Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Hajdu Péter BERKES Tamás, Ködképek a cseh láthatáron, Kalligram, Pozsony, 2009.

BERKES Tamás, Ködképek a cseh láthatáron, Kalligram, Pozsony, 2009.

by Hajdu Péter Utoljára módosítva 2010. 06. 09 12:36
— filed under:

Hajdu Péter recenziója

BERKES Tamás, Ködképek a cseh láthatáron, Kalligram, Pozsony, 2009.

 

Berkes Tamás tanulmánykötete kilenc írást tartalmaz. Az első kettő a magyar bohemisztika lehetőségeit firtatja, a továbbiak pedig nagyjából a téma időrendjébe sorolva tárgyalnak cseh irodalmi és eszmetörténeti kérdéseket a barokk kortól 1968-ig.

Az első tanulmány a magyar bohemisztika történetének rövid, kritikai áttekintése után három pontban jelöli ki a lehetséges feladatokat, kérdésirányokat: a regionális (közép-európai, kelet-európai vagy közép-kelet-európai) irodalomtörténet művelése, a cseh irodalom regionális kontextusú értelmezése; cseh–magyar kapcsolattörténeti kutatások (ezt Berkes lényegében elvégzett munkának és a legkevésbé érdekesnek tartja); cseh művek magyar szempontú, a magyar kontextusra fókuszáló értelmezése. Ebbe az utóbbi kategóriába beletartozik Berkes szerint a műfordítások vizsgálata és a fordításkritika is. Az itt elsőnek említett problémát, a régió komparatív irodalomtörténetének írását részletesebben tárgyalja a második tanulmány (A közép-európai komparatisztika Magyarországon), részint áttekintve az ilyen irányú vizsgálódások történetét, részint kifejtve, milyen szemléleti alapokon volna kívánatos ilyesmivel foglalkozni. Sajnálatos, hogy a John Neubauer és Marcel Cornis-Pope által szerkesztett gigantikus vállalkozásnak itt csak egy végső lábjegyzet jut, amelyből kiderül, hogy ez napjainkban a „legbiztatóbb” (22. o.). Bizony érdekelné az olvasót, hogyan vélekedik a szerző a tanulmánya témájával foglalkozó több ezer oldalas szövegkorpuszról.

Eléggé általános kötetszerkesztési elv, hogy az elméleti szövegek kerüljenek elölre, mint amelyek általánosabb szempontból tekintenek témájukra, és utána jöjjenek a konkrétabb elemzések. Az elmélet így mintegy bevezetőként szolgál. Ebből a gyakori kötetszerkezetből kiindulva azt várnánk, hogy a további hét (az első két tanulmánynál egyenként mind hosszabb) szöveg majd megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni, milyen is az a bohemisztika, amelyet Berkes Tamás szeretne. Hogy most majd olyan cseh kultúrtörténeti tanulmányokat kapunk, amelyek értelmezői stratégiáikat a kelet-európai kontextusra és a speciálisan magyar szempontokra alapozzák. Ez azonban csak nagyon óvatosan valósul meg. A regionális komparatív szempont csak itt-ott válik explicitté, inkább csak ott kísért a kizárólag a cseh jelenségekre koncentráló tárgyalás hátterében, és a magyar nézőpont, az elemzett történések magyarországi aktualitása is inkább csak implikáció, nem szervezi a tanulmányok közelítésmódját. Ennek példájaként vessünk egy pillantást a kötet zárótanulmányára, melynek címe A cseh hatvannyolc saját kontextusa. Mihez képest „saját” ’68 kontextusa itt? Elsősorban a jelenbeli emlékezésünkhöz képest, és itt nemcsak a jelenbeli magyar emlékezésre kell gondolni, hanem a cseh vagy általában a posztkommunista emlékezésre is. A speciálisan magyar szempont körülbelül arra korlátozódik, hogy egy lábjegyzet megadja, milyen források, elemzések olvashatók a prágai tavaszról magyarul (157. o., 3. j.), egy másik pedig rendet tesz a cseh írószövetség folyóiratának (vagy egymást váltó folyóiratainak) címeit illetően, ami azért szükséges, mert ezen a területen „a magyar kiadványok gyakran eltévednek” (167–8. o., 19. j.). Világos, hogy a cseh ’68-ról nem is lehetne úgy beszélni, hogy a regionális kontextusra ne utaljunk, hiszen a prágai eseményekben fontos szereplőként vett részt több más ország hadserege is. A „baráti” országok intervencióját is meg kell magyarázni: hogyan értelmezték a cseh fejleményeket a többi szocialista ország pártelitjei, és miért érezték az ott történteket fenyegetésnek önmagukra nézve. A regionális szempont nem kap nagyobb szerepet ennél a kötelezőnél. Több ponton megtudjuk, hogyan értették félre vagy torzították el a szocialista országok apparátusai a csehek kijelentéseit, megnyilvánulásait, de a többi ország helyzetére, az ottani fejleményekre (pl. az új gazdasági mechanizmusra) nincs utalás. ’68 saját kontextusa ebből a szempontból azt jelenti, hogy az agresszorok riadalmától és többé-kevésbé szándékos félreértéseitől függetlenül, „önmagukban” értsük meg az eseményeket. Nagyon fontos mindkét „saját kontextus” szempontjából az a baloldali étosz, amely egy demokratikus, de nem kapitalista rendszer felvillanó lehetőségéhez kötődik.

Mintha lenne tehát némi feszültség egyfelől az első két szövegben a magyar bohemisztikával szemben támasztott követelmények, másfelől aközött, amit a kötet ténylegesen kínál. De ez nem azt jelenti, hogy Berkes nem képes megfelelni a manifesztumokban megfogalmazott elvárásoknak; mindössze arról van szó, hogy a teoretikusan a középpontba állított témák a konkrét elemzésekben csak mint általános háttér, mint odaértett implikációk vannak jelen. Nagyon nagy anyagismerettel, imponáló erudícióval megírt tanulmányok ezek, amelyek a megfogalmazások (bármennyire gyanússá vált is ez a szó, hadd használjam) korrektségében mindig ott hordozzák a kelet-európai kontextus és a speciálisan magyar szempont tudomásul vételét is. De talán szerencsésebb lett volna a manifesztókat a kötet végére hagyni, hogy az olvasói figyelem ne annyira ezekre a szempontokra éleződjön ki.

Berkes tanulmányai nagyjából végigmondják a cseh nemzeti énkép és nemzetfogalom alakulásának történetét, vagy úgy is mondhatnánk: a cseh nacionalizmusét. A barokk historizmus cseh alakváltozatai című szöveg kimutatja, hogy a történet egyáltalán nem a romantikával, a cseh ébredéssel kezdődik (mint azt a cseh történetírás egyik „hatékony sztereotípiája” állítja), hanem már a 17. századi patriotizmussal. Palacký pályaképének megírása („A nemzetépítés emblematikus figurája: František Palacký [1798–1875]”) alkalmat ad arra, hogy a romantikus korszak nemzeti ideológiai mozgásait elemezze az egyik legfontosabb ideológusának sorsa kapcsán. Ebben az elemzésben a nagy cseh történész személyes életeseményei, kapcsolathálózatának változásai, történészi szakmai munkája, a csehek (vagy csehországiak) politikai helyzetének alakulása a Habsburg birodalmon belül mind szorosan összefüggenek Palacký ideológiai ajánlataival – és az összefüggés természetesen nem egyirányú.

A nacionalizmus történetében azonban a 19. század túlságosan fontos periódus ahhoz, hogy csak egy tanulmány foglalkozzon vele, még ha az a kötetben a leghosszabbak közé tartozik is. A Romantika és biedermeier: párhuzamos vagy ellentétes irányzatok? című írás a kötet, alcíme szerint Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányai közül az egyetlen kifejezetten irodalomtörténeti, amely a cseh irodalomtudomány biedermeierrel kapcsolatos vitáinak közegében próbál leginkább világképi szempontok alapján állást foglalni. Itt érdekelt volna, hogyan vélekedik Berkes a cseh közelítésmódok és az 1980-as évek második felének kifejezetten élénk nemzetközi biedermeier-vitáinak viszonyáról. A Helikon 1991-es biedermeier száma (amelyben Berkes is szerepelt egy tanulmánnyal) tartalmazott például egy részletet Virgil Nemoianu könyvéből, abból a nagyszabású koncepcióból, amellyel talán nehéz azonosulni, de megkerülni szinte lehetetlen.

A zsidókérdés mint lakmuszpapír tulajdonképpen végigmondja a modern cseh antiszemitizmus történetét, mindvégig a cseh nemzetépítés belső dinamikájával összefüggésben tárgyalva a fejleményeket. A nacionalizmus történetévé összeálló tanulmánysornak mintegy a csúcspontját képezi a Patočka és Černý nemzetkritikai öröksége. A viszonylag kis népek nacionalizmusa átalakította Európát, új népeket, új kultúrákat, új országokat hozott létre, és ennek sok szempontból örülni lehet. Másfelől azonban nem szabad szem elől téveszteni ezeknek a nemzetkoncepcióknak megalkotottságát, gyakran érdekvezérelt kialakítását, valamint azt sem, mennyi szenvedést okoztak. És nem csak azért, mert Közép-Európában, valahogy úgy látszik, ami az egyik népnek siker, az a másiknak kudarc. A nemzetfogalom alakulásának hol expanzív, hol kizáró dinamikájának folytán könnyen kiderülhet valakiről, hogy mégsem tartozik ahhoz a nemzethez, amelyikről azt hitte. És ez még akkor is sok szenvedéssel járhat, ha a következmények nem a legszörnyűbbek, ha az embert nem gyilkolják meg emiatt. De a nemzethez tartozás gyakran elvárásként is jelentkezik, tenni is kell azért, hogy valaki jó/derék/becsületes stb. cseh/magyar stb. ember legyen. A cseheknél legalább vannak olyan nagy elismertségnek örvendő, emblematikus figurák, akik nem hízelegtek a nemzetüknek, hanem igen keményen megfogalmazták, mi a baj velük.

A komparatisztikának egyik morális küldetése lehet manapság a nacionalizmus kritikája, hogy segítsen megérteni, mitől veszélyes, mennyire ártalmas és mennyire nem esszenciálisan adott ideológia ez, amit szépen megmutathat kialakulásának és történetének kritikai bemutatása. Az anomáliák feltárása, a nemzet kemény kritikusainak méltatása nagyon hasznos lehet. De talán valakiben ilyesféle kérdések is felvetődnek: nem túl könnyű-e a máséval verni a csalánt, hogy tudniillik miért a cseh nemzetépítés ködképeivel kell foglalkoznunk, amikor itt vannak nekünk a sajátjaink is? Sőt: ismerve a magyar közgondolkodás viszonyát a környező közép-európai népekhez, könnyen adódhat az a következtetés, hogy no lám, a csehek nacionalizmusával is mennyi baj van, következésképpen vagy a) „nekünk se kell annyira szégyenkezni”, vagy egyenesen b) „bezzeg mi magyarok…” Nos az ilyen következtetések ellen véd a Josef Macůrek és a magyar történetírás című tanulmány, amely a magyar nemzetépítési vállalkozás ködképeit szembesíti egyrészt azok cseh kritikájával, másrészt a cseh ködképekkel. Berkes a könyv elején ugyan azt állította, hogy a cseh–magyar kapcsolattörténeti kutatásokban már nincsenek igazi lehetőségek, de lám mégis vannak. Hiszen az kapcsolattörténet, ha egy cseh történész ír könyveket a magyar történelemről. És mennyire izgalmas két ellenérdekelt történettudományos diskurzust együtt szemlélni, megfigyelni ideológiai torzításaikat, illetve megállapítani egymással szemben gyakorolt kritikáik részleges jogosultságát! A könyvben benne rejlő magyar szempont és magyar nemzetkritikai gondolkodás itt válik kifejtetté.

Summary

Two quasi-introductory essays discuss the situation and possible mission of Bohemian Studies in Hungary. A cluster of papers offers a fragmentary history of Czech nationalism. These are as follows: Czech variations of Baroque historicism; An emblematic figure of nation building: František Palacký (1798–1875); Romanism and biedermeier: are they parallel or antagonistic tendencies?; The problem of the Jews as an indicator. The paper called The heritage of Patočka and Černý: the criticism of the nation offers a sort of finale to this cluster, which is thoroughly critical towards the invented, harmful and controversial aspects of the Czech nation building project. The viewpoint of a potential East-Central-European comparison is always implied in these essays on intellectual history and ideological analyses. The applicability of the findings to the Hungarian situation becomes explicit in the paper Josef Macůrek and the Hungarian historiography.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek

mi a baj?

Posted by Hites Sándor at 2010. 06. 02 15:58
Jó recenzió, többek között azért, mert kedvet csinál a könyv elolvasásához. (Ezt már persze a könyv címe is megteszi, hiszen kellemes áthallást rejt magában. Kíváncsi vagyok, leszek, ezért is igyekszem majd megszerezni, hogy a frappáns utaláson túl milyen játékba lép Kemény a könyv okfejtéseivel, ha lép.) Nagyon plasztikusan érzékelteti a bírálat azt is, hogy mik tekinthetőek a könyv erényeinek és mik fogyatékosságainak, és ezek mérlegében miért érint, kell hogy érintsen, minket magyarokat különösképp a tárgyalt problematika. És az is kiviláglik, hogy milyen nehéz lehet egyensúlyt tartani a 'másokban megírni magunkat' meg a 'nekünk megírni másokat' alternatívájában. (A recenzens kifogásainak egyikére nézve megjegyzem, hogy a Neubauer - Cornis-Pope első kötetét én kértem kölcsön a szerzőtől kb. két éve, és máig nem adtam vissza: ennyit magamra veszek a recenzens hiányérzetéből.)
Egyetlen megjegyzést fűzök a bírálathoz.
HP örvendezik azoknak a cseheknek a létén, akik úgymond nem hízelegtek nemzetüknek, hanem keményen megmondták, 'mi a baj velük', illetve sajnálja, pontosabban sejteti, hogy sajnálja, hogy felénk ilyenek nem akadtak. (Nem derül ki, hogy ezt a recenzens a bírált kötetből olvasta ki vagy saját meggyőződése.) Nos, szerintem egyébként akadtak ilyenek mifelénk is, Kölcseytől Széchenyin és Keményen és Petőfin és a két Aranyon és Asbóthon és Szekfün és Móriczon és Adyn át horribile dictu Konrád Györgyig, horribile dictu Kertész Imréig és horribile dictu Csoóri Sándorig és horribile dictu Karátson Gáborig. Ha megkaparjuk, mindegyiküknél, még a hazaszeretet ikonjainál is találhatunk lesújtó véleményt a magyarok viselt dolgairól. Csakhogy közmegbecsülésnek, ha örvendenek, nem azért örvendenek, amiért megmondták, nem is mindig ugyanúgy és ugyanazért persze, hogy 'mi a baj velünk', hanem más természetű megszólalásaikért. Adott esetben rajongó megszólalásaikért, hiszen ezek gyakran járnak párban vagy összefonódva a kritikával vagy önkritikával. Ebből arra gondolok, hogy a csehek nemzeti emlékezetében, pontosabban kíváncsi vagyok arra, hogy a csehek nemzeti emlékezetében a maguk megmondóemberei a maguk üdvleldéjébe vajon azért kerültek-e, mert megmondták, hogy 'mi a baj velük', vagy más, hízelgőbb megnyilatkozásaikért? Vagy az 'igen kemény megfogalmazás' ott is egy olyan, elhalványuló kritikai perspektívához kötődik, amit éppen a közmegbecsülés, illetve a megbecsülő ráemlékezés, önmagunkra emlékezés aktusai és gesztusai halványítanak el a közös tudatban. Hiszen ahhoz, hogy valakit a közösség ostorozásáért becsüljenek, igen különös, mazochisztikus nemzeti tudatot kellene feltételeznünk. Lehet, hogy a csehek csakugyan ilyenek, nem tudom.
Egyébként is: mindig más 'a baj velünk'. Csak az az axióma örök, hogy muszáj, hogy valami 'baj' legyen 'velünk'.