Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Labádi Gergely „Higgy, remélj, szeress!” Ányos Pál versei, szépprózai írásai és levelei, s. a. r., jegyz. JANKOVICS József, SCHILLER Erzsébet, utószó JANKOVICS József, Veszprém, Művészetek Háza, 2008 (Vár Ucca Műhely Könyvek, 16).

„Higgy, remélj, szeress!” Ányos Pál versei, szépprózai írásai és levelei, s. a. r., jegyz. JANKOVICS József, SCHILLER Erzsébet, utószó JANKOVICS József, Veszprém, Művészetek Háza, 2008 (Vár Ucca Műhely Könyvek, 16).

by Labádi Gergely Utoljára módosítva 2008. 10. 06 11:48
— filed under:

Labádi Gergely recenziója

 

Ányos Pál nem az a költő, akinek különösebben gyakran jelennek meg önálló kötetben versei. Az 1907-ben megjelent első, és máig egyetlen kritikai kiadás jegyzeteiben Császár Elemér a megelőző bő évszázadból mindössze kettőt tudott megnevezni: Batsányi 1798-as és Abafi 1875-ös sajtó alá rendezéséről. Az 1907 óta eltelt száz évben a helyzet nem sokat változott, mindössze három önálló kiadványt lehet felsorolni a Jankovics József és Schiller Erzsébet által szerkesztett kötettel együtt: 1984-ben Lőkös István kiadásában jelentek meg Ányos Pál válogatott művei, 1994-ben pedig a Vár ucca tizenhét című negyedévkönyv gyűjtötte össze levelezését, valamint válogatást közölt az Ányosról szóló 19–20. századi szakirodalomból. (Meg lehetne említeni még az 1990-es évek második felében megjelent Verstár CD nyomán az interneten és különböző elektronikus hordozókon olvasható klónokat, de e recenzió keretében, mivel nem az Ányos-filológia a tét, nem tartom szükségesnek részletesen kitérni rájuk.) Egy Ányos-kötet megjelenése mindenképpen figyelemre méltó esemény, érdemes a „miért”-ekre és „hogyan”-okra rákérdezni.

 

Az utószóban Jankovics József a sajtó alá rendezés elveit nevezi meg kötetük erényének: „Kötetünk legfőbb újdonságának azonban az újszerű szöveggondozást szántuk. Ányos Pál szövegét, a korábbi sajtó alá rendezőktől eltérően, a mai olvasói igényekhez igazodva, az olvasás és az értelmezés megkönnyítése érdekében a mai helyesírás és központozás előírásait szem előtt tartva közöljük.” (274–275) A probléma, amelyre az idézett részlet rávilágít, kétségtelenül fontos. Amint a magyar helyesírás történetének kutatói egyöntetűen állítják (Kniezsa 1952, 19–20, Fábián 1967, 19–24), a XVIII. század utolsó harmadában az addig felekezetek szerint következetesen szétváló helyesírás felbomlik: az egyes írók helyesírási sajátságait immár nem elsősorban felekezetük, hanem egyéni ízlésük határozza meg, a különböző sajátságok keverednek, a nyomdai adottságok is rányomják bélyegüket a korabeli szövegekre, mindezek mellett az egységesítés igénye is megjelenik a korszakban. Ányos például több katolikus íróval egyetemben kevert helyesírású: a protestáns „tz”, „ts” mellett a katolikus „láttya”, „tudgya” alakokat is használja. (Kniezsa 1952, 20.) Tovább bonyolítja a textológiai problémákat az Ányos szövegek sajátos szöveghagyománya: a saját kezű kéziratok mellett több szöveg csak idegen kéziratban vagy mások által kiadott formában ismeretes, és akkor az olyan „zavaró” homonímiákról, mint amilyen például a „Hát nem elég a könyv, még többnek kell folyni” sorban olvasható. Nem lehetett tehát megkerülni a problémát, az Ányos-szövegek befogadását nyelvi állapotuk miatt valóban nehéz a „mai olvasó” számára. Úgy gondolom azonban, hogy a vizsgált kiadásnak korántsem a szöveggondozás az egyetlen újdonsága. A kötet kézbevételének pillanatától kezdve egy izgalmas szellemi kísérletként fogható fel Jankovics és Schiller kiadása, amely a szakirodalmi hagyomány tiszteletben tartása mellett újabb értelmezési szempontokat vet fel, valamint komolyan újragondolja a szövegkiadások mindenkori legnagyobb tétjét, a jelenvalóvá tételt. Állításom igazolását a kötet külső kialakításából, szerkezetéből, majd a címadásból és az utószóból, végül pedig a jegyzetekből levonható tanulságokkal kísérlem meg.

 

Az Ányos-hagyomány tudatos megidézése már a kötet külső kialakításakor felismerhető: a borítón az első, 1798-as nyomtatott kiadás és az 1912-ben megjelent, máig egyetlen Ányos-monográfia díszítésének felhasználásával készült. A külső jegyek mellett a szövegek elrendezése is a kialakult gyakorlatot követi, amikor Császár kritikai kiadása nyomán csoportosítja a szövegeket: költemények, költői, majd prózai levelek, prózai munkák; az egyes kategóriákon belül pedig a szintén Császár által megállapított feltehető időrend érvényesül. Mindezek mellett a kötet szerkezete mégis fontos koncepcionális különbségről tanúskodik: a kritikai kiadástól eltérően Ányos saját kezűleg összeállított kéziratos köteteinek előszavai a kötet élén olvashatók – a szerzői önértelmezés tehát nagyobb hangsúlyt kap Császárhoz képest. Szintén árulkodó, hogy míg az 1907-es kritikai kiadás a költeményeken kívül mindent „Függelék”-ben hozott, addig Jankovicsék csak egy latin verset közölnek e címszó alatt. A magyar nyelvűség mint fő rendezőelv tehát megmaradt: a szerzői korpuszba elsősorban a magyar nyelvű alkotások tartoznak. Bár a követett megoldás kétségtelen előnye, hogy kiugratja e rendezőelvet, más szempontból viszont nem feltétlenül szerencsés, mivel az életmű egésze szempontjából – amely a kötetben, mint alább bizonyítani igyekszem, jelentős szerepet kap – nem indokolható eljárás. A kialakított keretekbe nyilván beilleszthető volna, hiszen a kritikai kiadás szerkezetébe (amelynek egyébként Batsányi megoldásai előzményeit jelentik) az újonnan/újból felfedezett szövegek helyet kaphatnak, mint az két újabb prózai levél, valamint A kamaldoliensisek pusztulásáról című vers példáján látszik.

 

A függelék kérdése azonban más következtetések levonására is lehetőséget nyújt. Az 1798-as kiadásban is megtalálható „Toldalék” ugyanis nem a magyar nyelvűség (és nem az eredetiség problematikája alapján lett kialakítva) sokkal inkább úgy tűnik, hogy Batsányi azokat a szövegeket közölte e címszó alatt, amelyek egy szerzetes-költőhöz nem illenek (pl. Érzékeny gondolatok, Érzékeny levelek, Egy kis-aszszonynak levele a kedvesséhez). Ez ugyanis az onimikus szerzői név problematikáját, az életmű értelmezésének problémáját veti föl. Az „Ányos Pál” név mint a kéziratos kötetek címlapjaiból is kitűnik, alapvetően szerzetesi név (Batsányi ezt a „külömben István” kitétellel jelzi 1798-ban olvasójának [Batsányi 1798, XV]), amit a szerző későbbi kiadóinál jóval szűkebb korpuszhoz rendelt hozzá. Már Batsányi sajtó alá rendezése is ezzel a problémával küzd (ezért cserél ki sorokat Ányos egyik versében), s utána sokáig a szakirodalom sem tudott vele mit kezdeni: miért lett lett szerzetes e tehetséges, fiatal költő, valóban szerelmes volt-e a szerzetes, amint versei sejteni engedik (Zwickl Erika összegzése nyomán [Ányos 1994, 50]).

 

Az Ányos-értelmezéseket megújító Bíró Ferenc-féle érzékenység-koncepció (Bíró 1976, 180–218) messze túllépett ezeken a „problémákon”, ám ehhez jelentős redukciót kellett végrehajtani: a Batsányi–Császár-féle értelmezés szövegkorpuszából kimaradtak Ányos szerzetesi szerepéhez kapcsolódó szövegek és így a modern értelmezések sem kezdenek vele semmit. Itt látszik igazán a Jankovics József és Schiller Erzsébet által kiadott kötet újdonsága: az életmű teljességének visszanyerésére tesz kísérletet. A kötet címe (Higgy, remélj, szeress), mint azt Jankovics József az utószóban megmagyarázza, Ányos egyik prédikációjából származik, és szintén az utószó tesz kísérletet arra, hogy a „három napi lelki gyakorlat” kapcsán született elmélkedés szövegét az Ányos-értelmezés szolgálatába állítsa. Ugyanígy fontos annak kiemelése, hogy a szerzetes-költő Kazinczy és részben Batsányi által is sejtetett „mocskossága” csak tendenciózus értelmezés árán lehetséges (277–278). Jankovics érvelése azért meggyőző, mert kapcsolódik ahhoz a képhez, amely Ányosról kortársaiban élt („kedvellette Ányos a szentes reménykedéseket” [Császár 1907, 285]), valamint ahhoz a régóta ismert, bár kevéssé hangsúlyozott értelmezéshez, amely felhívja a figyelmet a Kalapos király meglehetős katolikus elfogultságára (Csetri 2007, II, 228–234). Ezért gondolom, hogy a cím és az utószó fényében a sajtó alá rendezés során szerencsés lett volna radikálisabban eltérni a szövegkiadási hagyománytól, érdemes lett volna felvenni az idézett nem „szépprózai írás”-okat is.

 

A kötet jelentőségét tehát abban látom, hogy felhívja a figyelmet: Ányos szövegeinek értelmezésekor a különböző lehetséges társadalmi szerepeknek nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani. A korábbi szakirodalomban Brassai Zoltán erre irányuló kísérlete véleményem szerint meggyőző (Ányos 1994, 188–193). A már említetteken túl a Jankovics–Schiller-kötet újabb adalékokkal szolgál ehhez az elképzeléshez, amikor az Egy hív szívnek kedvese sírja felett való panaszi jegyzeteiben Szeöts István Mindenes Gyűjteményének szövegváltozatát hozza fel, ahol a verset Johann Martin Miller Siegwartja egyik jelenetének parafrázisaként értelmezik – az interpretáció jelentőségét növeli, hogy Szeöts a Siegwart-fordító Barczafalvi tanítványa volt (198–199). Az Érzékeny gondolatok és az Érzékeny levelek hátterében is valószínűsíthető valamely „megrendelés”, a társasági-szórakoztató költő szerepének való megfelelés szándéka (az Érzékeny gondolatok Goethe-utalása legalábbis erre enged következtetni, hiszen Ányos költészetében egyéb Goethe-hatást nem sikerült kimutatni [Császár 1907, 258–259]). Ez persze egyáltalán nem zár ki más értelmezéseket.

 
A jegyzetekre más okból is szükségesnek tartom kitérni: az apparátus az 1907-es kritikai kiadáshoz képest bővebb, különösen hasznos és jól használható a Név- és szómagyarázatok, de az egyes szövegek jegyzeteiben is részben a korábbiaknál alaposabb, részben pedig teljesen új információk vannak. Ez utóbbiak közül csak kettőt említek, amelyek jelzik a köteten végzett munka nagyságát: a Kalapos király meggyőző emendációját (Phinnok Plimuth [195]), valamint egy Kazinczy-utalás mélyebb jelentésének kibontását (236–237).

 

A recenzióban már nincs lehetőségem bővebben kitérni rá, de a kötet az Ányos-hagyomány egy olyan rétegét is felmutatja, amellyel az irodalomtudomány eddig nem nagyon vetett számot (ha egyáltalán számot kell vetnie). Batsányi Magyar Museumban megjelent cikkétől kezdve (Batsányi 1788) az Ányosról született értelmezések az irodalomtörténet-írás természetének megfelelően a nemzeti irodalomtörténet narratívájába illeszkednek. A veszprémi Vár ucca tizenhét által gondozott 1994-es Ányos-összeállítás a nemzeti mellett a lokális hagyomány meglétét, vagy legalábbis egy ilyen létrehozásának igényét jelzi – elég csak a kötet hátsó belső fedőlapján látható térképre gondolni. A „Higgy, remélj, szeress” nemcsak utószavában idézi meg az Ányos-életmű topográfiáját (279), a kiadói-támogatói háttér is erre utal: az NKA és az OKM mellett nagyesztergári és veszprémi politikai és civil szervezetek is mögé álltak. A kötet egyúttal persze inkább kísérlet, valóban lehetséges-e a múlt hagyománnyá formálása: a kötet díszítő Ányos-falkép sorsa sajátos mementó. És innentől a kötetet idézem: „A belső címoldal és a fejezetek fedőlapjainak képe Lábass Endre festőművész Ányos-falképének reprodukciója alapján készült. Az Ányos Pál költészete nyomán született eredeti, 300 négyzetméteres mű 1988 nyarától 1995-ig díszítette Veszprémben a mai Jutasi út és Munkácsy út sarkán található nyolcemeletes panelház oldalfalát. A faliképet az épület szigetelése nyomán takarták el.”

 

Hivatkozott irodalom

Ányos 1994. Vár ucca tizenhét. Negyedévkönyv. II.2 (1994) (Ányos Pál-összeállítás)

Batsányi 1788. BATSÁNYI János, Ányos Pál = Magyar Museum, I.1 (1788), 62–78.

Batsányi 1798. Ányos Pál Munkáji, [Kiadja BATSÁNYI János], Bécs, 1798.

Bíró 1976. BÍRÓ Ferenc, A fiatal Bessenyei és íróbarátai, Budapest, Akadémiai, 1976.

Császár 1907. Ányos Pál versei, bev. és jegyz. CSÁSZÁR Elemér, Budapest, Franklin-Társulat, 1907.

Csetri 2007. CSETRI Lajos, Amathus, I–II, Budapest, L'Harmattan, 2007.

Fábián 1967. FÁBIÁN Pál, Az akadémiai helyesírás előzményei, Budapest, Akadémiai, 1967.

Kniezsa 1952. KNIEZSA István, A magyar helyesírás története, Budapest, Tankönyvkiadó, 1952.

 

Zusammenfassung

Der vorliegende Band enthält den literarischen Nachlass eines ungarischen Dichters des achtzehnten Jahrhunderts. Seit Pál Ányos’ Tod (1784) ist diese die sechste Ausgabe - ein seltener Anlaß also. Dank der angewandten Methoden der Ausgabe ergibt sich ein traditionstreuer aber gleichzeitig innovativer Band. Philologisch betrachtet fanden die Herausgeber, József Jankovics und Erzsébet Schiller, das Gleichgewicht zwischen der editio recepta und die Hineinfügung der bisher fast unbekannten Gedichten und Briefen. Anhand der vorherigen Ausgaben fügten sie neue Texte in die frühe Einteilung ein, der Anmerkungsapparat wurde informativer, sie führen eine gründlichere Interpretation dem ehemaligen Kontext zu. Auch aus einer anderen Sicht weist dieser Band Neuigkeiten auf: gegenüber den früheren Interpretationen, die einen scharfen Konflikt zwischen der Rollen des empfindsamen Dichters und des Geistlichen voraussetzten, betont das Konzept der Ausgabe (vgl. Titel, Struktur des Bandes und besonders Nachwort), daß die Texten aus dieselber Quelle entstammen wurden. Zuletzt bietet der Band einen Beweis dafür, dass Ányos nicht nur seinen nationalen Charakter in der Literaturgeschichtsschreibung bewahren kann, sondern er verfügt ebenso über eine, bisher nicht genügend akzentuierte, flüchtige, örtliche Bedeutung. Der einzige Kritikpunkt bezieht sich darauf, daß das Band keine frommen Texte von Ányos enthält.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek