Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Laczházi Gyula SZILASI László, A sas és az apró madarak: Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. században, Budapest, Balassi, 2008 (Humanizmus és Reformáció, 30).

SZILASI László, A sas és az apró madarak: Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. században, Budapest, Balassi, 2008 (Humanizmus és Reformáció, 30).

by Laczházi Gyula Utoljára módosítva 2008. 10. 07 21:36
— filed under:

Laczházi Gyula recenziója

Manapság, amikor a kultúratudományi perspektívákkal bővülő irodalomtudományban a szépirodalmi művek elemzése háttérbe szorulni látszik, meglepőnek is tűnhet egy teljes egészében költői szövegek aprólékos olvasatának szentelt monográfia megjelenése, különösen, mert ez a monográfia a régi magyar irodalom általában jól ismertnek vélt költeményeit vizsgálja. A szerzőnek az irodalom külügyeivel való foglalkozásra vonatkozó, 2003-ban megrendezett Mi, filológusok című konferencián részletesen kifejtett nézeteit és azoktól való ideiglenes tartózkodásának okait is ismerve azonban A sas és az apró madarak elméleti koncepciója cseppet sem meglepő, sőt a könyv maga egy ott felvázolt olvasási javaslat megvalósításának tekinthető. Szilasi már öt évvel ezelőtt felhívta a figyelmet Eckhardt Sándor 1948-ban megírt „trópus-funkciótörténeti” tanulmányára, mint az általa javasolt „retorikai és hatástörténeti alapú olvasás-javaslat” lehetséges előzményére (SZILASI László, „Nem ma”. Az irodalom külügyeitől való ideiglenes tartózkodásom okairól. Válasz Takáts Józsefnek, ItK, 2003, 742–755; 753).

 

A sas és az apró madarakban ennek az olvasási módnak a működését láthatjuk. Könyvében Szilasi a 17. század első harmadának magyar költészetében bekövetkezett átfogó változások elemzését és (újra)értelmezését tűzi ki célul, ezeket a változásokat, vagy legalábbis legfőbb jellemzőiket a 16. századi magyar költészet reprezentatív alakjának tekintett Balassi Bálint műveivel (filológiailag kimutatható vagy esetleg csupán hipotetikus) imitációs viszonyban álló szövegek vizsgálatán keresztül mutatva be. A vizsgált szövegkorpusz ilyenfajta megválasztása nyilván nem független a recepcióesztétika ösztönzésétől, a szövegek értelmezésének módjában azonban Paul de Man és Michel Foucault a legfontosabb elméleti támpont. Az eszme- és stílustörténeti megközelítési módokkal szemben Szilasi szövegközeli, az imitatio és aemulatio módjait, az egyes szövegek retorikai-poétikai megalkotottságát vizsgáló elemzéseivel a költészettörténeti változások belső logikájának megragadását tekinti céljának. A trópusokra, a figurákra és az imitáció gyakorlatára összpontosító lassú olvasatok módszertani eszményéhez egyrészt Paul de Man retorikai olvasataiból, másrészt az utóbbi évtizedekben komoly eredményeket felmutató hazai retorikatörténeti kutatásokból merített inspirációt. A retorikai olvasás módszertani eszményének következménye egyrészt, hogy az egyes elemzések elsősorban „a szövegek megnyitásában, újraolvastatásában, problematizálásában” (17) érdekeltek, másrészt, hogy olvasatait Szilasi nem kívánja egyetlen nagy narratívába rendezni, inkább „trópus-funkciótörténeti hossz- és keresztmetszetek” kimunkálását célozza. A változások történetiségének leírásában Szilasi Michel Foucault-ra, mégpedig a reneszánsz és a klasszikus episztéméről A szavak és a dolgokban adott jellemzésre támaszkodik, a hasonlóságok és a reprezentáció episztéméje közötti különbséget poétikai szempontból a trópusok, illetve a figurák dominanciája közötti különbségként fogva fel. A sas és az apró madarak kiinduló hipotézise szerint a magyar irodalomban a 17. század első harmadában bekövetkezett változások az episztéméváltás modelljének segítségével értelmezhetők. A könyv egyes esettanulmányainak célja e hipotézis érvényességének ellenőrzése egyes költői művek szoros, a trópusokra és figurákra figyelő retorikai olvasatával.

 

Szilasi elsősorban egy, a régi magyar irodalom kutatásában újfajta kérdezési irány kimunkálásában tűnik érdekeltnek, és nem a kérdések végső megválaszolásában. A sas és az apró madarak mindenekelőtt éppen azért lehet lelkesítő olvasmány, mert Szilasi interpretációi, miközben a már ismertnek vélt szövegek újbóli, elmélyült olvasására ösztönöznek, abban az örömteli felismerésben részeltethetik az olvasót, hogy a régi magyar költészet még sok izgalmas, a megszilárdult irodalomtörténeti elképzelések újragondolására is ösztönző kérdést rejthet magában. Ehhez azonban az olvasónak is komoly erőfeszítést kell kifejtenie, hiszen a könyv nagyobb részét csak a primér szövegek alapos ismeretében értékelhető szoros retorikai olvasatok és argumentációk teszik ki. Az elméleti és módszertani alapelvek rövid ismertetése után a könyv négy részre osztva tárgyalja a Balassi-követők szövegeit: a korai követők verseit tárgyaló fejezet után Madách Gáspár, Wathay Ferenc és Rimay János nevét viseli egy-egy nagyobb egység; az utóbbi két szerző lényegesen nagyobb súllyal esik latba, pusztán azért is, mert Madáchnak csupán egy (talán nem is egészen vitán felül álló attribúciójú) költeményét elemzi a szerző. Az egyes fejezetekhez kapcsolódó kitérőkben, illetve a függelékekben azonban még számos további régi magyar szerző szövegei is felbukkannak (így például Tinódi, Szkhárosi Horvát András, Miskolci Csulyak István, Pécseli Király Imre és mások művei), és a követők imitációs eljárásainak tárgyalása közben a követett és meghaladni kívánt minta, Balassi költészetének retorikai elemzésére is sor kerül. Az egyes olvasatok azokat az eljárásokat hivatottak bemutatni, amelyekkel a Balassi-követők „felbontják, elemeikre szedik, újrastrukturálják, saját poétikai indoklással látják el” (249) az elődtől örökölt poétikai konstellációkat. Szilasi szerint a Balassi-követők törekvései ugyan végső soron nem rendezhetők egyetlen egységes poétikai vektorba, de jellegzetes törekvéseik kitapinthatók: a legbehatóbban elemzett költők, Wathay és Rimay esetében a legfontosabb jellemzőknek az allegória és az időbeliség szerepének megnövekedése, az én fragmentálódása, a hasonlóságok rendszerének kritikája, a részesülési és érintkezési viszonyoknak a hasonlóságok rovására történő térnyerése, a szorosra zárt hierarchikus struktúrák (concetto) kialakítására vonatkozó igyekezet tűnnek. Az elemzések között kiemelkedően fontos a Wathay-fejezetben az Áldott fülemüle... értelmezése, mert ez a vers A sas és az apró madarakban körülbelül azt a helyet foglalja el, mint A szavak és a dolgokban a Don Quijote: Szilasi szerint itt azt figyelhetjük meg, hogy Wathay a hasonlóságok segítségével éri el a hasonlóságokon alapuló episztémé határát és kérdőjelezi meg azt. Hasonlóan fontosak a könyv fő hipotézise szempontjából a Rimay-fejezetben a Balassi Julia szózatját... kezdetű versére és ennek Rimay-féle imitációjára vonatkozó megállapítások: a hasonlósági paradigma végpontjának tekinthető Balassi-verssel szemben Rimaynál Szilasi a hasonlóságokon való túllépés igényét állapítja meg. A Balassa János éneke sólymocskájáról című nevezetes költemény Szilasi szellemes ötlete szerint a kritikátlan Balassi-követés kritikájaként lenne olvasható, s mint ilyen, a Balassi költészetét jellemző tropológiai diskurzus veszélyeinek felismeréséről tanúskodna. A korai Balassi-követés példái között különösen fontos a Pöngését koboznak... kezdetű vers elemzése, hiszen ezt a verset az irodalomtörténet hagyományosan a régi magyar költészetben meglehetősen ritka, egész versen végigvitt concetto egyik példájaként tartja számon: Szilasi egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy a szöveg voltaképpen metonimikus, és nem metaforikus rendet hoz létre; másrészt azt a (később talán túlságosan is gyorsan tényként kezelt) feltételezést fogalmazza meg, mely szerint a szorosra zárt tropológia kialakítására vonatkozó, a versben megfigyelhető törekvés a tropológiai diskurzus veszélyeinek kivédését célozza, és ezért a hasonlóságok rendszerén alapuló poétika megkérdőjeleződéséről tanúskodik.

 

Ez utóbbi feltevések azért is különösen fontosak a könyv egésze szempontjából, mert a concettót az irodalomtörténet gyakran a Szilasi által vizsgált, hagyományosan általában a manierizmus nem kevéssé vitatott fogalmával leírt korszak egyik legfontosabb poétikai eljárásaként tartja számon. Szilasi – szakítva azzal a hagyománnyal, amely a manierizmust válságjelenségnek tekintette – Foucault episztémékre vonatkozó elméletéből kiindulva e fogalom újragondolására is kísérletet tesz, a hagyományosan manieristának tekintett költészettörténeti jelenségeket a hasonlóságok és a reprezentáció rendszere közötti episztemológiai váltás poétikai vetületeként értelmezve (35). A Balassi-utóélet szempontjából ez a tétel úgy is megfogalmazható, hogy a magyar manierizmus nem más, mint a (hasonlóságok rendszerében gyökerező) Balassi-stílus provokációja (216). A Foucault által inspirált meghatározás a magyar reneszánszkutatásban eddig kétségtelenül ki nem aknázott lehetőségeket nyit meg a korszak költészetének tanulmányozására, ugyanakkor (eltekintve a Foucault episztéméelméletével és a reneszánsz korszaknak A szavak és a dolgokban adott jellemzésével szemben általánosságban megfogalmazható, a reneszánsz korszak sokszínűségének egyneműsítésére vonatkozó kritikától) számos kérdést is felvethet. Szilasi szövegében nem egészen válik világossá, hogy az episztéméváltás poétikai vetületeként értett manierizmus koncepciójához hogyan illeszkedik az a manierizmusról adott további meghatározás, amely szerint az nem más, mint a nyelv uralhatatlanságának feltárulása (178). Bár Szilasi hangsúlyozza, hogy e tapasztalat megfogalmazásakor nem a posztmodern linguistic turn visszavetítéséről van szó (197), e kijelentése nem biztos, hogy minden ez irányú gyanakvás eloszlatására alkalmas. Hiányérzetet kelt, hogy Szilasi – Balassi és Rimay egy-egy echós versének elemzésétől eltekintve – figyelmen kívül hagyja a (manierizmus stílusjegyei között egyébként gyakran szerepeltetett) keresett rímek (a szelence-kemence-Velence típusú concettista rímek) kérdését, jóllehet ezek kézenfekvően értelmezhetőek lennének a hasonlóságok rendszerének manifesztációjaként. A manierizmus újradefiniálására tett erőfeszítések után zavart keltő az az állítás, mely szerint 1600 és 1740 között egyetlen stíluskorszakról beszélhetünk, mégpedig a barokkról (198). Ezt a zavart erősíti, hogy Szilasi olykor lassú fordulatról, a hangsúlyok apránkénti áthelyeződéséről beszél (35), máskor viszont azt feltételezi, hogy a 17. század eleji Balassi-követők költészete már a klasszikus episztémé jegyében áll (247). Talán a könnyebb befogadhatóság érdekében szerencsésebb lett volna az újfajta manierizmus-koncepciót és a Foucault-féle episztémé-elmélet elfogadásának elméleti következményeit szisztematikusabban ismertetni, esetleg a manierizmus és a concetto körüli korábbi vitákra is tekintettel.

 

Könyve bevezetőjében Szilasi azt írja, szándéka az volt, hogy egy nagy irodalomtörténeti narratíva előállítása helyett olyan könyvet írjon, amelyben „a narratíva cselekménye magukból az interpretációkból” áll elő (18). A Foucault-féle, a gyors totalizáló értelmezés veszélyét is magában rejtő koncepció ösztönzésével ellentétes irányú, a szövegek aprólékos elemzését végrehajtó retorikai elemzések e célkitűzés megvalósítását igen hatékonyan segítik elő. Jóllehet egyes esetekben, például amikor a tropologikus diskurzus veszélyeinek felismerését egyetlen vers értelmezése alapján a korban általánosként tételezi (51), kétségeink támadhatnak afelől, hogy az egyes interpretációk és a narratíva valóban a szerző által megcélzott viszonyban áll-e. A retorikai olvasás és a Foucault-féle episztémé-elmélet összekapcsolásával A sas és az apró madarak kétségtelenül új megvilágításba helyezi a tárgyalt korszak (sőt azon túl: az egész 17. század) költészetét, és a kötetben található elemzések alighanem megkerülhetetlenek lesznek a korszak költészetének további értelmezése szempontjából.

Zusammenfassung

László SZILASI, Der Adler und die Kleinvögel. Das Nachleben der dichterischen Sprache Bálint Balassi's im 17. Jahrhundert, Budapest, Balassi, 2008 (Humanizmus és Reformáció, 30).

 

Es ist wohl bekannt in der ungarischen Literaturgeschichte, dass sich in der ungarischen Dichtung des ersten Drittels des 17. Jahrhunderts grundlegende poetische Veränderungen abgespielt haben. Der Autor des Buches setzt sich zum Ziel, aufgrund der rhetorischen und poetischen Interpretation von zahlreichen Werken der Epoche eine detaillierte Beschreibung und Neuinterpretaion dieser Änderungen zu geben. Die Textanalysen sind einerseits durch Paul de Man's Lektüren, andererseits durch die Ergebnisse der Erforschung der Geschichte der frühneuzeitlichen Rhetorik inspiriert. Darüber hinaus stützt sich die Untersuchung auf die von Foucault in Ordnung der Dinge exponierte These der epistemischen Wende des späten 16. Jahrhunderts. Die These vom Ende des Denkens in Ähnlichkeiten und vom Beginn des Zeitalters der Repräsentation wird vom Autor umformuliert als Übergang von der Dominanz der Tropen zur Dominanz der Figuren in der Dichtung. Untersucht werden neben dem Werk von Balassi u. a. Gedichte von Ferenc Wathay und János Rimay, die mit einzelnen Gedichten von Balassi im Imitationsverhältniss stehen. Aufgrund der Interpretationen wird eine neue Definition des Manierismus vorgeschlagen: Manierismus sei der poetische Aspekt des epistemischen Wandels, und lässt sich in der ungarischen Dichtung als Auseinandersetzung mit dem Werk des bedeutesten ungarischen Renaissancedichters, Bálint Balassi beschreiben. Zwar lässt das Verhältniss der Makroebene der Analyse, d. h. der These des Epistemewandels zu den einzelnen Mikroanalysen viele weitere Fragen offen, jedoch sind Szilasi's innovative Textanalysen wichtige Beiträge zur Erforschung der Literatur der frühen Neuzeit.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek