Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Laczházi Gyula Újabb irodalomtudományi perspektívák a 18. századi érzelemkoncepciók kutatásában

Újabb irodalomtudományi perspektívák a 18. századi érzelemkoncepciók kutatásában

by Laczházi Gyula Utoljára módosítva 2008. 12. 02 13:34
— filed under:

Laczházi Gyula recenziója három német szakkönyvről

  • Albrecht KOSCHORKE, Körperströme und Schriftverkehr: Mediologie des 18. Jahrhunderts, München, Fink, 1999;

  • Joseph VOGL, Kalkül und Leidenschaft: Poetik des ökonomischen Menschen, München, Sequenzia, 2002;

  • Katja MELLMANN, Von der Nebenstundenpoesie zum Buch als Freund: Eine emotionspsychologische Analyse der Literatur der Aufklärungsepoche, Paderborn, Mentis, 2006.

Régóta ismert, hogy az emberi lélekről és az érzelmekről való gondolkodásban a 18. század vége olyan fontos változásokat hozott, amelyek a modern kori gondolkodást is alapvetően meghatározták. Az érzelmek története iránt az utóbbi időben élénkülő érdeklődés tapasztalható, több más tudományág mellett a kultúratudományi távlatokkal bővülő irodalomtudományban is. Albrecht Koschorke könyvében az antropológiai és a mediális változásokat, Joseph Vogl monográfiájában a gazdasági és politikai modellek kontextusát állítja középpontba; Katja Mellmann pedig a kognitív pszichológia újabb eredményeit igyekszik kamatoztatni a szenvedélyek 18. századi „felértékelődésének” értelmezésében.

Albrecht Koschorke könyve a felvilágosodás antropológiájára vonatkozó, az utóbbi két évtizedben jelentős eredményeket felmutató kutatásokhoz kapcsolódik. Ezeket elsősorban a kommunikáció materialitásának, a mediális viszonyoknak az antropológia diszkurzív megképződésében játszott szerepének vizsgálatával kívánja gazdagítani. A mediológiának nevezett módszer a szerző szerint – ellentétben Friedich Kittler lejegyzőrendszerekre vonatkozó elméletével – nem abszolutizálja egyoldalúan a technikai médiumok jelentőségét, hanem a technikai médiumok, a kulturális szemantika és az antropológiai diszpozíciók kölcsönös függését vizsgálja. A könyv tárgya a 18. századi érzékenység: Koschorke célja azonban nem egy irodalmi korszak leírása, hanem az érzelmi élet felvilágosodás kori forradalmának elemzése. A szerző fő hipotézise szerint az érzékeny irodalom a modern affektusszemantika kialakulása és az íráshasználat általánossá válása közötti kapcsolatról tanúskodik: könyvében ezt a feltevést az emberre vonatkozó nézetek átalakulását, az ember „átépítését” és az íráshasználat változásait vizsgálva igyekszik bizonyítani.

Az íráshasználat térnyerése és az érzelemkoncepció változása közötti kapcsolat egyik igen fontos eleme Koschorke szerint a testnek a kommunikációból való kizárása: a testi jelenlétet, a testi jelekben megnyilvánuló affektivitást követelő udvari interakcióval szemben a felvilágosodott polgári világ a „társadalmi energia cirkulációjának” olyan új rendjét hozza létre, ahol a kommunikációban a test helyét az írás veszi át. E folyamat egybeesik „az ember átépítésével”, a test környezet felé való lezárásával, a humorálpatológia fiziológiai modelljének az embert neuronális hálózatként leíró elmélet általi leváltásával, az emberi szervezet zárt autoreferenciális rendszerré alakításával. A testi jelenléten alapuló interakcióval szemben az írás cirkulációján alapuló kommunikációban a lelkek szólnak egymáshoz: a lelki mélység gondolatának kialakulása a mediológia perspektívájában az íráshasználat terjedésének effektusa. A bensőségesség kialakulása mellett az írás affektív telítődése is a mediális változásokkal hozható összefüggésbe: „Az írásosság elterjedéséhez azonban új affektív hangszerelés szükséges. A társadalmi interdependencia kiterjesztése a szubjektum oldalán a pszichikai mobilitás fokozására irányuló kényszert hoz létre. Az érzelmi tartalmaknak egyre több közvetítő fokozaton keresztül egyre nagyobb távolságokat kell áthidalniuk. Mind térben, mind időben alkalmazkodniuk kell valamihez, amit Norbert Elias kifejezésével „hosszútávú tervezésnek” (Langsicht) lehetne nevezni. Ennek következtében az érzelmek kikerülnek a közvetlen interakció hatóköréből, azaz a törzsi és az iparosodás előtti gazdaságok termelőtársadalmának tagjai közötti alapvetően szóbeli és fizikai kontaktusokból, és a távkapcsolatok hálózatának kiterjedt közvetítéseihez idomulnak. Mentális hatótávolságuk kiterjesztésének ára jelenrevonatkozóságuk gyengülése. Az örömforrások átstrukturálódnak: öröm és távolság a korábbinál erősebben lép szimbiózisba. Az új kapcsolati formákhoz alkalmazkodva az érzelmek képlékenyebb, szellemibb állagúakká válnak. Az átszellemítést elsősorban nem az erkölcsi előfeltevések megváltozása határozza meg (bárhogy is indokolják ezt), hanem az a kommunikációs rendszer struktúraeffektusa.”

Az „ember átépítése” és a kommunikációs helyzet változásának elemzése mellett Koschorke részletesen foglalkozik az íráshasználat terjedésének jelelméleti implikációival. A jelelméleti változások lényegét Koschorke (Foucault által inspirálva) a hasonlóságok rendszerének felbomlásaként és a reprezentáció térnyeréseként jellemzi, a hasonlóságok rendszere alatt három hasonlóságot értve. Egyrészt az érzékelés szempontjából az érzékelt objektum és az ennek megfelelő tudattartalom közötti hasonlóságot: az érzékelésre vonatkozó, az ókortól a kora újkorig meghatározó elméletek szerint a tárgy és a tudattartalom között izomorfiák, illetve hasonlóságok lánca áll fenn; másrészt a nyelvi kifejezés tekintetében a dolog és a szó közötti hasonlóság tételezését: a szavak ugyan önkényesen jelölik a dolgokat, de a szavak és képzetek megfeleltethetők egymásnak, a szavak vizuális képzeteket hívnak elő, a vizuális képzetek problémátlanul átfordíthatók szavakba; harmadrészt a kommunikáció szempontjából a beszélő és a befogadó tudattartalma közötti, a hatásorientált retorika jellemzőjének tekinthető hasonlóságot. Koschorke azt kívánja bemutatni, hogy a hasonlóságok így értett rendszerének felbomlása szorosan összefügg mind „az ember átépítésével”, mind az érzelmek természetének megváltozásával.

Az érzékenység által életre keltett kommunikációs minták mediális hátterét vizsgálva Koschorke végső soron arra a belátásra jut, hogy az érzékenység nem más, mint „az írásosság egzisztenciális feltételei melletti mediális kísérletezés”. Az érzékenység az egymástól fizikailag távol lévő érző lelkek virtuális közössége, mely közösséget az íráshasználat, az érzékeny levelek forgalma és a regények olvasásán keresztül megvalósuló szellemi együttlét teremti meg. Az írás közösséget teremt, ez a közösség azonban nem ismeri a testi együttlétet, a közvetlen interakciót: a közösséget megteremtő írás ebben az értelemben pótlék, amely csupán a közvetlenség illúziójának megteremtésére képes. Koschorke a 18. század végi mediális változások logikáját tehát abban látja, hogy a testnek, a természetnek a kommunikációból való kiiktatása megszüli az újbóli integrálás igényét, mely azonban csak mediálisan közvetítve érvényesülhet. E logika eredményezi a közvetlenségnek, a szóbeliségnek az érzékeny levelezésekben, regényekben tetten érhető fetisizálását. A közvetlenség mítosza konkrét manifesztációiban retorikai természetű: a mediológia célja azonban nem retorikai természetük leleplezése, hanem annak bemutatása, hogy miért funkcionálhattak ezek a fétisek.

Koschorke mediológiájának kétségtelen érdeme, hogy az érzelmekre vonatkozó elméletek sokféle aspektusát, az eddigi kutatások részeredményeinek csaknem teljes spektrumát kapcsolja össze egyetlen elméletben. Ugyanakkor éppen az elmélet által felölelt téma szerteágazó volta, és a könyv által felölelt meglehetősen nagy időbeli korszak miatt az olvasónak gyakran hiányérzete, vagy a tárgyalás pontosságával kapcsolatos kétsége támadhat. Koschorkét olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy a 18. század második fele homogén korszak, mind az irodalmi szövegek jellege, mind az antropológiai nézetek terén. Ezt a hiányérzetet az sem oltja ki teljesen, hogy Koschorke nagy gondot fordít a német klasszikának az érzékenységtől való elhatárolására, azt az alfabetizációs program következményeitől való elhatárolódási kísérletként írva le. Másrészt kérdéses lehet, hogy a szerző szándékával ellentétben nem válik-e a mediológia gazdag elméleti szövetében az írásbeliség térhódítása mégis monokauzális magyarázó erővé. A különböző tudásterületekre (antropológia, medicína, retorika, hermeneutika) vonatkozó ismeretek és az íráshasználat közötti kapcsolódási pontok felmutatása azonban mindenképpen továbbgondolásra serkentő. Figyelemre méltó továbbá, hogy bár Koschorke könyvének tárgya a 18. század, mindenekelőtt az érzékeny irodalom, elmélete a jelenre vonatkozó tanulságokkal is szolgál: a szerző szerint az érzékenység érzelemkoncepciója nem csupán történeti érdeklődésre tarthat számot, hanem a modern affektusszemantika kialakulásaként kell e korra tekintenünk.

Joseph Vogl Számítás és szenvedély: a gazdasági ember poétikája című könyve a koraújkori kultúrát, és ennek részeként a szenvedélyek problematikáját az irodalomtudomány manapság meghatározó kérdésirányait tekintve szokatlan módon – a gazdaság perspektívájából teszi vizsgálat tárgyává. A címről A. O. Hirschmann Az érdekek és a szenvedélyek című, szintén gazdaság és szenvedélyek kapcsolatára rákérdező eszmetörténeti tanulmánya is eszünkbe juthat; ehhez azonban Vogl módszertanilag elsősorban Foucault és Luhmann által inspirált, az irodalmi művek értelmezésének is jelentős teret szentelő, gazdaságtan és irodalom, illetve
gazdaságtan és antropológia kapcsolatát középpontba állító könyve nem kapcsolódik.

Vogl abból indul ki, hogy a modern értelemben vett, a javak termelésének és elosztásának törvényszerűségeit leíró, koherens tudást képező közgazdaság, valamint a közösségi érdekek és az egyéni szenvedélyek metszéspontján elhelyezkedő homo oeconomicus történeti képződmény. Megjelenése a 17. század végére tehető, amikor az arisztoteliánus gazdaságtan és az államrezon elméletével szakító merkantilista és kameralista modellek kidolgozásával olyan, a felvilágosodás kultúrájában központi helyet elfoglaló gazdaságtan jelent meg, amely politikai, antropológiai, társadalomfilozófiai és esztétikai dimenziókat is magában foglaló diskurzusformáció középpontjában állt. A 17. század végére tehető korszakhatár és a 19. század eleje közötti időszakot vizsgálja: az utóbbi korszakhatárt a gazdaság autonóm szférává, autopoétikus rendszerré válása jellemzi. A szenvedélyek kérdésével azért kapcsolódik össze szorosan a homo oeconomicus megjelenése (mint azt a cím is jelzi), mert Vogl szerint a homo oeconomicus genezise nem vezethető le Max Webert követve a kapitalista szellem aszketikus ideáljaiból: a gazdasági tudásban megformálódó, racionálisan kalkuláló szubjektum egyúttal szenvedélyes is, és itt a szenvedélyek nem az erénnyel szemben álló negatív erőt jelentik; sőt, a homo oeconomicus etikája sokkal inkább a szenvedélyekre és a szimpátiára épül, mintsem az aszkézisre.

Vogl elemzése szerint a 17. század vége óta a politika testének megkettőződése figyelhető meg. A természetjog és a társadalmi szerződés elméletei a reprezentáció logikáját követve a politikai hatalmat a szuverén, fiktív személyhez, a szerződést kötő személyekhez és a helyettesítés elvéhez kötik. Az ebből a (teátrálisnak is nevezhető) modellből levezethető törvények mellett azonban mind nagyobb teret nyer a gazdasági és rendőri kormányzási technikák alkotta politikai empíria. Ez az empirikus államtudomány az államok politikai és gazdasági működését a körforgás elvére épülő fiziológiai és fizikai modellekkel írja le, és (luhmanni értelemben) indirekt kormányzási módokat foglal magában.

Vogl e kettősségből, a mind nagyobb teret nyerő indirekt kormányzási technikák felől értelmezi a 18. században felvirágzó polgári drámát és regényirodalmat. Szerinte az irodalom nem csupán, sőt nem elsősorban a születő homo oeconomicus alakjának ábrázolása okán tarthat érdeklődésre számot, hanem azért is, mert az irodalmi szövegek maguk is részt vesznek a politikai tudás artikulálásában, és végső soron a homo oeconomicus létrehozásában.

Irodalom és gazdaság összefüggésére Vogl a polgári dráma és a 18. századi regények (Gellert Svéd grófnője, Schnabel Insel Felsenburgja, Wieland Agathonja és Goethe Wilhelm Meistere) elemzésével mutat rá. A szenvedélyek és a gazdasági racionalitás kapcsolata szempontjából különösen fontosak a drámára vonatkozó megfigyelései. Vogl az új politikai empiriának és az újfajta kormányzási eszméknek megfelelő etikát mutatja ki Adam Smith erkölcsi érzésekre vonatkozó elméletében: úgy véli, az együttérzés és az elfogulatlan megfigyelő kettősségében a politikai racionalitás kettős természetének integrálására tett kísérletet láthatunk. Az erkölcsi érzések elmélete, illetve az Értekezés a nemzetek gazdagságáról nem csupán ugyanazon elgondolás két különböző, az altruizmust, illetve az egoizmust hangsúlyozó oldala, mivel a szimpátia se nem altruista, se nem egoista, hanem az egyéneket horizontálisan összekötő, de az egyéni érdekek artikulálására is alkalmas kapocs az új politikai-gazdasági modell, a közvetett szabályozás elvének megfelelő erkölcsi tan. Miként a közvetlen szabályozás egy manifesztációja a polgári dráma is, különösen Lessing (Adam Smith szimpátia-elméletéhez szorosan kapcsolódó) részvét-poétikája, mely a szenvedélyek iránt az együttérzés által nyitott, a szenvedélyek körforgásában résztvevő, de ugyanakkor racionális szubjektumok megképzését célozza meg. Lessing Minna von Barnhelmjének igen részletes elemzésében Vogl arra mutat rá, hogy ez a darab a részvét-poétikára való reflexióként is olvasható. A dráma egyrészt a cselekmény szintjén a főszereplők között érvényesülő, a véletlennel és az érzelmek változásával a kölcsönös bizalmat és megbízhatóságot szembeszegező szimpátia révén reflektál a kontingens események és a szerződésszerű kötelezettségek viszonyára; másrészt a szimbólumok szintjén a gyűrűk cseréje által, hiszen ezek a pénzhez hasonlóan körforgásban vesznek részt, értékük mégis állandó marad. A polgári dráma ebből a perspektívából nem értelmezhető a privát és publikus szféra szembenállásának keretein belül, hiszen a politika és a gazdaság a magánszférát sem hagyja érintetlenül, mint azt éppen Minna és Tellheim viszonyának az együttérzés és a gyűrűcsere által meghatározott személyes/bizalmas/intim/bensőséges kapcsolata bizonyítja.

A polgári dráma kalkulált érzelmi hatása, az érzelmek 18. századi felértékelődése tehát Vogl szerint a politika és a gazdaság szerkezetéhez igazodik. A politika testének kettősségébe integrált gazdaság helyét a 18. század végén elfoglaló, a gazdasági rendszert autonómnak tételező romantikus gazdaságtan új antropológiai és irodalmi alakzatokat hív életre, amelyeket Vogl többek között Novalis nemcsak poétikai, hanem gazdasági értelemben is programatikusnak tartható Heinrich von Ofterdingenjét elemezve tárgyal, rámutatva egyebek mellett a Goethe Wilhelm Meisterének toronytársaságához hasonló, az indirekt vezérlést megtestesítő instancia eltűnése és az autopoétikus gazdasági rendszer, illetve az örökké vágyakozó szubjektum színrelépése közötti párhuzamra.

Míg Koschorke mediológiájában a médium emelkedik az antropológiai modelleket és a magatartásformákat meghatározó tényező rangjára, Vogl a tudás poetológiájának nevezett, nemcsak a gazdasági tudást, hanem annak megjelenési formáit is elemzéseibe bevonó modelljében a gazdaság és a politika játszik hasonlóan központi szerepet. Éppen ezért e két modell egymást kizárónak tűnik; ugyanakkor elemzéseikben (elsősorban a fiziológiai és antropológiai modellek tekintetében) számos kapcsolódási pont fedezhető fel, melyek akár a két szempont esetleges komplementer voltának mérlegeléséhez is ösztönzést adhatnak. Vogl könyvének kétségtelen érdeme, hogy számos irodalmi alkotásról igen részletes, érdekes és szuggesztív elemzést ad; ugyanakkor végső soron nem válik egyértelművé, az esztétikumnak miféle helyet tulajdonít a (gazdasági) tudás poetológiájában.

Katja Mellmann könyve szintén a 18. századi érzelemkoncepciók változását vizsgálja. A könyv szerzője szerint az irodalomtudomány mindeddig nem alakított ki olyan szövegelemző eljárásokat, amelyek segítségével az irodalomtörténész az egyéni intuíción túlmenő, tudományos igényű állításokat fogalmazhatna meg egyes irodalmi művek érzelmi hatásáról: elsődleges célja ezért e hiány pótlása. Az érzelmekről való irodalomtudományi beszéd fogalomtárának kidolgozása során elsősorban a kognitív pszichológia újabb eredményeit igyekszik kamatoztatni. A legfontosabb kiindulópont az az állítás, mely szerint az irodalmi művek hatásában az érzelmi tényező szerepe igen fontos, s e tényező a szövegek és azok történeti kontextusának vizsgálatával megragadható. Mellmann szerint a szövegek a valós eseményekhez hasonlóan képesek érzelmi reakciót kiváltani a befogadóban, a különbség csupán az érzelmi reakció (vagy ahogy maga nevezi: az érzelemprogram) lefutásában van. Az érzelmi hatás alapja az úgynevezett pszichopoétikai hatás, amely nem más, mint olyan téves, de szükségszerű attribúció, melynek során a szövegek egyes elemeire támaszkodva a szövegek mögött lélekkel rendelkező kvázi-szubjektumok létezését feltételezi a befogadó. Ellentétben a modern irodalomtudomány fősodrával, amely az értelmezésből kiiktatta az érzelmi komponenst, vagy azt a naiv befogadás jellemzőjének tekintette, Mellmann úgy véli, hogy az érzelmi szövegértés vizsgálata megkerülhetetlen az irodalom funkciójának megértése szempontjából. Természetesen ez nem jelenti a konceptuális gondolkodás kiiktatását az értelmezésből: az érzelmi szövegértés e modell szerint az értelmezés egyik fázisa, amelyet az érzelmi reakcióra való reflexió, kognitív értékelés követhet.

Mellmann az irodalmi szövegekben manifesztálódó érzelemkoncepciókat elsősorban nem eszmetörténeti szempontból elemzi, nem az érzelmekre vonatkozó korabeli diskurzusok változásának történeti leírása a célja, hanem az a kérdés foglalkoztatja, hogy az irodalmi művek által keltett érzelmeknek milyen kommunikatív realitása lehetett az életvilágban. Az érzelemelméleti alapvetés után a könyv nagyobb részét kitevő történeti esettanulmányokban ezt a célt a szövegelemzés, a pszichológiai értelmezés és a társadalomtörténeti kontextualizálás kombinálásával kívánja elérni. A történeti esettanulmányok, melyek nagyobb részben a líra műfajára vonatkoznak, három jelentős újítás részletes leírását tartalmazzák. Elsőként az észlelés átalakulását tárgyalja a felvilágosodás tájköltészete, főleg Barthold Heinrich Brockes Irdisches Vergnügen in Gott című műve kapcsán. Brockes újításának lényege a szubjektív nézőpont megjelenése, az észlelő és a beszélő szubjektum szétválasztása, a leírás fokalizálása. A fokalizált tájleírás a befogadó részéről a beszélővel való empátiát, mentalitásával és érzelmeivel való azonosulást tesz lehetővé. A másodikként vizsgált példa a fenséges jól ismert fogalma: pszichológiai szempontból a fenséges körébe sorolt jelenségek averzív ingerként értékelhetők, az általuk kiváltott érzelmi hatás a stresszreakciót és a kiváltott stresszel való megbirkózást foglalja magában. A harmadik részletesen tárgyalt költői újítás a rokokó vidám költészete (Scherzdichtung), elsősorban Friedrich von Hagedorn verseinek alapján. Ezeknek az appetitív ingereket kiváltó szövegeknek a legfontosabb hatása a nevetés, illetve a vidámság felkeltése, amely az életvilágban fellépő stressz oldására alkalmas.

A három alapvető újítás ismertetését követően Mellmann azok változatait és lehetséges kombinációit tárgyalja a 18. század második felének irodalmát (a hagyományosan a Sturm und Drang, az érzékenység és a klasszicizmus kategóriáival jellemzett szövegeket) vizsgálva. Ezek az elemzések adják a legérdekesebb eredményeket, részletes ismertetésük azonban itt nem lehetséges: csupán két lényeges gondolatra utalnék.

Egyrészt arra, hogy Mellmann szerint az érzelmek térnyerése a 18. század második felének lírájában azzal a (luhmanni rendszerelmélet segítségével megfogalmazott) fejleménnyel függ össze, hogy a kialakuló, funkcionálisan differenciált társadalomban az individualitás társadalmi exklúzión alapul, és pszichikai koherenciája biztosításához az egyénnek egy virtuális én megképzésére van szüksége: az érzelmekkel telített líra funkciója e virtuális én érzéki alapzatának megteremtése az általa kiváltott intenzív érzések által. Ez a funkció különíti el a század második felének többnyire erős averzív ingereket kiváltó költészetét a rokokó költészettől, mely a valós életvilágban fellépő stresszérzés semlegesítését szolgálta az appetitív ingerek által. Az először a lírában jelentkező (a könyvben Klopstock és Pyra költészetének elemzésében kimutatott) újfajta funkció később más műfajokban, például az érzékeny prózairodalomban, a levélregényben is teret nyert. Mellmann szerint az érzékeny irodalom e genezise tehát egyrészt az averzív ingereken alapuló poétikai hatás megjelenéséből, másrészt az exklúzióként értett individualitás szükségleteiből érthető meg.

Az érzelmi hatás ilyenfajta funkcióváltása mellett a 18. század második felében Mellmann szerint egy további fontos innováció figyelhető meg: a korábbi innovációkon alapuló érzelmi hatásmechanizmusok és a társadalomkritika összekapcsolása Lenz, Goethe és Schiller drámáiban. Ezt az újítást a szerző a felvilágosodás egyik legfontosabb érzelmi állapotának, a melankóliának vizsgálatával mutatja be: míg Lenz melankolikus darabjainak érzelmi hatása úgy jellemezhető, hogy a befogadótól minden a depresszióval ellentétes érzelmi reakciót megtagadva kvázidepresszív állapotot idéz elő. Schiller és Goethe drámáiban ennek a maga korában nagy közönségsikert egyáltalán nem arató modellnek olyan irányú továbbgondolására tett kísérleteket láthatunk, amelyek ugyan nem nélkülözik a társadalomelemzés Lenz drámáiban megjelenő lehetőségét, de a néző számára pozitív érzések megélését(?) is lehetővé teszik.

Bár Mellmann könyvét olvasva gyakran az az érzésünk támadhat, hogy a kognitív pszichológia zsargonját használva a szerző valójában jól ismert jelenségeket mutat be új köntösbe öltöztetve, kétségtelen érdeme a könyvnek, hogy szövegközeli elemzéseivel egy lehetséges módszert dolgoz ki az érzelmek irodalomtudományi vizsgálatára. Ezen túlmenően a különböző érzelmi hatásmechanizmusok elkülönítésével jelentősen sikerült árnyalnia az érzelmek 18. századi felértékelődésére vonatkozó általánosan elfogadott tételt. Ugyan kérdéses lehet, hogy a Mellmann által kidolgozott modell mennyiben alkalmas a modern irodalom értelmezésére, az kétségtelen, hogy a 18. századi irodalom esetében jogosnak tűnik az irodalomtörténészeket az érzelmi hatás fontosságára emlékeztetni.

Koschorke a 18. századi új érzelemkoncepciók megjelenését végső soron mediális effektusnak tekinti, s a szubjektum is csak mint a társadalmi és mediális változások diszkurzív hatása jelenik meg elemzésében. A gazdaság és politika primátusát tételezve hasonlóan a diskurzusformáció függvényeként értett szubjektum leírását célozzák Vogl elemzései is. Mellmann szintén a társadalmi változások tágabb történeti kontextusába integrálja pszichológiai érdekeltségű megfigyeléseit, de érdeklődésének középpontjában az egyének lélektani problémái és igényei állnak: az egyes művek érzelmi hatása közötti különbségek felmutatása mellett ez a szempont is fontos korrektívája lehet a mediális vagy gazdasági magyarázatoknak az érzelmek 18. századi kultúrájának értelmezésekor.


Zusammenfassung

Neuere literaturwissenschaftliche Perspektiven in der Erforschung der Emotionskonzepte des 18. Jahrhunderts

Die Erforschung der Emotionen steht seit einiger Zeit im Vorfeld literatur- und kulturwissenschaftlicher Recherchen, wobei das 18. Jahrhundert, die Epoche der Herausbildung moderner Emotionskonzepte, als ein besonders wichtiges Untersuchungsfeld gilt. In der ungarischen Literaturwissenschaft sind Untersuchungen zur Geschichte der Emotionskonzepte noch weitgehend ein Desiderat. In der Rezension werden drei innovative Werke zur Emotionalisierung der Literatur im 18. Jahrhundert behandelt, nicht zuletzt mit der Absicht, die Aufmerksamkeit auf einige Egebnisse internationaler Forschungen zu lenken.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek

Perspektívák

Posted by Labádi Gergely at 2008. 12. 14 14:11
Csak egyszerű kiegészítés az informatív összefoglaláshoz, afféle háttérként.
Gerhard Sauder 2001-ben megkísérelte összefoglalni saját nézőpontjából az érzékenységkutatás legfontosabb tendenciáit meghatározó jelentőségű monográfiájnak (Empfindsamkeit. Bd. 1.: Voraussetzungen und Elemente) 1974-es megjelenése óta. Nemcsak amiatt lehet érdekes ez az áttekintés, mert az érzékenységkutatás lehetséges irányait és az 1980-ban megjelent harmadik kötettel forrásait is kijelölő "alapító" hogyan értelmezi az e területen végbement módszertani és szemléletbeli változásokat, hanem valamelyest belátást enged a szövegek mögött lévő tudománypolitikai háttérbe is. Valamelyest persze. A cikk egyébként Koschorke művének elemzésével végződik, minden elismerése mellett is némi szkepszissel.

Gerhard Sauder: Empfindsamkeit. Tendenzen der Forschung aus der Perspektive eines Betroffenen. In Karl Eibl, Diethelm Klippel (Hg.): Aufklärung. Jahrbuch für die Erforschung des 18. Jahrhunderts und seiner Wirkungsgeschichte. Band 13. 2001: 307–338.