Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Jeney Éva Jacques POULIN, La traduction est une histoire d’amour, Leméac/Actes Sud, 2006.

Jacques POULIN, La traduction est une histoire d’amour, Leméac/Actes Sud, 2006.

by Jeney Éva Utoljára módosítva 2008. 10. 06 12:50
— filed under:

Jeney Éva írása

Jacques Poulin kanadai regényíró nem mondható túlzottan ismertnek magyar nyelvterületen. Az 1937-es születésű szerzőt Québec kortárs alkotóinak egyik legjelentősebbikeként ismeri el mindenekelőtt a „francia” Kanada. Pályáját kereskedelmi fordítóként kezdte, szépirodalmat 1967 óta ír, és második (Jimmy, 1969) regényének sikere óta él regényírásból. Mintegy hét irodalmi díj nyertese, köztük magáénak tudhatja a rangos Athanase-David életmű-díjat is. Tizenegy regényéből kilencet a neves és termékeny Sheila Fischman fordított angolra. Műveit Salinger, Kerouac, Vonnegut és Richard Brautigan írásaival szokták összefüggésbe hozni. Poulin regényeit olvasva az értelmezőnek az a kellemes képzete támadhat, hogy Kanadában a francia és az angol nem csupán hivatalosan, de kulturálisan is egyenlő nyelv. A befogadás és az értelmezői közösségek kérdése ennél azért bonyolultabb: mintha két különböző műről beszélhetnénk. A francia nyelvű olvasatok az utóbbi három évtized legjelentősebb regényeiként emlegetik, az angol nyelvű recepció lényegesen visszafogottabb, és túlértékeltnek ítéli az előbbieket.

 

Poulin új, 2006-ban megjelent regényének címe akár meglepőnek is mondható: La traduction est une histoire d’amour (A fordítás szerelmi történet), de tulajdonképpen semmi furcsa nincs abban, hogy a fordítás főszereplővé lépett elő. Az életművet kezdeteitől átszövik azok a kérdések, amelyek a nyelvek közti közvetítés mibenlétével foglalkozó szakembereket is foglalkoztatják: a kultúrák/nyelvek közötti állapot, a cím, a tulajdonnév és a helynév fordíthatósága vagy fordíthatatlansága, a megnevezésekben rejlő értékvilágok átvihetősége. Mindezzel együtt Poulin természetesen nem esszét vagy tanulmányt ír, hanem regényt, olyant, amelyben az imént fölsorolt és korábbi írásaiban is jelenlévő kérdések az elbeszélés különböző szintjein bukkannak föl. Az 1984-es Volkswagen Blues például francia nyelven íródott ugyan, mégis többnyelvű mű. Nemcsak azért, mert több angol nyelvű részletet és szép számú indián törzsfőnök-, törzs- és helynevet vonultat föl, de az előbbiekkel jelzett történelmi rétegek okán is: az eseményeket indiánok, franciák, britek és más emigránsok nézőpontjaiból láttatja az elbeszélő.

 

A La traduction est une histoire d’amour másképp többnyelvű regény. A regényben szereplő öregedő író, Jacques Waterman Québec-ben él. A fiatal, vörös hajú, „akár a lánya lehetne” Marine ír származású fordító, akinek édesanyja még a Maureen névre hallgatott. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az U.S. Census 1990-es felmérése szerint ez a névváltozat angol nyelvterületen 1930 és 1960 között divatozott, ami történetileg-nemzedékileg elhelyezi a regényt.) Első pillantásra egyik név nyilvánvalóan a francia, másik az angol nyelvhez tartozik, s ez mintegy aláhúzza a szereplő fordítói mivoltának, nyelvközötti azonosságának fontosságát. A Maureen ír eredetű női név, az angol Marynek felel meg, melynek jelentése a latin stella maris kifejezésre megy vissza. A latin kifejezés Mária nevének héber jelentését társítja: a Mirjam tengeri csillagot jelent. Mivel rendkívül gyakori keresztnév, minden nyelvben nagyon sok változata van, sőt, második-harmadik névként férfiak is viselik, és etimológiailag is rengeteg a magyarázata, az értelmező szófejtése parttalanná is válhat. Mindenesetre a köznévi jelentés mindkét nyelvben úgy hozza közös nevezőre a tulajdonneveket, hogy különösebb szófejtés nélkül is érzékelhetjük az eltérést és azonosságot: Waterman esetében a ’víz’, Marine esetében a ’tenger’ jelentést működtetve a szereplők összetartozását hangsúlyozza (akár az életműbeli összefüggéseket, hiszen szinte nincs olyan Poulin-regény, melyben a víz képzete ne kapcsolódna össze valamely szereplővel), és kijelöli az olvasás irányát, annak tudatát, hogy eleve közvetítettségben vagyunk. Az állandó tolmácsolás, oda-vissza közvetítés fontosságát támasztja alá az is, hogy a „hivatásos” fordító a többnyelvű és -kultúrájú Svájcban tanulta a mesterséget. Az író és a fordító megismerkedésének színtere a St. Matthew anglikán templom melletti temető, ahol a fordító édesanyja nyugszik. (Ez a legrégebbi protestáns temető Québecben: 1771 és 1860 közt temetkeztek ide, mára a templom könyvtár és a sírkert park, ugyanis a város 1979-ben jelképes összeg, egy dollár fejében megvásárolta mindkettőt.)

 

A Québecben élő öregedő író tehát bérbead egy nyári lakot Île d’Orléans szigetén, egy autót és legutóbb írt regényét a zöld szemű és vörös hajú fiatal fordítónak, aki nő. S akinek macskák, mosómedvék, királygémek és ökörbékák társaságában írással töltött idilli hétköznapjait fölkavarja egy titokzatos kamaszlány, akinek megmentéséért nyomozásba kezd az író segítségével. Valami ilyesmi a történet. De mi itt a fordítás? És mi a szerelem?

 

A cím egy kicsit olyan a regénynek, mint kávézónak a cégér – mondta Poulin egy beszélgetés alkalmával. Valami olyasmi, ami fölkelti érdeklődésünket, és kedvet csinál ahhoz, hogy bemenjünk, és eltöltsünk ott valamennyi időt. A La traduction est une histoire d’amour címekkel jelzett rövid fejezetek egymásutánja, s egyik méltatója szerint „kis, homeopátiás adagokban olvasandó” (Nicolas Grendon). Íme néhány „cégér”: La petite fille du bout de la route (A kislány, aki az utca végén lakik); Jules Verne et le jus de citron (Jules Verne és a citromlé); Un refuge en haute montagne (Menedék a havason); Le cœur d’Anne Hébert (Anne Hébert szíve). A huszonöt „adag” közül a negyedik közvetlenül szól a fordításról. Címe: La meilleure traductrice du Québec (Québec legjobb fordítója). A könyvtárban üldögélő és fordítgató Marine-hoz odalép az író, akinek könyvét fordítja. Szövege angol változatának tanulmányozása után a szerző annyit mond: „Éljen! A kis zene benne van.” Munkája mikéntjéről pedig azt meséli az elbeszélő: „Egyszerű és konkrét szavakat választok […] Igyekszem rövid mondatokat írni, és amennyire csak lehet, kerülöm a fordított szórendet. Nem írok nagyon rövid szót többszótagú szó mellé […] Ha egy szó mássalhangzóra végződik, olyat keresek szomszédjául, amely magánhangzóval kezdődik. Majd hangosan fölolvasom a szövegem, hogy halljam, miként szól.” Aligha tudtunk meg lényegeset a fordítás titkáról. Valamely nyelvi igényszinthez tartva magát az ember általában anyanyelvén is így fogalmaz. Vagy? A baj az – folytatja a fordító –, hogy az angolban nem mindig az a legmegfelelőbb szó, amely a leginkább összhangban volna szomszédaival, s így a zene már nem ugyanaz. A hangnem a lényeg – válaszol az író, s érdemes figyelnünk arra, miként teszi: „A lényeg, hogy ugyanabban a hangnemben maradjon. Tulajdonképpen hogy hívják magát? – Marine-nak hívnak. – Kedves Marine, a hangnem számít leginkább az irodalomban. És senki nem beszél róla soha. Majdnem olyan fontos, mint a zöld szem és a szeplők!” A tulajdonnévre irányuló kérdés előrevetíti azt, hogy a hangsúly az egyedi sajátosságokon van, a kötöttségen: az ír származású Marine zöld szeme és szeplői foghatók ahhoz, milyen fontossága van a tónusnak az irodalomban. A hangnem azonban mindenekelőtt zenei fogalom, korokhoz és kultúrákhoz kötött jelenség. Nem is mindig létezett, s a hangnem-nélküliség fontossága a modern zenében is nyilvánvaló. Legalább két következtetésünk adódik tehát. Az irodalom és a fordítás lényege szerint tehát ugyanaz, s ez az „ugyanaz” megkülönböztető sajátosság: „a kis zene”, a hangnem. Amikor az író elméletileg fogalmazza újra a fordítás gyakorlatáról beszélő Marine gondolatait, nem fordításról, hanem irodalomról beszél. Az irodalom és fordítás tehát kötöttség választása szabadon (Marine valahol a regényben megfogalmazza azt is, csak és kizárólag a nyelvtan szabályainak engedelmeskedik), ugyanaz a nyelv iránti szenvedély fűti. Ezt az azonosságot támasztja alá a két szereplő összetartozása, s az az érdekes mozzanat is, hogy a regény a francia nyelv angolra fordításáról szól – franciául. És a szerelem? A szerelem is irodalom, a fordítás ugyanis a szerelem metaforája. Fordítani annyi, mint „belefolyni a másik írásába, valahogy úgy, ahogy egy macska tekeredik össze a kosarában”. (Nem érdektelen a francia igehasználat: az ’összetekeredik, összegöngyölődik’ jelentésű se lover egyes szám harmadik személyű alakja se love. Írott alakja teljesen azonos az angol love-val, s a két nyelv közti létét a francia visszaható se támasztja alá.) Nem testi, hanem képzeletbeli egyesülés, amelyet bizalomra méltó női elbeszélő hang szólaltat meg. Kedvünk támad magyarra fordítani.

 

Poulin regénye nyugodt irodalom. Nemcsak homeopátiás adagokban olvasható.

Summary

Jacques Poulin's new novel La traduction est une histoire d'amour ('Translation is a love story') is a quite short novel compounding the story of a translation with mystery. Marine, who works as a translator, in a Québec City cemetery happens to meet Mr. Waterman, the author whose work she wants to translate. Their love of words makes up a strong link between them, as well as between literature and translation. A certain complicity developes between the characters as they try to solve the mystery of a young girl who cannot do without their help...

From his first novel until his most recent book, Poulin's work has drawn us into the modern world of men and women getting to grips with the difficulties of communication. Love becomes a metaphor of writing and translating, namely that of the art of choosing the right words.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek