, a másiké nem), vagy a szerző annyira tájékozatlan a századforduló történelmében, hogy még Széll Kálmán nevét is fiktívnek gondolta, és Zrínyi Mór pedig a szokásos tévesztéssel Zrínyi Miklós helyett került a valóságosak közé.

 

Jó dolgok

 

A Mikszáth nyelvére, a szövegek nyelviségére fókuszáló, nyelvészeti alapozású tanulmányok közül kiemelkedik Hegedűs Attila szövege (111–116), amely példaszerűen különíti el a Mikszáth-korabeli nyelvhasználat ambiguitásaiból adódó látszólagos archaizmusokat és nyelvjárásiasságokat (mármint hogy csak a jelenünkből látszanak annak) a valódi, jelentéssel bíró stiláris regiszterváltásoktól.

 

Örömteli, hogy a kötetben vannak novellaelemzések. A Mikszáth-kánonba mintha már eleve csak a két pályakezdő novelláskötet került volna be a kisprózából, és az utóbbi bő egy évtized újabb Mikszáth-értése is elsősorban a kanonikus regények újraolvasását, a nagyobb kompozíciók poétikai és világképi újraértelmezését hajtotta végre elsősorban: a novellák terén még sok érdekes dolgot találhatnak az értelmezők. (Itt kínálkozik alkalom, hogy a recenzens felhívja a figyelmet Tudás és elbeszélés című, tavaly megjelent könyvére, illetve az általa szerkesztett, A kis formák mestere (meg a nagyoké) című tanulmánykötetre.) Ebbe az irányba mutat Szentgyörgyi Csaba elemzése A hályog-kovácsról (51–61) és Vigh Péteré A kladovai menyecskéről (99–107).

 

Az interkulturális közvetítést több szerző a múlt és a jelen közti közvetítésként érti. Talán nem ez jutott az olvasók eszébe először a kötet címéről, de a múlt végtére is kétségkívül más kultúra, még ha abban a saját identitásunk, vagyis önmagunk megalapozását látjuk is esetleg. Nagyon jó, hogy Maczák Ibolya feltárta (44–50), pontosan milyen források álltak Mikszáth rendelkezésére A beszélő köntös megalkotásához, illetve milyen volt az a 17–18. századi szerzetesi, prédikációs hagyomány, amely a beszélő köntös történetével foglalkozott. A források feltárása önmagában is érdekes, miközben világossá válik az is, hogy Mikszáth milyen sovány anyagból és mekkora szabadsággal dolgozott.

 

Németh Zoltán az Új Zrínyiászt vizsgálja a kulturális idegenség megtapasztalásának lehetőségei szempontjából (26–36). A feltámadott Zrínyi Miklós ebben az értelmezésben maga a megtestesült Idegen, a regény pedig a Mikszáthra jellemző ismeretelméleti szkepszis végletes kifejeződése lesz. A nyelv, a viselkedés, az értékek, az akkulturáció tekintetében az idegen nemcsak megismerhetetlennek bizonyul, hanem mindenféle dialógus lehetetlennek látszik a másikkal. A tanulmány végkövetkeztetése így hangzik: „Az idegen pozíciója sosincs párbeszédhelyzetben, a kultúrák összemérhetetlenek és értelmezhetetlenek. Dialógus nem létezik.” (36.) A regény azonban nem ettől a kiábrándító konklúziótól lesz vonzó az értelmező számára, hanem a dialógussal, a kulturális idegen megértésével és megszólításával kapcsolatos illúziók, próbálkozások végtelenül precíz feltérképezésétől.

 

Tarjányi Eszter egy történelmi regény elemzéséből von le a jelen kultúratudomány kérdéshorizontjában értelmezhető következtetéseket (80–88). Ezt az eljárást az alapozza meg, hogy szerinte A fekete várost poétikai sajátosságai inkább a 20. század végi áltörténeti regényekkel, mintsem a 19. századi történelmi regényekkel rokonítják. Így aztán nem is a történelemről szól. Hanem „a nemzeti narratívát kommunikatív kulturális térré alakítja át” (81), ami ebben a megfogalmazásban talán képzavar, de a gondolat ettől még nagyon is fontos: a kései Mikszáth-regényben a nemzeti-származási elvek egyáltalán nem működnek, a csoportképzési funkciók sokkal inkább regionálisak és kommunikációs meghatározottságúak. A nyelvek közötti átjárhatóság, a sokszoros identitás állandó motívuma teszi Tarjányi szerint a regény legfontosabb alakjává Quendelt, aki egyfelől a legösszetettebb identitással rendelkezik, másrészt az egyetlen szereplő, akit megszólalásának stílusa is jellemez.

 

Feltűnő, hogy a kötet legérdekesebb tanulmányai leginkább a történelemmel foglalkoznak Mikszáth életművén belül, még ha ezek a megközelítések végül többnyire kifejezetten nem történeti elemzéseket eredményeznek is. Lehetséges, hogy itt a Mikszáth-értés egy új tendenciája körvonalazódik.

 

Summary

 

Despite the rather vivid discussion, which has been developed about Kálmán Mikszáth’s writing for 10–15 years, the appropriate attention was not paid to the intercultural embeddedness of his texts. This book may be an important step in that direction. The book, however, is rather uneven. The editing seems quite poor (many typos, embarrassing heterogeneity in typographic style etc.). Some papers are extremely unprofessional, but there are very important papers too. It is worth noticing that the most interesting papers tend to discuss Mikszáth’s attitude towards history, which might indicate a new trend in the reception of his writing.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek