Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Petneházi Gábor Szentmártoni Szabó Géza, Parthenope veszedelme: Újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből, Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2010.

Szentmártoni Szabó Géza, Parthenope veszedelme: Újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből, Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2010.

by Petneházi Gábor Utoljára módosítva 2011. 05. 02 12:07
— filed under:

Petneházi Gábor recenziója

Szentmártoni Szabó Géza, Parthenope veszedelme: Újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből, Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2010.

 

A magyarországi irodalomtörténet számára a 2009-es év legnagyobb, ebben a tudományágban talán kissé szokatlanul, ám teljesen megérdemelten hatalmas médiavisszhangot kiváltott szenzációja Szentmártoni Szabó Géza felfedezése volt, aki a Janus Pannonius által 1452 végén írott, mindmáig csak egyetlen csonka példányban ismert Renatus-panegyricus, vélhetően teljes szövegét találta meg. (Köszönhetően, többek között, a google-books-nak is!) Amint arról a szerző a felfedezés publikálását követően több helyen is beszámolt, a lavinát a Correspondance historique et archéologique 1898-as évfolyamának hasábjain Un poème inédit sur René d’Anjou címmel megjelent, egy ismeretlen nápolyi kéziratról szóló rövid közlemény indította el. Utóbbi szövegét ugyanis a digitális forradalomnak hála, a fent nevezett keresőprogram teljes terjedelmében megjelenítette a megfelelő kulcsszavakat beíró kutató előtt, aki így választ adhatott az egykori francia történész által nyitva hagyott kérdésre, az egyébként XIX. századi kézirat tartalmának eredeti szerzőjét illetően).

 

E felfedezést röpke fél év múlva újabb követte: folytatva a nápolyi trónját 1442-ben elvesztő, ám annak visszaszerzését éppen 1452 táján újra fontolgató Anjou René körüli kutakodást, Szentmártoni Szabó Gézának ezúttal egy száz hexameterből álló, a Renatus-panegyricusszal közel egy időben keletkezett, Szent Móricról írott dicsőítő költemény szintén Janus Pannonius általi szerzőségét sikerült igazolnia, meggyőző külső és belső érvek alapján. (A két költemény természetesen szorosan összefügg: Szent Móric volt az Anjou René által, 1448-ban újraalapított Holdsarló-rend védőszentje, a róla szóló dicsérő költemény pedig egy olyan, 1453-mas keltezésű, gazdagon díszített, jelenleg Párizsban található kéziratos kódexben maradt ránk, melyet Janus patrónusa – akinek buzdítására egyébként a panegyricus is keletkezett –, a velencei Jacopo Antonio Marcello dedikált Anjou Renének.) Szentmártoni Szabó Géza így rövid idő alatt összesen 651 sorral tudta gazdagítani a Janus Pannonius-életművet, amely nem csupán egyénileg óriási teljesítmény, de egyúttal hatalmas előrelépést és némi vigaszt jelent a teljes kritikai kiadást sajnálatosan még mindig nélkülöző Janus-filológia, illetve általában a magyar és az európai reneszánszkutatás számára is (a kutatástörténetről lásd: Békés Enikő, Janus Pannonius: Válogatott bibliográfia, Budapest, Balassi Kiadó, 2006).

 

A Parthenope veszedelme: Újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből cím tehát gyűjteményes kötetet takar, amely a szerző közelmúltban írt és részben már megjelent Janus-tanulmányait, valamint legfontosabb összetevőként az újonnan felfedezett költemények részben korábban már szintén publikált szövegét tartalmazza latinul és magyarul, saját fordításban (leszámítva a panegyricus már ismert és Kerényi Grácia által lefordított részét), jegyzetekkel ellátva. (A Renatus-panegyricus latin és magyar szöveggel elsőként a Jelenkor 2010. februári számának mellékleteként, Jankovits László rövid bevezetőjével jelent meg. A Szent Móric-laudatio azonban – minthogy éppen abban az időben került elő – ebbe a számba már nem fért bele.)

 

A címadó kezdő tanulmány (Parthenope veszedelme) lényegében az Anjou Renéhez írott Janus-költemények felfedezését publikáló két előadásnak az összeszerkesztett változata (nincs jelezve ugyan, de a cezúra világosan megállapítható a 22. oldal első bekezdésénél). Valószínűleg ennek köszönhető, hogy ebben a fejezetben csak elvétve találunk magához a szöveghez fűzött tárgyszerű megállapításokat, a szerző nem bocsátkozik filológiai fejtegetésekbe, hanem elsősorban a felfedezés körülményeibe avatja be az olvasót, illetve röviden ismerteti a költemények tartalmát.

 

E tanulmányt követi a Renatus-panegyricus és a Szent Móric-laudatio latin és magyar szövege. A szövegközlés rövid kommentárral ellátott tárgyi és filológiai jegyzetekkel folytatódik, oly módon, hogy a Renatus-panegyricust szinte kizárólag tárgyi jegyzetekkel, míg a Szent Móric-laudatiot egy antik reminiszcenciákból álló gyűjteménnyel egészítette ki a szerző, illetve közli a laudatiohoz fűzve Szent Móric legendájának az Érdy-kódexben ránk maradt XVI. századi magyar fordítását (Szent Móric mártírnak és ő társainak innepéről).

 

A kötetet Szentmártoni Szabó Géza 2007-ben és 2008-ban máshol már publikált három tanulmánya zárja, kötetbeli sorrenden: Janus Pannonius Feronia forrásánál: Jegyzetek egy hatodfélszáz esztendeje írott elégiáról a Reneszánsz év jegyében; Janus Pannonius szülőhelyéről; Janus Pannonius és a szekszárdi apátúr. Nem véletlenül bontotta meg az időrendet a szerző, hiszen a Galeotto Marzio szülővárosában, Narniban található Feronia-forrásról írott elégia kapcsolódik legszorosabban az újonnan felfedezett költeményekhez, amennyiben a Renatus-panegyricus nápolyi kézirata ezt a költeményt is tartalmazza. Fontossági sorrendben ezt az esszét követi a költő varasdi származása mellett meggyőzően érvelő tanulmány. Az utolsó írás a 2006-os kritikai kiadásban kétes hitelűnek minősített, az önmagát kasztráló szekszárdi apátról szóló epigramma eredetisége mellett sorakoztat fel figyelemre méltó érveket.

 

A kötet legfontosabb része kimondva-kimondatlanul, ahogy már fentebb is megállapítottuk, a két újonnan felfedezett szöveg, és annak magyar fordítása, amelyet maga Szentmártoni Szabó Géza, mint azt a jegyzetekből megtudjuk, 2009. június 22. és szeptember 25., valamint 2010. január 29. és február 22. között készített el. E mondatok véglegességet sugallnak, jóllehet a két fordítás korántsem tekinthető lezártnak, sőt, e sorok írójában a latin változatot is olvasva néhány helyen kétségek merültek fel a szöveg emendatiojával kapcsolatban (a problémás helyek helyes olvasatának kialakításában ugyanakkor talán segítséget nyújthat, hogy, mint arról hallomásból tudomást szereztünk, Szentmártoni Szabó Géza időközben kijutván Nápolyba egy újabb, régebbi panegyricus-kéziratot talált).

 

A legfontosabb ezek közül a II. könyv 23. sorára vonatkozik: Maiora en nostro surgunt miracula saeclo. Ez egyike annak a három sornak, amely a már eddig ismert szövegtestbe illesztett be a 2009-ben felfedezett nápolyi kézirat alapján a szerző. A probléma szerintünk az, hogy ez egy olyan közbevetés, amely egyrészt felesleges, másrészt megszakítja a gondolatot. Tudniillik: ókori Róma ne kérkedj többé Regulusoddal (Attilium prisci cessent iactare Quirites; 22. sor) – mert neki nem kínáltak királyi diadémot azért, hogy ne térjen vissza (Nam, si despicimus, non illum in vincla reverti/cum tantum oblatum censu diadema vetabat. 24–25. sor), magyarán, Renének több volt a vesztenivalója. A közbevetés amiatt is felesleges lehet, mert e sor nélkül és a disztichonos ajánlásokat leszámítva, a költemény éppen 1000 hexameterből állna, és talán az erre a terjedelmi korlátra irányuló eredeti költői szándék meglétét erősíti az is, hogy a Szent Móric-laudatio történetesen éppen 100 hexametert tesz ki.

 

Sajnos nem mehetünk el szó nélkül a fordítás mellett. Vitatkoznunk kell ugyanis Jankovits László ama megállapításával (Jelenkor 2010. februári számának melléklete, 2.), hogy ez a szöveg „méltó kiegészítése” lenne Kerényi Grácia munkájának, amelynek veretességét az is ékesen bizonyítja, hogy még az eredeti sormetszeteket is betartja. Szerintünk az, amit Jankovits a fordítás legnagyobb erényének tart, annak legnagyobb hibája is: a szöveg olvasása közben az volt az érzésünk, hogy a fordító a formai követelmények oltárán többnyire feláldozta azt, ami minden fordítás – lett légyen vers vagy próza – célja: az érthetőséget, és, nincs erre jobb szó, a magyarosságot. A magyar nyelv alkalmas ugyan az időmértékes vers visszaadására, de ez nem jelenti azt, hogy minden eszköz, ami a latin időmértékes verselésben stilisztikailag és grammatikailag alkalmazható, egy az egyben átültethető lenne magyarra is, mert sokszor, ami a latinban még megvalósítható költői eszköz, az a magyarban már többnyire az érthetőség és a gördülékenység rovására menő, zavaró tényező.

 

A fordítás tehát (különösen a panegyricus-fordítás) nagyon sok helyen érthetetlenre és magyartalanra sikeredett, ez azonban nem csupán a túlzott formahűségnek köszönhető. A fordítónak sajnos számos helyen nem sikerült megfejtenie a latin szöveg értelmét, bántó és időnként alapvető hibákat vétett, amelynek köszönhetően egész epizódok, nagy erejű hasonlatok, költői képek sikkadtak el. A nyomdába adás előtt mindenképpen ajánlatos lett volna egy értő szemű lektornak megmutatni a szöveget, amely ebben a formájában bizony alapos átdolgozásra szorul. Reméljük, ebben az átdolgozott (vagy netán újrafordított) formájában kerül be a jövőbeni gyűjteményes kötetekbe, és hamarosan a latinul nem értő közönség is teljes pompájában élvezheti ezt az egyébként nagyszerű költeményt.

 

Hangsúlyoznunk kell: eszünk ágában sem volt, hogy mindezzel a felfedezés jelentőségét vagy a felfedező vitathatatlan érdemeit kisebbítsük. Abban a reményben közöljük az itt leírtakat, és – egy recenziónál talán szokatlan módon – a fordításhoz kapcsolódó hibajegyzéket, hogy egy valóban kritikai szöveg, és az azon alapuló, pontos műfordítás mielőbbi létrejöttében segédkezhettünk.

 

Summary

 

It has been an extraordinary event in the Hungarian science of literature in 2009, when Géza Szentmártoni Szabó discovered a 19th-century manuscript in the National Library of Naples and identified the content of this, as a panegyrical poem, written by Janus Pannonius in 1452 about René d’Anjou and the siege of Naples in 1442, which poem had been until that marvellous discovery only in half known (now, the whole extent goes until 1043 lines).

 

The small volume of The Peril of Parthenope. Novelties around the Janus Pannonius-philology contains not only the whole text of the Renatus-panegyricus with notes and a Hungarian translation, but an other panegyrical poem of 100 hexameter of the same Janus (with notes and translation) about Saint Maurice and the Theban Legion (Saint Maurice was the patron of the Order of the Crescent, refounded in 1448 by René d’Anjou, to whom was dedicated that richly illustrated codex, which contains the laudatio – now in the Bibliothèque de l’Arsenal in Paris), which poem had been succesfully identified by the same Géza Szentmártoni Szabó six months after his first discovery. Furthermore, the volume includes several essays about the circumstances of the two discoveries, about the real place of birth of Janus, about his elegy of the Fountain of Feronia and finally, about an epigram of ambigous identification, In abbatem Szekszardiensem religionis ergo se castrantem.

 

Unfortunately, the Hungarian translations hold so numerous mistakes, that the review-writer nolens-volens had to supplement his article by a long list of corrigenda. We hope, that with this list we could contribute to establish a more critical text and translation of the recently identified panegyrical poems of Janus Pannonius.

 

Hibák, javaslatok

 

1. De laudibus Renati Siciliae regis libri tres

 

II, 73. Spumeus argutis manabat nimbus habenistajtékos csapadék áradt zajos ostorok által. A tajtékos csapadék még nem viszi nagyon messzire a fordítást, bár szó szerint inkább tajtékfelhő áradt, a habena ugyanis biztosan nem ostor, hanem kantár, az argutus pedig tény ugyan, hogy az arguo (alapjelentésben: érvel, megvilágít) igéből származó adjectivum, de még innen is egy logikai ugrás kell, hogy zajosnak fordíthassuk, ami annál is inkább szükségtelen, mert adjectivumként meglehetősen széles jelentéstartományban volt használatos, általában véve maximam habens vim, acer, penetrans értelemben, például dolor, sapor, ill. Verg. Georg. III, 80, a nemes ló ismertetőjegyeiről szólva: ardua cervix, argutumque caput. Ezt Servius egyszerűen breve-nek magyarázza. A kantárra értve tehát talán a szoros, rövidre fogott jelzővel való fordítás lenne ajánlatos (forrás: Forcellini, Lexicon Totius Latinitatis).

 

II, 113–114. stat pulvere turbidus aether/ut nebulisporral telt meg az öszekavart levegő és párákkal: párákkal semmiképpen sem, csak porral, amelyek mint (ut) sötét felhők ülték meg a levegőt.

 

II, 123–126. Qui gemina ... inscribat arenas. Mindkét részről kik vesztek; s kit a forgatag eddig/élve hagyott, s nem csonkán áll még vérbe fagyottan./Vagy ki lován nyargal, s lábbal gyeplőbe akadva/lógó hajjal, a dúlt homokot felszántva seperget. Szemléletes csatakép, amelyet a hibás fordítás több helyen félrevisz, és megfoszt erejétől. vertice rapto vivus adhuc... – fejétől megfosztva, de még élve, még nem kihűlt vérével áll a csonka test, magyarán: lecsapták a fejét, és talán a páncélnak is köszönhetően, esetlegesen a vénákből még pulzáló vérrel (nondum gelido sanguine) ott maradt állva a csonk. ruens ab equo: a ruo alapjelentésben omlik, lerogy, másodlagosan rohan, az ab jelen esetben helyhatározói értelmű, tehát lováról ledőlve, leesve, a gyeplőbe akadt lábbal, fejjel lefelé (crine supinato – semmiképpen sem lógó hajjal, esetleg feje hajas végével) szántja (szó szerint írja, karcolja) a feldúlt homokot.

 

II, 133–134. Sed nihil ex ... iam trita libellis. Nincs megfosztva se ám e gyümölcsöktől a mulatság/mert az a költők sok könyvében gyakran előjön. A szövegkörnyezetbe nem illő, hibás fordítás. A költő a fentiek példájára részletes és véres csataleírást adhatna, de nem teszi, mert az effélékből (ex istis) nem származik más (nihil provenit), csak tartalmatlan, üres élvezet (nisi fructibus orba voluptas), illetve olyan, amelyet a költők összes könyveikben már egyébként is elcsépeltek (ac vatum cunctis iam trita libellis).

 

II, 139. Ilicet incurrunt plures; inhiantibus obstat. Többen támadják most; lézengőknek eléáll. Az inhians semmiképpen nem jelent lézengőt, és a kontextusban is értelmetlen; a rá áhítozokkal, a vérére szomjazókkal szembeszáll.

 

II, 154. Nec ob hoc Mars cessat acerbus. Azért, hogy Mars a mogorva ne bántsa. Helyesen: ez sem bírja meghátrálásra a zord/haragos Marsot.

 

II, 163–164. Tali turbatus funere mentem/intrepidum fidus compellat Scipio regem. Ilyen vész terheli lelkét/hű Scipiónak, ezért hát szól a mogorva királynak. Szerencsétlen jelzőválasztás, intrepidus: rettenthetetlen, harcra kész.

 

II. 166. Vis ingens, rex, inquit, adest. Szólt: „Nagy erő közeleg.. Adest, azaz itt van, vagyis az ellenség túlerőben van, ereje hatalmas, nem arról van szó, hogy erősítést kapna rövidesen.

 

II, 169. Tuta quidem sed foeda mones. Desiste, precamur. Hív kötelékünket sérted! Kérünk, ne tanácsold!” Foedus, eris n. nem keverendő össze a foedus melléknévvel! Helyesen: biztonságos, amit javasolsz, de hitványság lenne megtenni. Hagyd ezt abba, kérlek.

 

II, 179. Rex ubi se tantum videt evasisse periclum. Ott a király maga épp veszedelmet lát közelegni. Az evasisse (inf. perf.) semmiképpen nem fordítható egyidejűen, amellett, hogy az ige jelentése is más: nem közelít, hanem elkerül, vagyis: a király, mikor látja, mily nagy veszedelmet került el.

 

II, 180. Convocat ... cymbala pastor Hívja hiányzóit jelzéssel, míg vele egybe/gyűlnek a szórt rajok áttörekedve a sűrü bozóton/mint csengő cintányért ver hivogatva a pásztor A ceu hasonlító kötőszó, kis hiba, de értelmetlen lesz a mondat, ha míg-gel fordítjuk. Fusa per innumeros examina ramos: a számtalan ágra szakadt nyáj. Vagyis: mint amikor a pásztor hívó csengőjére a számtalan ágra szakadt nyáj összegyűl.

 

II, 186. Non interceptae saevis victoribus arces. Zord győzőknek nincs is szembeszegülni tudó vár. A saevi victores az ellenség, aki elől René meghátrál, és a visszavonulásban nem áll útjában az ellenség által bevett vár (interceptae arces). A saevis victoribus tehát abl. auctoris, amely elől a praepositio költői szóhasználatban elmaradhat.

 

II, 190–194. Quo reliquos ... honores/restituit. Ez rettentheti majd el a megmaradókat e tettől./Nincs adománya nekik, csak az életük üdve javára/Sőt sok ajándékát szintén, miket egykor adott át/visszaszerezte. A megmaradók kissé félrevisz, egyszerűen többiek, vagyis azok, akik nem inogtak meg, mint Caldorus, a király belső embere, akit a király később (postmodo) nem csak életével ajándékozott meg (non vitae donavit munere solum), hanem valamennyi korábban viselt méltóságába (cunctos honores) visszahelyezte (restituit).

 

II, 195. Antiphates ventri, Busiris tradidit arae Antiphates a gyomort, Busiris ránk hagyta az oltárt. Tradidit dativusszal (ventri, arae) vagyis A. feletette, B. feláldozta már a jóval enyhébben vétkezőket is.

 

II, 197. Proscripsit Sylla cruentus Pénzt kobzott Sylla a véres. A proscriptio-val nemcsak vagyonelkobzás járt.

 

II, 198–199. Pertulit iste levem summo pro crimine poenam;/tantum sub quali plectatur vindice refert. Súlyos vétkéért szabtak enyhe fenyítést;/érdeke volt, hogy ilyen védővel bűne fakuljon. Az iste hangsúlyos, megvető értelmű „ez.” Ez pedig súlyos vétkéért alig kapott valamit, ennyit számít (tantum refert), hogy milyen büntető kéz sújt le ránk (sub quali plectatur vindice).

 

II, 200–203. Huic tam mansueto ... tutam propugnat moenibus urbem. Ennek a dolgát most szelidebben idézem elétek/visszaszerezte az új várat, maga oly derekas volt/azt morajos tenger zsúfolt partjára emelték/óvakodó várost véd bámulatos fala mentén. Eme oly szelíd tette után (huic tam mansueto) most egy hősiesebbet adok elő (nunc fortius factum addam), azt hogy, micsoda erénnyel, bátorsággal (qua virtute) szerezte vissza az új várat, amely a hullámoktól zajos tenger zsúfolt (esetleg sziklás) partjára épült, és győzhetetlen falaival (invictis moenibus) biztosan védte a várost (tutam propugnat urbem).

 

II, 208–211. Nec segnius ... cessere parumper. Meggyorsul azoktól/támogatása. Gyaloghada rácsap földi seregre/fürge hajók ütköznek a víz árján a hajókkal/Mígnem a csepp ideig megvertek viszajöhetnek. Azok (illi, tudniillik a városbeliek) nem kevésbé serényen (nec segnius) gyűlnek egybe, gyűjtik ösze erőiket (succurrunt). Földsáncokkal szállnak szembe a szárazföldi sereggel (opibus terrestribus pediti obstant), a vízen pedig erős hajókat állítanak szembe a hajókkal. Végül a szorongatottak (tandem compressi) egy kis időre visszavonulnak (retro cessere parumper).

 

II, 213. Tum vero haud metuens castris prodire Renatus. Akkor nem félvén táborba beszállni Renatus. Castris prodire – előjönni a táborból.

 

II, 221. Turnus ut Aeneae, Paris ut concurrit Atridae. Aeneas Turnus, Paris Atrida összefutottak. Vagyis párbajoztak. Esetleg: párbajra hogy keltek.

 

II, 237. Aggeribus primum fossas sublimibus ambit. Rögvest megközelíti magas gátakkal az árkot. Ambit – körbevesz.

 

II, 247–248. Viribus exiguis penitus diffidere cogor/depugnare palam comitum dissuadet egestas. Végül kényszerülök kétkedni csekély haderőmben/embereim bántó ínsége riaszt el a harctól. Teljesen (penitus) le kell mondjak arról, hogy (megmaradt) csekély haderőmben bizakodjak, a nyílt harctól (depugnare palam; esetleg: kitörés) pedig az embereim éhezése riaszt el.

 

II, 269. Illum. Őt helyett: egy másikat, amazt.

 

II, 283. nimbis pulsantibusfelvert viharokkal. Inkább: felhők űzte (miközben a felhők űzték).

 

II, 286. Debilis obscuro subluxit lucifer astro. Hajnalcsillag hoz fényt titkolt égi jegyéből. obscurus – homályos, vagyis gyengén fénylik fel a felhős égen homályos hajnalcsillag.

 

II, 292–293. mediam cum Pelion Ossam/Ossa superiecti portavit pondus Olympi. mikoron lett Péion, Ossa középütt/Ossa rájavetett nagy Olympustól nehezült el. Amikor Pélion a ráhelyezett Ossát, Ossa pedig a nagy Olympust hordta a vállán.

 

II, 297–299. Sed non mirabile ... superantur inertes. Különös hőstette bizonnyal/híres lenne, ha ő mint győztes odébb nem igyekszik./Verve a gyáva tömeg, diadallal nyert az erőtlen. A facinus inkább gonosztett, vagyis e merényt nem lenne csodás hallgatni, ha a győztes nem távozott volna el épségben. Ignavus – lomha, tunya. A gyáva inkább az iners. Fordítási javaslat: győzve a lomha tömeg, megvervén futnak a gyávák.

 

II, 305–311. Vix credo ... commiteret agmen. Mondva alig hihetem, hogy e baljós éjjeli pályán/több mint negyvenezer fővel bukkant fel; ahonnan/Luceriához ment. Buzdítva megannyi eréllyel/összeszedett fiait gyorsan haditettre szokatta/mert nem sok vezető nyert tőle parancsnoki tisztet/ám kis időre azért képes volt oly fegyelemre/hogy soha nem próbált csapatát viadalba vihette.

 

Félrevezető és szövegkörnyezetbe nem illő fordítás, hiszen előtte (265. sor) azt olvashattuk, hogy az ellenséges vonalakon átlopódzó Renatust 30 ifjú kísérte. Helyesen: egy rövid éjszaka leforgása alatt (momento noctis iniquae – itt az iniquus-t talán fordíthatjuk rövid-del), több mint negyvenezer közül vágta ki magát (plus quadragenis emersus millibus). Luceriában a minden eszközzel harcra ingerelt és összegyűjtött ifjúságot sietve fegyverre szoktatta, nem mintha ilyen vezér mellett nógatni kellett volna őket (szó szerint: nem mintha egy ilyen vezértől szigort érdemeltek volna; non quia tanti ductoris mereretur habenas, hanem erre kényszerítette az idő rövidsége (sed qualis poterat tam parvo tempore cogi), nehogy aztán tapasztalatlan haderőt vezessen a harcba (neu non expertum pugnae commiteret agmen; pugnae: zeugma).

 

II, 313. Devictum (sc. castellum) expoliat, spoliatum evertit ab imo. Fosztja a vesztest és a kifosztottat nyomorítja. evertit ab imo – földig rombolja.

 

II, 315–318. Quae simul ... Caldori munere cladem. Ellene döbbenetére a hír széthordta e dolgot/rég ismert mezein járónak szembemegy ekkor/háta mögött kettős cseltől becsapódva Renatus/Caldorus érdeme, hogy kikerülte a végveszedelmet. Problémás hely, a szöveg esetleg felülvizsgálatra szorul. A fordítás ugyanakkor félrevezető, ugyanis nem Renatus, mint az a mondatszerkezetből következne, hanem Pellosa városa kerülte ki a végveszedelmet, köszönhetően Caldorus árulásának, aki, egyezően a záró két sorral, ha hű maradt volna, az a nap a spanyolok végét jelenthette volna. Szó szerint tehát: Aki (Pellosa), mihelyt (simul) a hír a döbbent ellenséget) elérte (rumor ad hostem attonitum perduxit), messze elémegy az érkezőnek az ismert terepen (iampridem notis venienti occurrit in arvis), de miután Renatus ismét baráti árulástól lett becsapva, Caldorusnak köszönhetően (Caldori munere) a végromlást elkerüli.

 

III, 3–4. Hunc perdere lente/reliquias humiles, illum superare pigebat. Hogy kis maradékot/lassan zúzzanak azt, hogy igázzák, ezt dühitette. Tavasszal a fáradt vezérek végre döntésre akarnak jutni; az egyiket (René) az dühíti, hogy lassan elvész az a kevés is, ami még megmaradt, a másikat (spanyol) pedig az, hogy ugyanez a kevés még mindig megvan.

 

III, 6. Ad mare Trinacrium geminas interiacet undas. Kettőzött habokig Trinacria tengere mentén. Helyesen: Trinacriáig a föld, amit a habok két oldalról öveznek.

 

III, 9. Non caras Bromio Thebas. Hajdan a szép Thébát Bromiussal. Helyesen: A Bromiusnak kedves Thébát.

 

III, 13–14. Omnis ad unius ... exciverat acres. Egyetlen város veszedelméhez seregellett hosszan a romlás, Mars zord népeit elhivogatta. Occasus jelentése itt: nyugat, vagyis az egész nyugat (omnis occasus) egyetlen város vesztére gyűlt össze, a következőkben pedig felsorolja a Nápolytól valóban nyugatra fekvő népeket.

 

III, 23. attoniti kimerülve inkább: kábultan, döbbenten stb.

 

III, 23–24. Soli cessasse feruntur ... alluit Oceanus. Helyükön, mondják, maradoztak/ők, kiket óvottan mos a boldog part pereménél/végtelen Oceanus. Helyett: egyedül azok maradtak távol, mint mondják (soli cessasse feruntur), akiket a boldog partokon biztonságban Oceanus határol/folyik körbe/körül (?).

 

III, 35–38. At miseri ... tormenta rotabant. Ám keserű védők most görditenek le a falról/nagy köveket, odalent most gyújtják, dobva, a csóvát./Ám ekkor különös rémültség száll kebelükbe/füstölgő ágyúk a golyókat amint kiokádták. A szegény védők pedig (at miseri cives); miután előtte az ostromlókat írta le; a fordításban ez az ellentét elsikkadt) hol (nunc) sziklákat hajigálnak, görgetnek le a falakról (e muro saxea volvunt pondera), hol pedig (nunc) tüzes nyilakkal védekeznek a közel merészkedőkkel szemben (missis subeuntes ignibus arcent). Akkor azonban (sed tunc, a fordításban nem elég hangsúlyos) rettegés tölti el szívüket, amikor a füstölgő ágyúk hatalmas lövedékeiket kiokádják (egyidejűen érdemes fordítani, a latinban is imperfectum van).

 

III, 45–52. Rex etiam..... luctamine virtus. Már a király is – mint aki eljött kis seregétől/őrhelyeikhez, hol csitulóbb lett mindenikükben/mind ama baj – tartja magát. Ám kezdte nagy éhség/bántani már a szegény népet, kiket ő szeretettel/szólva megint buzdít: „Ti viseljetek e kis időre/harcbeli próbát, mely soha nem kísérti az Istent;/ám Fortuna becsap tréfával, míg tudakolja/balsorsban minekünk mily küzdés lenne a virtus? Számos helyen teljesen félrefordított részlet. A király pedig (rex etiam), mint bármelyik egyszerű közkatona (veluti quivis de plebe minori) őrséget állt (ibat ad excubias), hogy ezzel (quo) valamennyiük számára elviselhetőbb legyen a szenvedés (cunctis mitior esset omnis labor), ha látják, hogy ő is elviseli (eo tolerante). Solatur dictis iterans – ezt hajtogatva/mondogatva vigasztalta őket: Tűrjétek egy kicsit még az istenek által nekünk kiszabott próbát (ferte ista parumper tentamenta Deum), semmi végzetes nem fenyeget (nihil hoc infesta minatur), csupán Fortuna űz velünk tréfát (sed ludit Fortuna ioco), mert tudni akarja, mennyi kitartás szorult belénk (dum scire laborat, quae sit in adverso nobis luctamine virtus).

 

III, 83–84. Sed genus omne ....incommoda luxu. Hordta erős szívvel maga is tömegét a bajoknak/lépve közös terhük levetett pompája helyébe.

 

A mondat második fele értelmetlen. A kötőszó, mint sok más helyen, a fordításból itt is kimaradt. Ám valamennyi csapást (Sed genus omne mali) állhatatos lélekkel viselt (constanti mente ferebat), s a levetett pompa helyett (deposito luxu) a közös nyomorúságot vette a vállára (publica incommoda subiens).

 

III, 85–89. Demum conspiciens ... dedite vos potius. Épp oda nézvést, hogy fenyegetnek a végveszedelmek/ő eme szózattal kezdett folyamodni a néphez:/”Ekkora nagy bajokat, kérem, ne viseljetek értem/tűrni se hasznos ezért, de kötött frigyetekre ti akkor/adjatok inkább!”

 

Végül belátva (demum conspiciens), hogy a végveszély fenyeget (casus instare supremos; a többes számot megtartani magyartalan), így kezdte biztatni népét/a védőket (talibus ad cives coepit sermonibus uti; szózattal nem folyamodik, hanem szózatot intéz): kérlek, ne szenvedjetek tovább értem (ne quaeso tantos pro me tolerate labores), amikor semmi értelme/semmit nem használ, ha tovább tűrtök (cum prosit tolerare nihil), adjátok meg magatok inkább (sed dedite vos potius), meghatározott feltételekkel (foedere facto).

 

III, 94. multo graviora subire parati. még nehezebbre nyomulni igyekszünk. Helyesen: készek vagyunk (parati) még sokkal súlyosabb dolgokat is vállalni (multo graviora subire).

 

III, 95–99. Si deerunt ... cetera flammae. Búza, gyümölcs, ha hiányzik majd, a rokonra, fivérre/mordul a torkunk, férj feleséggel összemarakszik/vagy ha a sok gond nyom, majd látni fogod, mi Saguntum/ismert dolgaiban járunk, követeljük a váltott/Fátumot önkeze által, a többit a lángok emésszék!

 

Számos helyen nehézkes és homályos fordítás. Ha tehát nem lesz mit ennünk, átharapjuk a torkát, megfojtjuk? (gutture mulgemus; esetleg romlott a szöveg, a mulgeo ugyanis annyit tesz: fej; kiszív) rokonainkat, gyermekeinket, testvéreinket (cognatos, pignora, fratres), vagy, ha már akkora lesz a baj (vel moles si tanta premet), láthatod majd, hogy Saguntum emlékezetes példáját követjük (memoranda Sagunti nos exempla sequi cernes), és mi magunk keressük egymástól a véget (alterna petemus ipsi fata manu).

 

III, 103. tunc nempe triumphatgyőzni tud addig. Helyesen: akkor bizony győzhetne.

 

III, 106. tetro veneo rút lében. Helyesen: sötét méregben.

 

III, 115. venerattiszteli. Helyesen: elérkezett.

 

III, 119. unus erat tantumcsakhogy volt, aki. Helyesen: egyetlen egy volt, ki.

 

III, 131–132. Igitur moliri infirmior aetas/cum me magna vetet. Nem akar bajlódni a reszketeg aggkor/így velem. Mivel (cum) öregségem miatt nem tudok (infirmior aetas vetat me) ily nagy dologba belevágni (moliri magna).

 

III, 135. necsőt nem. Helyesen: és nem. A sőt-tel értelmetlen.

 

III, 138. Hunc tibi consilium tradam quo cuncta patrentur. Én a tanácsom adom majd, minden teljesül attól. Nem futurum, hanem conjunctivus! Ezt a tanácsot adnám neked, hogy minden (kívánságod) teljesüljön.

 

III, 143–144. Sed facti cognosce viam, ne credere cesses/noveris ingentes sub terris esse cavernas. Ám gondold meg a tett módját, és hinni ne szűnjél!/Megtudod azt, hogy tág üregek léteznek a mélyben.. Helyesen: ismerd meg a mikéntjét és bízz bennem. Jól tudod, hogy tág üregek..

 

III, 154–155. nam protinus affore largas/Subsidio dicunt segetes. mert lesz később elegendő/Bő termés, mondják, a segélyhez. Mert rögtön beérik a vetés és megsegíti őket.

 

III, 163. Fulvi montes offerre metalli. ajánl neki sárga hegyi ércet. Helyesen: a sárga ércből hegyeket ígér neki.

 

III, 170. Per caecos ducti cuneos. Jól fedezett csatarendben vezetve. Helyesen: rejtett réseken, alagutakon át vezetve.

 

III, 192. Non minus e muris se defensare Renatus. Szinte Renatus is úgy, a falakról védi magát. Helyesen: Renatus nem kevésbé (bátran, hevesen) védekezik a falakon.

 

III, 200. Continuofolyvást. Helyesen: tüstént, nyomban.

 

III, 205–206. Obstantes robore toto/deturbat. Űzte az erősen dúló főhadat. Helyesen: az ellenséget/ a vele szembeszállókat teljes erejével szétszórja.

 

III, 209. Cum cursu iam pene peracto. Futásom szinte lezárván. Értsd: versem végéhez közeledve.

 

III, 248. reliquum de clade manebat. nagy vészből maradékként addig előjött. Magyartalan: egyszerűen megmaradt, a pusztítás, amit megkímélt.

 

III, 283–284. Quantis humana rotentur/casibus exemplo demonstrat Roma patenti. Hány ügyben kavarogtak az emberi dolgok, igaz példákkal Róma mutatta. Nem igazán szerencsés fordulat, nem adja vissza a mondat értelmét. Hogy az ember sorsa mennyire forgandó, azt Róma példázza a legékesebben.

 

III, 289. Hac fugiens Pyrrhus Latium cogente reliquit. Összefogása elől menekült Pyrrhus Latiumból. Kinek az összefogása? Hac cogente – az ő (tudniillik Róma) kényszerítő erejére, Pyrrhus futva menekült Latiumból.

 

2. Laudatio Sancti Mauritii et sociorum eius

 

30. Possidet ille nihil nisi sola in corpora iuris. Ő soha semmire sem, csak a törvényekre ügyelhet. A hatalma semmit nem ér, csak a testünk felett ítélkezhet.

 

58. Ante Deum resides aciemque tueris eandem. Hódolsz Isten előtt, és ott ugyanoly csapatot látsz. Helyett: Isten előtt ülsz majd (ott lesz a helyed), és ugyanazt a csapatot láthatod.

 

65. Agmine de tanto, quod sustinet aureus aether. Annyi csapatból, mert aranyos menny támogat egyre. A quod itt vonatkozó (agmen). Vagyis: ekkora seregből, amit az aranyos menny csak fenntart.

 

82–89. Nec se praeposuit ... praecedere fratres. Élre se tört, de magát azonossá tette sokakkal/vágyva e nagy rendben mondatni legkicsinyebbnek./Bezzeg a torz lelket mily sok csúcsról különösképp/nyomta alantra; azért a jogar erejével uralja/sok népét; miután származva királyi családból/megszületett, a nevük túlszárnyal a többi királyén/Gall birodalmakat is zaboláztak nagy hatalommal. Értelmetlen félrefordítás. Valamennyivel (mármint a rendtagokkal) egyenlővé tette magát, megelégedve (contentus; nem vágyva) azzal is, ha egy ekkora rendben csak a legkisebbnek is számíthat (in tanto ordine vel minimus dici). Bizony túlontúl alázatos lélekkel tette mindezt, ahhoz képest, hogy milyen magas trónon ül (szó szerint: alázatos lelkét a túlságosan magas csúcsról letaszította; certe humilem nimium tanto de culmine mentem depressit), hiszen, amikor (nam cum) jogarával annyi népet igazgat (sceptri ditione gubernet tot populos), amikor a legnagyobb királyok sarja (cum sit regum de sanguine summo progenitus), akik rangban valamennyi királyt lepipálták (cunctos superant qui nomine reges), és Franciaországot erős hatalommal kormányozzák (Gallicque imperio moderantur regna potenti), úgy illett volna, hogy méltán kitűnjön a testvérek közül (debebat reliquos merito praecedere fratres).

 

94. preasensque suis sis, optime, votis. és jelen is légy, legjobbunk, fogadalmán. Helyesen: támogasd, ó, kiváló/kegyes úr, imáit.

 

95. Utque tui memorem servat sub pectore curam. Merthogy a lelked alatt teszi hálás fáradozását. Helyesen: És hogy (utque) szívében (sub pectore) emlékedet ápolja kitartóan (tui memorem curam servat; nyelvtanilag conjunctivusszal lenne helyes, tehát: servet).

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek