Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Kálmán C. György Fél-laikus jegyzetek

Fél-laikus jegyzetek

by Kálmán C. György Utoljára módosítva 2009. 03. 30 14:15
— filed under:

Kálmán C. György recenziói

Az itt következő két rövid írás olyan művekről szól, amelyek nem tartoznak a recenzens szakterületéhez – ezért legföljebb fél-laikus jegyzeteknek tekinthetők. Mindkettőnek egy (rövidebb) változata elhangzott 2008. januárjában, a Bartók Rádióban. Műfajuk éppen ezért sokkal inkább hírlelés, mintsem bírálat.

UNGVÁRNÉMETI TÓTH László művei, s. a. r. MERÉNYI Annamária, TÓTH Sándor Attila, a görög szöv. gond. BOLONYAI Gábor, Budapest, Universitas, 2008 (RMKT, XVIII. század, 9).

Gonosz irodalomtanárok (no meg I. A. Richards) régi, bevált trükkje, hogy név, cím és évszám nélkül ismeretlen verset nyomnak a diák kezébe, hogy elemezze és értékelje a szöveget. Aztán ha ismert, hírneves költőt sejt a diák a vers mögött, akkor nyilván ennek megfelelően lelkes szavakkal ecseteli a mű eredetiségét és nyelvi leleményeit – míg ha átlagos, vagy éppen érdektelen, rossz költőnek gondolja a szerzőt, akkor a paneleket, a sematikusságot, a másodlagosságot próbálja fanyalogva bizonyítani.

De még irodalmároknak sem mindig könnyű megmondani egy-egy műről, hogy mennyire jó, értékes vagy eredeti. Először is, egy-két jó versszaka, érdekes sora vagy akár meghökkentő szófordulata bárkinek lehet, s ettől még nem lesz kiemelkedő költő. Másodszor: vannak olyan korszakok – sőt a romantika előtt ez volt a gyakori , amikor az eredetiség nincs az értékek csúcsán: a helyes utánzás, a stílusnak, a hangnak jól eltalált imitálása, a régi mesterek (vagy a természet) alázatos követése fontosabb volt az újdonságnál. Harmadszor: igen jól kellene ismerni egy egész korszak termését, hogy lássuk, mi újat jelent egy-egy költő munkássága; Szabolcska akár csak felületes ismerete mellett könnyebben belátjuk Ady megrázó hatását, s talán a diákok is magasabbra értékelnék Csokonait vagy Petőfit, ha látnák, milyen verseket írtak akkoriban mások.

Így aztán aki laikusnak mond valamit Ungvárnémeti Tóth László neve, az nagy valószínűséggel Weöres Sándor Psychéjéből, esetleg a rejtett kincseket összegyűjtő Weöres-antológiából, a Három veréb hat szemmel címűből ismerheti ezt a nevet. Az irodalmár berkeken kívül Ungvárnémeti valamelyes ismertsége tehát elég újkeletű. És azért kissé gyanakodhatunk is; Weöres Sándortól nem állt távol a játékos polgárpukkasztás, a meghökkentés szándéka – vajon nemcsak azért szemelte-e ki Ungvárnémetit, mert olyan jól beleillett a Psyché fikciójába, s ezen túl minden kanonizálás csak mókás okoskodás, a kanonizálás paródiája?

Most megjelent Ungvárnémeti Tóth László összes fellelhető műve, a Régi Magyar Költők Tára 18. századi sorozatának köteteként, bő hatszáz oldalt tesznek ki a szövegek maguk, és akkor a tudós jegyzeteket, az előszavakat és a mutatókat még bele sem számoltuk. Eldönthetjük most már, legendának tekintsük-e mindazt, amit Weöres e költő nagyságáról sugallt, vagy valóban megérdemli a figyelmet Ungvárnémeti munkássága.

Illetve… Úgysem fogjuk tudni eldönteni, mert ehhez, mint mondtam, nagyon kellene ismerni azt a sötét lukat, ami mondjuk Csokonai és Kölcsey között van, ahol csak Berzsenyi világlik. Azt viszont láthatjuk, hogy Ungvárnémeti számára a költészet igazi elhivatottság: 32 évesen halt meg, fiatalon hozta létre ezt a jelentős életművet, eközben Bécsben orvosnak készült, igen jó eredményekkel; a magyaron kívül legalább három nyelven perfektül írt és beszélt. Fontosnak tartotta műveit kiadatni, görög nyelvű verseiből és azok magyar fordításaiból kétnyelvű kötetet is összeállított, filozófiai könyvbírálatot, verstani, műfajelméleti és fordításelméleti tanulmányokat írt, és persze levelezett a kor irodalmi központjával, Kazinczyval – ez csaknem kötelező volt mindenkinek akkoriban, ha valamire vinni akarta az irodalmi pályán. Ungvárnémeti tehát nem afféle műkedvelő volt, hanem hihetetlen energiákat fordított a költészet és a poétika művelésére.

S miközben az olvasó élvezettel – olykor furcsálkodva – elmerülhet a nyelvújítás előtti költői megszólalásmód szépségeiben, akár arra is gondolhat, hogy a költő rokona a „görögös” vonzalmú kortárs németeknek (például Hölderlinnek), és hogy ennyiben igen messze van Csokonaitól, Kazinczytól, de még Berzsenyitől is. Lehet, hogy ez anakronisztikus gondolkodás – erre a szöveg gondozói figyelmeztetnek is – , de talán érdemes ezeket a műveket így, saját korunk felől olvasni. Nem a romantika népköltészet-kultusza csillan-e fel ezekben a sorokban? „A magyaroknak igen sok köz daljaik (scolia) vagynak, mellyek valóban Anacreoni kedvességet lehellnek, s annál inkább megérdemelnék, hogy öszveszedje őket valaki, mivel többnyire együgyűek (sőt a Csere-háton aszonyok s leányok által szereztetnek) s a nemzetnek gyerekkori bélyegét legtisztábban adják elő.” A saját korunkból nézve nyilván jobban értékeljük, ironikusabbnak látjuk azokat a bizonyos jó versszakokat, érdekes sorokat vagy meghökkentő szófordulatokat –, de ez csak jót tesz a műveknek. A Niza című szerelmes versciklus második könyvének élén például ez a kétsoros szerepel: „Nehéz dolog nem szeretni / Szeretni is szint úgy nehéz.” Nem nagyigényű, de példásan szerkesztett kis darab. Vagy egy másik rövid vers, ugyanitt: „Bóldogabb nállam a Csirke / vagy akár mellyik madárka / mert azok kétszer születnek / mégis csak egyszer halnak meg / én pedig egyszer születtem / és két halált kell szenvednem / ezt még életembe Nizáért / a mást a magam részire.” A mosoly, amelyet a vers kivált, nem lehet Ungvárnémeti ellenére. Nagyon jól vette ezt észre Vidovszky László, aki a Nárcisz, avagy a gyilkos önszeretet – három nyílásban című tragédiából igen szellemes operácskát írt. Ez az egyszerre melankolikus és ironikus hang Ungvárnémeti Tóth sajátságos, egyedi hangja; és a tudós költő, aki aggályosan figyel a klasszikus formák tökéletességére, mégis Csokonaihoz hasonlóan érthetően ír, szórendjei, mondatszerkezetei átláthatóak. (Különösen szemléletesen mutatja ezt, amikor fordítást bírál, s a felhozott példák Ungvárnémeti saját verseihez képest riasztóan bonyodalmasak és alig felfoghatóak.) Nemcsak a sok-sok vers, de a lírai műfajokat összefoglaló rövidke tanulmány is eligazít abban, hogy a kor vers-mintáit (verselési kánonját, szokásait, normáit) jobban lássuk. Biztos, hogy keresgélnünk kell ahhoz, hogy igazán jó verseket találjunk – de nem is olyan sokat. Ungvárnémeti gáláns költészete sokban emlékeztet Csokonaira, természetesnek ható megszólalásaiban és könnyed rímeiben feltétlenül. Biztosan lesznek majd olyanok, akik egy-egy verset kiemelve és felmutatva éppen ennek a kritikai kiadásnak a nyomán átrendezik kicsit a XVIII. század végének költői térképét.

Ketten értenek ma Magyarországon igazán jól Ungvárnémeti Tóth Lászlóhoz: Merényi Annamária és Tóth Sándor László. Ők ketten rendezték sajtó alá ezt az igen vaskos és tudós kötetet (a görög szövegeket Bolonyai Gábor gondozta). Nem a laikus olvasó számára készült. De mivel aligha várhatjuk Ungvárnémeti műveinek népszerű kiadását, érdemes ezt a könyvet lapozgatni – és álmélkodni.

KERÉNYI Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Budapest, Osiris, 2008.

Akár hiszi a kedves olvasó, akár nem, most jelent meg, vagyis tavaly év végén az első teljes Petőfi-monográfia; vagyis az első olyan kötet, amely Petőfi Sándor életét születésétől haláláig végigkíséri, tudományos igénnyel és minden eddigi ismeret figyelembe vételével, s ugyanakkor egész költészetéről, irodalmi szerepéről ugyancsak a teljesség igényével ad számot. Voltak már rész-monográfiák rövid életének egyes szakaszairól; voltak népszerűsítő művek, és voltak nagy gonddal összeszedett dokumentumgyűjtemények – de teljes áttekintésként ez az első. Szerzője a kiváló színház- és irodalomtörténész, Kerényi Ferenc, aki éppen a megjelenés körüli időben meghalt; amilyen nagy nyereség ez a mű, akkora veszteség (s egyre inkább látjuk, mekkora) szerzőjének halála.

Most tehát országos ünnepségeknek kellene lenniük, fanfároknak harsogniuk, az újságok címlapjukon, a televíziók, rádiók pedig a hírek élén kellett volna, hogy beszámoljanak erről a nagy eseményről. Az egyik legnagyobb magyar költőről végre teljes és igen alapos áttekintés készült, amely hosszú évtizedekre megkerülhetetlen etalon lesz. Kerényi remek vállalkozása nélkül sem tankönyvben, sem tanulmányban, de még újságcikkben sem igen lehet Petőfiről szólni ezek után. Az ünnepségek persze elmaradtak, sőt hírverése sem igen volt a magyar irodalomtörténet ezen alapművének, feltűnést sem keltett – úgy látszik, a magyar kulturális közélet mással van elfoglalva. Vagy, ne legyünk rosszindulatúak, bizonyára sokan megriadnak a vaskos, több mint ötszáz lapos könyvtől, a hosszú irodalomjegyzéktől, a tudományosságtól – alaptalanul.

Alaptalanul, mert Kerényi könyve kifejezetten olvasmányos, izgalmas, érdekes szöveg; akik száraz életrajzról, unalmas tudományosságról szoktak beszélni, jobb, ha most más jelzőket keresnek. A legfontosabb hivatkozások természetesen benne vannak a kötetben, de a szöveg egyáltalán nincs agyonterhelve bonyodalmas bizonyításokkal vagy spekulációkkal. (Sőt olykor még az is eszébe juthat az olvasónak, hogy egy-egy mozzanatot vajon mi bizonyíthat, hol lehetne – és hol lehetett – ennek vagy annak utánajárni, ki más ír még erről vagy arról. Ebben az értelemben a könyv még szűkösen is bánik a szakirodalmi hivatkozásokkal.) Az életrajz persze itt is életrajz marad, kíméletlen egyenesvonalúsággal halad előre, de nem takarítja meg a környezet és a közeg rajzát, a történet többi szereplőjének jellemzését, sőt olykor az anekdotikus kitérőket sem. És az életrajz itt szorosan összekapcsolódik a versekkel; minden mű a megírás idejénél szerepel (igaz, az előre- és visszaugrások azért elkerülhetetlenek), mintegy a költő életéből bontakoznak ki.

Ebből az következne, hogy Kerényi Ferenc nagyon is hagyományos, hogy ne mondjuk, konzervatív, régies irodalomtörténetet ír, részint mert nem is nagyon látszik tűnődni a monográfia-írás problémáin és lehetőségein, részint pedig mert a lineáris életrajzi történet és az életmű ehhez kapcsolt elemzése a legtradicionálisabb monográfia-forma. Ráadásul ez a szerkezet azt sugallja, hogy a mű megérthető, megfejthető, értelmezhető a szerző életének mozzanataiból, hogy minden szöveget megmagyaráz, hogy ki, mikor és miért írta. Csakhogy Kerényi, furcsa módon, mégsem esik ebbe a csapdába. Soha nem állítja, de még csak nem is érzékelteti, hogy mindent, vagy akár a legfontosabbat elmondta volna a versről; sokkal inkább azt sugallja, hogy az életrajz egy-egy adalékkal hozzájárulhat az értelmezéshez. Mivel az életrajz van a középpontban, nem a Petőfi-költészet poétikai alakulásáról ír (ez is egy lehetséges monográfia-forma volna, s manapság sokkal elfogadottabb, mint az életrajz-gerincű). De odavetett megjegyzései, éppen csak megemlített elemzési szempontjai, motívum-párhuzamai, verstani megfigyelései mutatják, hogy nagyon is értő olvasója a műveknek, nagyon sokat tud róluk, s ami még fontosabb: igen sokat gondolkodott felőlük, s eredeti, érdekes értelmezések állnak a röpke utalások mögött. Igaz ugyan, hogy legfeljebb egy-két lapnyi hely jut egy-egy versre, de a tömör utalások megnyithatják az utat bármelyik olvasó előtt, hogy maga legyen Petőfi értelmezője, amihez Kerényi maga inkább ötletekkel és életrajzi szempontokkal járul hozzá.

Mi tagadás, van abban valami lustaság-szerű, ha valaki azt szeretné feleleveníteni, amit már jól ismer, olyasmiről olvasni, ami otthonos és megszokott. Márpedig ha valamit, akkor Petőfi életrajzát az iskolában megismertették mindenkivel, verseinek megértése soha nem okozott nehézséget, sőt nem egyet meg is kellett tanulni. Tehát nem látszik túlságosan izgalmas vállalkozásnak, ha nekiállunk Kerényi vastag kötetének. Csakhogy nem lazsálhatunk: az az izgalmas és remek stílus, a finom irónia, a nagy szavak és puffogó frázisok üdítő hiánya, ami a művet jellemzi, magával ragad; valahogy sehol nem azokat a kliséket olvassuk, amelyeket már unásig ismerünk. Így sikerülhet végre megérteni mindazt, amit annak idején szorgalmasan megtanultunk, de sosem gondoltunk át – a származástól a szabadszállási kudarcon keresztül a Bemhez fűződő viszonyig. (Mindazt, amit tudni akartál Petőfiről, de sosem merted megkérdezni.) Petőfitől sem a túlságosan is jól ismert sorok szerepelnek az idézetek között, hanem olykor megkapóan különös részletek, vagy olyan dokumentumok, amelyeket főként a szakemberek tartanak csak nyilván. Páratlanul elegáns az a gesztus, ahogyan Kerényi a „tovább élő” Petőfi mítoszán túllép – egyszerűen nem kíván részt venni ezekben a jószándékú (?) dilettánsok kavarta vitákban. Petőfi halálának rekonstrukcióival befejezettnek tekinti az életművet – és a monográfia életrajzi részét , több szót nem is veszteget a közelmúlt csatározásaira. (A monográfia korábbi részeiben pedig a „kommunista volt-e Petőfi?” - ugyancsak komoly összecsapásokat gerjesztő – kérdésébe nem hajlandó belemenni.) Bizonyára kevés irodalomtörténeti monográfiáról mondható el, hogy nehezen letehető, élvezetes olvasnivaló, hogy rákényszerít: minduntalan lekapjuk a könyvespolcról a tárgyalt szerző műveit, s másként olvassuk őket, már azon melegében: Kerényi könyve ilyen.

S mindebből újfajta Petőfi-kép alakul ki – hogy pontosan milyen, azt aligha lehet röviden összefoglalni. Ez a Petőfi szabálytalan, nyughatatlan, csapongó személyiség, ugyanakkor szigorú és kemény; vérbeli profi, aki verseiből akar megélni – csekély sikerrel –, és ismeri az irodalmi piac törvényeit; kénytelen szorgalmasan dolgozni, s meg is teszi; politizálásában engesztelhetetlen, ezért kudarcra van ítélve, katonaként elszánt, lelkes, de fegyelmezetlen. Amúgy szuperintelligens, franciául, németül és angolul olvassa a világirodalmat és a történelmi szakmunkákat, de ezzel nem dicsekszik – holott nem áll távol tőle a saját erősségeivel, hírnevével és költészetével történő büszkélkedés.

Ez a Petőfi nemcsak a Kerényié; úgy értve, hogy van mögötte valamelyes egyetértés, nem valami hóbortos, egyedi elképzelés az övé. Még ha az ő kötete nyitja is rá a szemünket, ez az alak akár ismerős is lehet. A huszadik század vége, a huszonegyedik század eleje valahogyan így képzeli el az egyik legnagyobb magyar költőt. Végre valaki összefoglalta. Nem vitás, számtalan más elképzelés is létezhet, a műveknek rengeteg más, érdekes értelmezése – de Kerényi monográfiája ezek számára is próbakő lesz.

Summary

László Ungvárnémeti Tóth (1788–1820), a lesser known Hungarian man of letters, became somewhat more recognized and got a chance even to be part of the canon via his rediscovery in the 20th century by Sándor Weöres, the excellent poet. His works, however, has not been published in their entirety, with the exception of some his poems and a tragedy. Thus, this first critical edition, a very erudite and scholarly yet enjoyable work of A. Merényi and S. A. Tóth counts as an important contribution to the history of early 19th century poetry.

It is the first time, however astonishing it might be, that a monograph was written about one of the greatest Hungarian poets, Sándor Petőfi (1823–1949). There were, to be sure, collections of documents, partial monographs on one or another section of his life and work, but no detailed and comprehensive study of the whole oeuvre. F. Kerényi, who died just in the time that his wonderful work was published, produced a highly elegant, readable and appealing book, although centered around biography, but always letting space and possibility for text analysis. It is a work which will be, for several years, indispensable for all scholars of 19th century literary studies.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek

éljen

Posted by Hites Sándor at 2009. 02. 04 11:17
1. Éljen a melankólia és az irónia kevercse!
2. Éljen a kíméletlen egyenesvonalúság!
3. Kerényi tanár úr volt a legnagyobb király.