Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Hites Sándor SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Az értelmezés történetisége, Pannónia Könyvek, Pécs, 2006 (Thienemann-előadások, 1).

SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Az értelmezés történetisége, Pannónia Könyvek, Pécs, 2006 (Thienemann-előadások, 1).

by Hites Sándor Utoljára módosítva 2008. 10. 06 12:48
— filed under:

Hites Sándor recenziója

A közelmúltból számos nemzetközi példát lehetne említeni arra, hogy irodalmárok érdeklődése a film, a képzőművészet, az opera vagy a muzeológia vizsgálata felé fordult. Hasonló figyelhető meg az egyik legtekintélyesebb magyarországi irodalomtörténész, Szegedy-Maszák Mihály pályáján is. Válogatott munkáinak a Kalligram Kiadó gondozásában megjelenő kiadásában már külön kötetbe rendezte vonatkozó írásait. Tanulmányainak ebbe a sorába illeszkedik a Pécsi Egyetem által indított „Thienemann-előadások” első fellépőjeként 2006-ban tartott előadásai szerkesztett kiadása, Az értelmezés történetisége is. A kötet mintegy öt évszázad európai és észak-amerikai fejleményeit tekinti át a zene, a képzőművészet és az irodalom tárgykörében, s egészen a 2005-ös miskolci operafesztivál visszhangjáig szerepeltet példákat. Az irodalmat a végén tárgyalja, s kisebb terjedelemben foglalkozik vele. Talán nem teljesen osztja Walter Pater általa is idézett véleményét, mely szerint minden művészet a „zene rangjára törekszik” a könyv olvastán mégis az a benyomásunk támadhat, mintha annak irodalomtörténész szerzőjét is voltaképp a zene érdekelné a leginkább. Az első rész Wagnerrel és A nibelung gyűrűje előadás- és értelmezéstörténetével, a második Csontváryval foglalkozik a legnagyobb terjedelemben, a harmadikban Shakespeare értelmezése kerül előtérbe.

Az értelmezés történetiségének szerzője tudatában van annak, hogy „különböző művészetek összehasonlító vizsgálata […] szinte kivihetetlenül nehéz feladat” (5). A „műkedvelő” minősítést megbélyegzőnek találja. A hivatásos és a laikus értelmezők elkülönítésében mások immár indokolatlan óvatosságot vagy elitizmust láthatnának, hiszen ma a befogadást és a fogyasztást a művészetben is egyre nehezebb megkülönböztetni. Innen nézve akár markáns ellenvéleményként is értékelhetjük a szerző álláspontját, melynek megfelelően a művészet értelmezésében „sem az előzetes ismeretek, sem a többszöri befogadás nem nélkülözhető” (7). Az értelmezés történetisége tehát nem mond le a hozzáértés tiszteletéről. Még akkor sem, ha a műalkotásokkal kapcsolatos szakértelem képzete hasonlóan történeti képződménynek tekinthető, mint az a sok egyéb esztétikai és művészetelméleti alapfogalom, amelyeket maga is időlegesnek tekint. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy nem hisz a „magas” és a „népszerű” kultúra összeegyeztethetőségében. S noha fenntartja, hogy minden értésnél fennáll a félremagyarázás veszélye, nagyon is el tud képzelni „torzító magyarázatot”, vagy azt, hogy egy értelmezés „hamis”, esetleg „még hamisabb útra téved”, például Csontváry esetében (54).

A tanulmány hangvételében eltéveszthetetlen az összegzés igénye, amennyiben letisztultságra és egyszerűségre törekszik. A számvetés érzékelhető a szerző némely közelmúltban készült egyéb írásában is, s van, amelyik azt a hatást kelti, hogy az értekező a maga személyes dilemmáira keres választ történeti kérdésekben. Ilyen kísérletnek tekintem az Asbóth János politikai gondolkodásáról néhány éve közzétett tanulmányát, amely azt feszegeti, vajon „összeegyeztethető-e a konzervatív politikai eszmeiség a művészi kezdeményezéssel”. Az értelmezés történetisége alapján az a benyomásunk keletkezhet, hogy ez a felvetés Szegedy-Maszák Mihály saját elfogultságaira és értékpreferenciáira is vonatkoztatható. Hiszen itt is kitűnik, hogy a művelődés terén nagyra becsüli az eredetiséget és az újítást, viszont gyanakvással szemléli a mindenkori „haladó eszmék” társadalmi befolyását. Bármiféle fejlődéstörténetet, így a „haladásra” vonatkozó föltevést is távlat függvényének, azaz esendőnek tekint. Mivel a könyvet Wilhelm Furtwängler emlékének ajánlotta, minden bizonnyal egyetértően idézi a karmestert: „az előrelépés rögeszméje a gépek világához tartozik” (11). Ezt a szemléletet irodalomtörténeti megfigyeléseiben is érvényesíti, ami esetenként tévhitek eloszlatásához vezet. A 20. századi magyar irodalomtörténet közkeletűen a Nyugathoz köti az „újítás” célelvének egyik legnagyobb hatású megvalósulását. Szegedy-Maszák ehhez képest arra emlékeztet, hogy Csontváry 1930-as Ernst Múzeumbéli emlékkiállításáról ebben a folyóiratban jelentek meg a legkedvezőtlenebb bírálatok, míg Feszty Árpád vagy Herczeg Ferenc már jóval korábban ismerték és méltányolták a festő tevékenységét (44).

Az értelmezés történetisége a műértelmezés legalapvetőbb kérdéseit veszi sorra, s minősíti „ábrándnak” annak megannyi sarokkövét: a kottahű előadást, az egyetlen hiteles értelmezést stb. A művek önazonosságának megkérdőjelezésekor például ugyanazon zeneművek előadásának eltérő hosszúságából indul ki, másutt pedig azt veti föl, vajon a társszerzők által készített mű megkülönböztethető-e a valamely másik művész ihletésére készült műalkotástól. Ránézésre határesetnek tekinthető vagy szélsőségesnek ható eseteket hoz elő, úgymint a változatokban létező, a nem-szerzői beavatkozást elszenvedő, a csonkán maradó, a több befejezéssel ellátott, a több nyelven, illetve nyelvet cserélő szerző által írott mű státuszát. A gondolatmenet ugyanakkor arra ébreszt rá, hogy ezek az esetek gyakoribbak, mint hinnénk, sőt, ezek mutatják meg a művészet voltaképpeni lényegét.

Okfejtéseit az általánosságok és a lenyűgöző bőségben felsorakoztatott részletek egyaránt jellemzik. Általánosításai részint sajátos óvatosságból fakadnak: az érvelésben gyakran igyekszik odáig visszahátrálni, ahol már aligha kikezdhető ítéleteinek érvénye. A körültekintő megfogalmazás tehát olykor túlzott általánosságot eredményez, ám a konszenzusra számító megállapítások esetenként rendkívül éles bírálatokkal váltakoznak. Szép számmal találunk ilyeneket az irodalmi fordítással foglalkozó fejezetekben. Példái a Téli rege Kosztolányi-féle, A vihar Babits-féle, valamint az Ulysses Szentkuthy-féle magyarításából, illetve József Attila Eszmélet című költeményének angol fordításaiból származnak. Egy-egy utalás erejéig a magyar fordításirodalom olyan régebbi darabjaira is kiterjed a figyelme, amelyet mások aligha tartanak számon, mint például Az utolsó mohikán Gondol Dániel által készített átültetése. Optimális megoldásnak a másodlagos jelentések újrateremtését tekinti, s főbb példái kapcsán általában lesújtó a véleménye, jóllehet Kosztolányi teljesítményét ebben a tekintetben is Babitsé fölé helyezi. Másfelől rafináltan fogalmaz meg olyan állításokat, amelyek egyfelől ugyan dicséretek, de éppen dicséret voltukban lesznek gyilkos leminősítéssé (leértékeléssé): „Ahogy az Ulysses Szentkuthy készítette változata valószínűleg a jobb magyar fordítások közé tartozik, úgy Frederick Turner Consciousness című átköltése is hihetőleg lényegesen színvonalasabb, mint a magyarból készült versfordítások túlnyomó többsége” (81).

Egy helyütt azt érzékelteti, hogy azok az értekezők tekinthetőek jelentősnek, „akiknek felfogásából nem hiányzik az önellentmondás” (32). Ez rá is vonatkoztatható, hiszen okfejtéseiben jónéhányszor nem tesz eleget másutt megfogalmazott elveinek, vagy egyenesen cáfolja azokat. Ha kardinálisnak érzett kérdésről szól, esetenként olyan szóhasználathoz folyamodik, amelyet egyébként elvet: például amikor arról ír, hogy Adorno Wagner zsidóellenességéről alkotott felfogásának „ellentmondanak a bizonyítékok” (26). Adorno véleménye (igazságának megítélhetőségétől függetlenül) immár bizonyosan hozzátartozik Wagner műveinek lehetséges jelentéséhez. Abban is van önellentmondás, hogy a festészetben a „Caracci fivérek túlértékelését alighanem csak a huszadik század szüntette meg” (35), hiszen másutt tagadja, hogy az értelmezéstörténet abból állna, hogy egyesek helyrehozzák elődeik tévedéseit. Hasonló mondható el arról a megállapításáról, hogy a művészet-felfogásban „késett a legutóbbi másfél évszázad értő megközelítése” (42), hiszen másutt tagadja azt az üdvtörténeti gyökerű beállítást, miszerint valaminek a helyes megértése várat magára.

Eszmefuttatásai tekinthetőek a cím kiterjesztésének, amennyiben szinte minden okfejtése az értelmezés történetiségére figyelmeztet. Ez nem áll távol attól a historizmus által vallott alaptételtől sem, miszerint minden kort a maga mércéjével és fogalmai alapján kell megértenünk. Annak felismerése ugyanakkor, hogy eltérő időszakokban és különböző földrajzi helyeken, társadalmi színtereken mást vártak el, amikor zenét hallgattak, előadást vagy festményt szemléltek, szöveget olvastak, illetve mást hallgattak zeneként, mást szemléltek előadásként vagy festményként, mást olvastak irodalomként, mégsem azt a Leopold Rankétól származó meglátást visszhangozza, mely szerint Istentől minden kor egyenlően távol van. A viszonylagosságot ugyanis nem az autentikus távollétének, hanem hiányának tulajdonítja, s a művészet lényegét éppen ebben mutatja föl. Ebből eredezteti a végérvényes ítéletalkotás esendőségét, azt, hogy nem lehetséges állandó mérték és értékrend. Mivel a hagyományt nem mozdulatlanságnak, hanem átrendezésnek, mindig mássá levésnek gondolja, nem fogadja el valódi befogadásnak azt, ha valaki várakozásai „megerősítését” kívánja viszontlátni a művészetben (28). Nincs szó ugyanakkor a viszonylagosság apológiájáról, hiszen azt, hogy a „történelemben a későbbi átértelmezi a korábbit”, olyan szemléletnek tekinti, amelyet „sem érvénytelennek, sem veszélytelennek nem lehet tekinteni” (25).

Tételmondatnak is tekinthető az a megállapítása, mely szerint az „értelmezés lezáratlan, önmagát szüntelen megcáfoló folyamat, amely mindaddig változni fog, amíg létezik emberi történelem” (29). A történelem ritmusát újrafelfedezés és feledésbe merülés dinamikus, le nem záruló összjátékának tekinti, jóllehet ezt a dinamikát olykor dialektikusnak mutatja be: „jelentős művészi eredmények idővel általában ellenhatást váltanak ki” (23). Amikor azt sugallja, hogy művészet csak a történelemben léteznék, mintha a történetiség mibenlétét homályban hagyná, vagy magától értetődőnek venné jelentését. Történelem alatt olykor mintha pusztán az idő múlását értené, máskor viszont önelvű korszakok váltakozására utal, illetve az egyes századoknak is tulajdonít jelentést. Egy helyen az „előírásszerűt” nevezi „történetietlennek” (32), ám a történeti kontextusok – amelyek szakadásait és folyamatosságát elemzéseiben szemügyre veszi – maguk is előírásokat feltételeznek vagy alkalmaznak. Okkal nyomatékosítja, hogy „[a]z eredetinek tartott összefüggés nem állítható helyre” (17), ám lehetséges, hogy minden történeti megértés önkéntelenül ilyenek tételezéséhez folyamodik. Bármit is értünk „történelem” alatt, bizonyos, hogy az emberiség múltjában nem mindig ugyanazt jelentette, már ha érvényesült egyáltalán. Az „emberi” fogalmáról hasonló elmondható. Ez a kifogás persze könnyen megválaszolható azzal, hogy a történetiség mibenlétével vagy történetével a bölcselet és a történészet, az emberi mibenlétével vagy történetével pedig az antropológia hivatott foglalkozni, s a művészetelmélet okkal szorítkozhat az „értelmezés” mibenlétének vagy történetének a megvilágítására.

A tanulmány írója többször visszatér a globalizáció és a helyi hagyományok viszonyára. Fájlalja, hogy az előbbi révén sajátos lokális előadás- és befogadásmódok vesznek ki, többek közt a zenében. Áttételesen igen borúlátó jóslatnak is felfogható a következő: „Egységesülő világunkban érdemes különös nyomatékkal emlékeztetni arra, hogy a nyelvtől függő irodalom értelmezése a többi művészetnél sokkal inkább ki van téve helyi hagyomány korlátainak” (83). Ha alaposan belegondolunk, ez a felvetés a nemzeti irodalmak, így a sajátunk, elenyészését vetíti előre. Ezt a félelmet ellenpontozza a tanulmány zárlatában az így elégikussá váló hosszabb Kosztolányi-idézet a lokális nyelvi közösség „megronthatatlanságáról” (83).

A retorikus befejezésben azzal, hogy valaki más szavai mögé rejtőzik, az értekező voltaképp személyes meggyőződéseibe enged bepillantást. Egyébként sem csinál titkot abból, hogy tárgyválasztásában és ítéleteiben ízlésének elfogultságai, sőt élettörténetének, családtörténetének egyes vonatkozásai is befolyásolják. Esetenként birtokában lévő műalkotásokról nyilatkozik, s olyan történésekről számol be, amelyekben felmenői is szerepet játszottak. Így a legáltalánosabb művészetelméleti kérdéseket is végtelen személyesség szövi át. Nem kis öniróniára vall továbbá, amikor többször is utalást tesz arra, hogy egyes értekezők vagy műélvezők véleményében és érzékenységében idővel milyen változások álltak be. Amellett, hogy fölemlíti, a német dalszínházakban folyó „kísérletezés” gyakran kiváltja az „idősebb operalátogatók ellenállását” (24), Ruskin értetlenségét Whistler egy festménye, Barabás lebecsülő véleményét Turner művészete iránt annak tulajdonítja, hogy „még a legkiválóbb értékelők értékelése is beszűkülhet idősebb korban” (38). Megengedheti magának az efféle megállapításokat, amennyiben a maga gyakorlatával látványosan cáfolja ezt az előítéletet. Hiszen tudósi pályája pontosan a viszonylagosság tapasztalatának egyszerre fájlalt és üdvözölt térnyerésével jellemezhető, amely az organikusságnak, a dichotóm strukturáltságnak vagy a megértés körszerűségének elvén túl elvezette az anarchia tételezéséig. Vagy ahogy ő mondaná: a „zűrzavar” elfogadásához.

Summary

Following current international trends the profile of Mihály Szegedy-Maszák’s papers recently has turned towards other forms of art besides literature. His The Historicity of Interpretation is an edited version of the lectures he gave in 2006 to open the series of “Thienemann Lectures” initiated by the University of Pécs. In the first part it is Wagner and his Ring-tetralogy that serves as a case study for the history of interpreting music and staging opera from the era of romanticism to the present day. In the second part fine arts are placed in the focus. Dealing with the great Hungarian painter Csontváry’s heritage the book investigates the several factors that made his art neglected for decades, and the reason it fell prey to severe misinterpretations. In the third part the problems of literary translation come forth, especially regarding the works of Shakespeare. Szegedy-Maszák’s arguments dwell on the basic assumptions of interpreting art while reminding the reader of their ultimate contingency.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek