Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Hites Sándor Kemény Zsigmond levelezése, s. a. r. PINTÉR Borbála, munkatárs FILEP Tamás Gusztáv, Balassi–ELTE, Budapest, 2007.

Kemény Zsigmond levelezése, s. a. r. PINTÉR Borbála, munkatárs FILEP Tamás Gusztáv, Balassi–ELTE, Budapest, 2007.

by Hites Sándor Utoljára módosítva 2008. 10. 06 12:48
— filed under:

Hites Sándor recenziója

Megjelent Kemény Zsigmond levelezése, méltóságteljes és tetszetős kiállításban. Mondhatni, ideje volt, hiszen az erdélyi születésű báró nem csupán a magyar regénytörténet egyik legjelentősebb alakja, hanem a 19. századi magyar nyelvű értekező prózának és politikai publicisztikának is egyik legnagyobb formátumú képviselője. Más kérdés, hogy a kötetben található kétszázkilencven levél alapján nem fogható egyszersmind a magyar művelődés nagy levelezőihez, legalábbis a termékenységet illetően. Amint Falk Miksának írta 1867. február 23. körül: „Az egész világ tudja, hogy én leveleket ritkán irok”. A fennmaradt korpusz alapján legfeljebb leggyakoribb levelezőpartnereivel, vagyis 1848 előtt Wesselényi Miklóssal, majd pedig Falk Miksával rekonstruálható folyamatos levélváltás.

Kemény levelezésének közreadása ugyanakkor nem pusztán filológiai gesztus vagy hiánypótlás. A hasonló kiadványok az archiváláson, leletmentésen túl is megteremtik maguknak önnön időszerűségüket. Új szövegkiadások rendre ösztönzést adnak új értelmezésekhez. Remélhető, hogy ez Kemény esetében sem lesz másként. Még akkor sem, ha a zömében már nyomtatásban is megjelent szövegeket tartalmazó kötetben csekély számban találhatunk kézirat alapján először itt közölt dokumentumokat. Elfelejtett kiadványokban, eldugott régi folyóiratokban szétszórtan nyomdafestéket látott levelek váltak így könnyen hozzáférhetővé. S még a jobbik eset, ha a sajtó alá rendezők egy-egy levélnek a korábbi megjelenését alapul vehették: Keménynél ugyanis a feltételezett egésznek még a szokottnál is nagyobb hányadát teszik ki azok a levelek, amelyeknek az eredetije lappang vagy elveszett, vagy amelynek létéről sincs tudomásunk. A lehetőségig teljes kiadás közreadásával tehát a dolog nem csak azért nem tekinthető elintézettnek, mert nem szigorúan vett kritikai igényű kiadás készült.

Kemény esetében igen mostoha sorsú életműről van szó. Elbeszélő prózai művei gyakorlatilag a legutóbbi időkig Gyulai Pál átírásában jelentek meg, fiatalkori, sokáig elveszettnek hitt regényei töredékesen maradtak fönn. Pesti Naplóbéli vezércikkei kötetben máig kiadatlanok. Utóbbiak nem véletlenül maradtak ki (a levelezéssel egyetemben) az 1960-70-es években a Szépirodalmi Kiadó elbeszélő és értekező műveket egyaránt közlő Kemény-sorozatából, hiszen Kemény 1945 után politikai okokból, forradalom- és Kossuth-ellenessége miatt problematikus szerzőnek minősült. Megelőzőleg ugyanakkor nem csupán azért lehettek volna jobb feltételei egy összkiadásnak, mert az ideológiai környezet kedvezőbb volt munkásságának tanulmányozásához, hanem azért is, mert a háborús és egyéb pusztítások előtt hagyatékából több minden volt még hozzáférhető. Az, hogy levelezésének jó része lappang, elveszett vagy megsemmisült, a határon túli levéltárak magyar vonatkozású anyagának sajátos helyzetével magyarázható. Ebben a tekintetben a kutatók ma egyszerre vannak az 1989 előttihez képest előnyösebb és hátrányosabb helyzetben. Egyszerűsítéssel élve: a rendszerváltás előtt vélhetően megvolt az anyag, de kutatni nem lehetett, most kutatni lehet, de az anyag nincs meg. A jelen kiadást kezdeményező Szegedy-Maszák Mihálynak a kötethez írott előszava is érzékelteti a Kemény-dokumentumok elillanásának folyamatát. Mint írja, az 1960-as években Somogyi Sándor, az 1970-1980-as években pedig ő maga Kolozsvárt látott még olyan leveleket, melyeknek az erdélyi levéltárak iratanyagának áthelyezésekor nyoma veszett, s hollétük ma már ismeretlen.

Jelen kiadásnak is megvoltak a maga zökkenői, hiszen a munka menetközben gazdát cserélt. A szövegek összegyűjtését alapjában Somogyi Gréta végezte el, a sajtó alá rendezést viszont idővel Pintér Borbála vette át, s a kötetben található jegyzetapparátust már ő készítette. A történeti-politikai vonatkozásokat feltáró jegyzetek megírásában közreműködő történészek, Filep Tamás Gusztáv, illetve lektorként Hermann Róbert munkája azért lehetett különösen fontos, mert ezek legalább akkora teret és nyomatékot kapnak Kemény leveleiben, mint az irodalomtörténetiek vagy az esztétikaiak. Sőt, úgy tűnik föl, hogy egyes életszakaszaiban, s nem csupán a forradalom idején, Kemény mindennapjait az előbbiek jóval inkább meghatározták. A levelekből kitetszik, mennyire mélyen megélt dilemmája volt a politikai és az irodalmi pálya közötti választás. Wesselényi Miklóshoz szóló, 1846. március 14-én írott levelében olvasható a (Széchenyi István Naplójának egyik nevezetes eszmefuttatásához hasonló öniróniával fogalmazott) szemléletes gondolatkísérlet politikusi és írói kilátásairól. S mint egy másik, szintén Wesselényinek szóló, 1844. október 17-én kelt leveléből megtudjuk, Kemény vágyott arra, hogy „merőben regény-irásra” adná magát, de sohasem tudott szabadulni attól, amit „ezen kedves kis haza politikai cloacájának” nevezett.

Kemény regényíróként, értekezőként egyaránt mindig kevesek titkának számított. A vájtfülűek körében népszerűtlensége vagy ismeretlensége ugyanakkor csak növelte nagyságának benyomását. Gyulai Páltól Péterfy Jenőn és Móricz Zsigmondon át Spiró Györgyig nem csupán a szélesebb közönség által el nem ismert regényírót méltányolták benne (Jókaival szemben), hanem, mint többek közt Németh László, a politikai orákulumot is. Önkéntelenül adódó kérdés, hogy mekkora hatása lehet a Keményről alkotott képre levelezése lehetőségig teljes közzétételének. A kiadás kényszerű hiányosságai teszik bizonytalanná, hogy ez a kiadvány (Papp Ferenc munkája után nyolc évtizeddel) egy új életrajz alapja lehetne. Mindenesetre Kemény személyiségére nézve a levelekből kirajzolódó kép meglehetősen lehangoló, démonokkal küszködő, morózus, körülményes, elviselhetetlen figura benyomását kelti. Hipochondriáját és számos felemlegetett fizikai és kedélybetegségét – melyekbe, mint Wesselényi a szemére veti, „a gonosz kávé s a természetelleni életmód által sűlyesztetett” – nehéz elkülöníteni. Egyes epizódokban kifejezetten balfácánként viselkedik, mint amikor a fogadóban a pincért voltaképp maga segíti hozzá a szerencsétlenkedésével, hogy az megszabadítsa pénzétől. Keménynek volt humora, regényeiben gúny és szarkazmus révén gyakran igen mulatságos hatást kelt. Leveleiben ennek nyoma sincs. Míg idősebb pályatársa, Jósika Miklós, akinek legtöbb regénye ma már szinte olvashatatlanul dagályos, levelezésében ellenállhatatlanul kedélyes és jóízű hangot üt meg, addig Kemény inkább elemi, s mint 1845. november 7-én szintén Wesselényinek írja, „ok nélkül” való rossz kedvéről, „ingerült kedélyállapotáról” tesz tanúságot.

Az 1850-es években írott levelei közt található terjedelmes, tanulmány méretű színikritika is, de saját írói működéséről, irodalmi terveiről idővel egyre kevesebbet tudunk meg – a szerkesztői munka mókuskerekéről, a kor politikai machinációiról, a Pesti Hírlap egyes közleményei nyomán támadó politikai feszültségekről, sajtóperekről és polémiákról annál többet. Amellett, hogy ezek révén valamelyest bepillanthatunk Deák Ferenc körének törekvéseibe és belső viszonyaiba, mások általi megítélésükből is kapunk ízelítőt: Vajda János ingerült kirohanásában az irodalmi és politikai Deák-párt térfoglalása ellen áttételesen magát Keményt okolja saját hányatott sorsáért. A nyílt levél, melyet Vajda 1867. december 21-én tett közzé a Magyar Újságban, rávilágít azokra a feszültségekre, ellentétekre, a kultúrán belüli politika befolyás-, terület- és zsákmány-szerzésnek mindazon praktikái és cirkuszaira, amelyeket a kanonikus irodalomtörténeti elbeszélések utóbb általában igyekeznek letakarni vagy lekerekíteni.

Ennek kapcsán kell szót ejteni Kemény állítólagos őszintétlenségéről. A kötethez írott bevezetőjében Szegedy-Maszák is rámutat, hogy Kemény „álláspontját a körülmények függvényeként is alakította”. Egy Pesti Hírlapbeli cikkében Kemény maga állította, hogy a következetlenség sokszor magasabb értelmű következetesség. Arra utalt, hogy célszerűnek látta elfogadni a kiegyezés felé mutató politikai stratégiák változékonyságát. Ez azzal is összefüggésben állhatott, hogy Kemény felismerte: az időben megelőző jelentősége, jelentése az időben rákövetkezők hatásának függvénye. Ebben sokan láthattak köpönyegforgatást vagy egyenesen erkölcsi vétséget. Amikor Vajda denunciálni igyekszik Keményt, maga is erre hivatkozik. Kemény viszont az emberi élet időbeliségét vélte megragadni ebben. Mint az Eszmék a regény és a dráma körül című értekezésében fejtegeti, a vélekedések, célok mássá levésének „magyarázata csak a lefolyt időből áll, éppen nem a könnyelműség bélyege, […] hanem jellemünknek oly természetes processzusa, mint egy fa organikus életében a növés”.

Végezetül, a kötet felépítését vizsgálva megállapítható, hogy a lehetőségig betűhív formában közölt szövegek s az egyes levelek végére illesztett jegyzetek általában kényelmes böngészést tesznek lehetővé. A bizonytalan datálású levelek a kötet végén külön olvashatóak. A bibliográfia mellett a függelékben informatív, mégis takarékosan kialakított kislexikont találunk azokról a személyekről, akikre a kötet anyagában utalás található. Nem okozott volna nagy fáradtságot a könnyebb visszakereshetőség végett mutatóval kombinálni az életrajzi vázlatokat, oldalszámmal vagy a levelek sorszámával jelölve, hol is fordulnak elő. Ám ez nem történt meg, így az önmagában hasznos összeállítás csak korlátozottan, pontosabban csak egy irányban igazít el. Még zavaróbb az a szerkesztői vagy kiadói hiányosság, hogy a kötetben semmiféle tartalomjegyzéket nem találunk, nemhogy olyan, levelezésközlés esetében elvárható mutatót, amely címzett és feladó szerint rendezné a szövegeket. Ettől eltekintve, s a lehetőségekhez képest kiválóan gondozott kiadványról van szó, amely ugyan nem kritikai kiadás, de elengedhetetlen segédeszköze lesz nemcsak a Keményt, de a 19. század középső harmadának irodalom-, sajtó-, és politikatörténetét érintő kutatásoknak is. Ekkora horderejű életmű hátteréből kirajzolva valamennyit; végső soron az a csoda, hogy eddig miként lehettünk meg nélküle.

Summary

Zsigmond Kemény’s heritage has always enjoyed a high professional reputation, but it has never been popular. With releasing his correspondence a yet neglected part of his oeuvre has become available. However, a large part is still missing due to several reasons. Some letters previously registered have disappeared from Transylvanian archives. Kemény’s diversified activities ranging from being a novelist, critic, theoretician, politician, journalist, editor, equally involve literary, political and historical issues. Being a desperate character might not make his correspondence a pleasant reading, but it is a must-have for every scholar interested in nineteenth-century literary or political history. The present volume may signify a necessary preliminary phase to a possibly forthcoming critical edition of Kemény’s works and a highly needed modern biography.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek