Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Rákai Orsolya KAPPANYOS András, Tánc az élen: Ötletek az avantgárdról, Budapest, Balassi, 2008 (Opus irodalomelméleti sorozat).

KAPPANYOS András, Tánc az élen: Ötletek az avantgárdról, Budapest, Balassi, 2008 (Opus irodalomelméleti sorozat).

by Rákai Orsolya Utoljára módosítva 2009. 03. 31 15:34
— filed under:

Rákai Orsolya recenziója

A véletlen mint szervezőelv nemhogy nem áll távol az avantgárdtól, de gyakran annak egyenesen központi jelentőségű eleme. Hasonló mondható el az (ironikus) önreferencialitásról, mely – legalábbis a dada esetében, s erről külön fejezet is szól a kötetben – sokszor eldönthetetlenségben hagyja a mű intencionális státuszát. Kappanyos András avantgárdról szóló tanulmánykötete mintha nemcsak tárgyaként, de önmagára vonatkoztatva, ironikus, utalásszerű performansz-elemként is elénk állítaná e két fogalmat. Az önálló tanulmányokból összeállított, ám a tartalomjegyzék struktúrája által meglehetősen szoros kompozícióvá fűzött könyv heterogenitására részben magyarázatul szolgál a bevezető, amelyből kiderül, hogy itt lényegében két (még) meg nem született könyv nyomait találjuk, s ennek a kísérletnek kétesélyes voltával a szerző is tisztában van, részben azonban jelezheti az adekvát tárgyaláshoz szükséges módszerrel kapcsolatos feloldhatatlan kételyeket is. Legalábbis erre látszik utalni a címbe foglalt szójáték, amely egyrészt az avantgárd „élenjáró”, „élcsapat” jelentéselemével játszik el, másrészt viszont e játékok, kísérletek nem előre lejátszott, hanem valós téttel bíró voltát érzékelteti a „borotvaélen táncolás” megidézésével – s egyszersmind az avantgárdról való beszéd borotvaélen táncolásának jelzésével.

Számomra úgy tűnt, hogy ez az utóbbi elem az, amely a valóban széttartó, s a tárgy logikájából következően egységesen vagy kimerítően akár a két tervezett könyvben sem tárgyalható anyagot mégis egységesíti, s roppant érdekes következtetések kiindulópontjává teszi. A művészet mint diskurzus határterületeire, határkijelölő gesztusaira irányuló makacs, kísérletező figyelem ugyanis valóban talán a legjelentősebb és legáltalánosabb avantgárd-vonás irányzattól, médiumtól vagy (ha lehet még itt ezt a fogalmat használni) művészeti ágtól függetlenül, és ennek a vonásnak a centrifugális középpontját Kappanyos joggal találja meg a dadában. Ezért nem tűnik légből kapottnak vagy erőltetettnek, hogy a dadaizmus kapja messze a legnagyobb teret – s ezért nem egyszerű mechanikus következménye a bevezetésben megosztott háttérinformációnak sem, miszerint a könyv egyik fele tulajdonképpen egy tervezett dada-monográfia hozadéka.

Talán azzal kellett volna kezdeni, amivel most folytatni szeretném: az avantgárd, és különösen a hazai avantgárd sajátos irodalomtörténeti pozíciójával. Kissé eufemisztikus ugyan irodalomtörténeti pozícióról beszélni, hiszen (hogy sarkítsak egy kicsit) az avantgárd kaland gond nélkül kihagyhatónak látszik, ha a 20. századi irodalomtörténeti koncepciók felvázolta kánonmozgásokat tekintjük – nem véletlen, hogy a neoavantgárd ilyen módon szintén légüres térbe kerül (legalábbis az irodalomtörténeti diskurzust tekintve), és az sem, hogy az úgynevezett posztmodern prózai és lírai jelenségeknek a (részleges) kanonizálása roppant érdekes, sokszor egyenesen anakronisztikus elvi-elméleti csavarok segítségével történt meg az ezredvégen. Kappanyos egy – sajnos sikertelen – pályázat koncepciójában (mely mintegy avantgárd szakmai manifesztumként szintén helyet kapott a kötetben) igen tömören foglalja össze az abszurd helyzetért felelős félreértéseket és előítéleteket, utalva azok eredetére is: ezek a félreértések, írja, „elmúlt korok irodalom- és művészetfelfogásából származnak: részint a realizmusközpontú, részint pedig a nemzeti sajátságokat abszolutizáló ideológiákból következnek, mégis mindmáig átjárják a közfelfogást, lehatolnak a tankönyvekig és az ismeretterjesztő művekig. Ilyen megvizsgálandó kérdésnek tűnik: a mozgalom sajátos »kiiktatása« a magyar művelődéstörténetből; a sikeres, kanonikussá vált alkotók »kiemelése« az avantgárd köréből; a mozgalom receptív jellegének túlhangsúlyozása; nemzetközi kapcsolatrendszerének, szinkronitásának alulértékelése; a mozgalom utóéletének, hatásrendszerének leválasztása magáról a mozgalomól; az avantgárd hagyományteremtés és kontinuitás figyelmen kívül hagyása” (175). Ez a megközelítésmód nemigen tud mit kezdeni az avantgárd kérdésfelvetéseivel, különösen a dadaizmus nyílt provokációival, sőt gyakran nem is képes kérdésekként azonosítani azokat – az avantgárd egyik legfőbb vonásává így válik például a szakirodalomban illetve tankönyvekben közelebbről meg nem határozható vagy határozandó l'art pour l'art polgárpukkasztás, amely a tiszteletlen ifjúság esetében még megbocsátható, de amelyet jól nevelt alkotó a művészi kamaszkor viharainak elmúltával kinőni tartozik.

A tanulmánykötetben világossá és hangsúlyossá válik az egyébként nem új meglátás, hogy e végletes kommunikációképtelenség fő oka az avantgárd, de különösen a dada ama törekvése, mellyel megkérdőjelezi, elbizonytalanítja, kibillenti a művészet modern rendszerének olyan tabuit, amelyek – mint e reakcióból (vagy inkább reakcióhiányból) kiderül – alapjaiban érintik e rendszer működését. A szerző, a mű és a befogadó kapcsolatrendszere minden ponton meginog. A műalkotás végtermékből (ami mind kritikai, mind gazdasági forgalmazhatóságának előfeltétele, de egyszersmind felelős a „lady biztonságáért”, pontosabban a befogadó kívülmaradásáért-kirekesztéséért is) processzussá lesz, melynek haladási iránya és sebessége nem megjósolható, és akár valós, fizikai, egyéni veszély érzetét is keltheti (például bizonyos performanszok esetén). A jórészt mediális alapon elkülönített klasszikus művészeti ágak felbomlanak, keverednek, zavart és a hozzá nem értéstől való félelmet keltve az egy-egy konkrét médiumra specializálódott profi befogadókban. Az intermediálissá válás különösen (megint csak) a dada esetében hangsúlyos. A processzussá váló alkotások fő eljárásairól külön tanulmány szól (Avantgárd processzusok), s ezeket részletesen megfigyelve immár feltűnő, mennyire központi jelentőségű kérdéseket vetnek fel ezek az eljárások a 20. század művészeti gondolkodását illetően. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy mindaz, amit a 20. század második felének irodalom- és művészetelméleti gondolkodói leírtak, csírájában – és gyakorlati kísérlet formájában – már az avantgárd eljárásokban jelentkezett. A dada esetében például (a teljesség igénye nélkül) tudatosan vetődnek fel olyan kérdések, mint a szemiózis összetett problematikája, a valóságreprezentáció elkerülhetősége (képi médiumokban is) s ebben az önreferencialitás hangsúlyos szerepe, az önreferenciális paradox rendszerek (újra)beépítése irodalmi műalkotásokba, a nyelv-előttes keresése, önmagukat lebontó, érvénytelenítő nyelvi struktúrákkal való kísérletezés akár a pszeudo-realitásig elmenően (gondolhatunk itt például a politikai jellegű manifesztumokra, amelyek ugyanakkor parodisztikusak is, s a dekonstrukcióra emlékeztető módon bontják le önmagukat, rámutatva ugyanakkor az imitált dolog végletes önellentmondásaira is), az identitás megkérdőjelezése, felbontása, nemi identitások keverése, a mű medialitásának jelentősége, médiumok keverésének következményei, és sorolhatnánk.

Az ehhez hasonló kérdések a mai művészet megítélése, befogadása során immár nemcsak hogy nem szokatlanok, de sok esetben elváráshorizontunk szerves részét is képezik, olyannyira, hogy megjelenésük egy mű (műfolyamat) során értékszempont lehet bizonyos esetekben. Ezeket a tanulságokat azonban mintha még mindig nem tudnánk érvényesíteni sem a klasszikus, sem a neoavantgárd művészeti jelenségek értelmezésében. Ahogy Kappanyos András írja, az avantgárd szövegeknél máig nincsen (és talán nem is lehetséges) „olyan konszenzusos, kvázi-objektív értékelési szempontrendszer, mint a hagyományos szövegeknél. Nem tudjuk olyan könnyen megmondani, hogy mi a jó. (…) A klasszikus avantgárdot ma is a nyugatos olvasási stratégiák alkalmazásával próbáljuk olvasni (esetleg némi posztmodern távolságtartással), és azt fogadjuk el, ami ezek alapján is értékelhető. Kassákot azért tartjuk nagy költőnek, mert életműve csúcspontjain a nyugatos normák szerint is kiváló, meg persze azért, mert ösztönös ízlésével (ami maga a tehetség) csaknem mindig elkerülte a követői többségére jellemző túlzásokat, amelyek nyugatos szemléletünk számára a dilettantizmus egyértelmű jegyei” (202-203).

Kappanyos kötete meggyőző példákat hoz, amelyek alapján be kell látnunk: „az avantgárd számunkra már nem a kanonizáció tárgya, nem az, amit nézünk, hanem igen fontos összetevője a helynek, ahonnan nézzük” (205). Jó lenne, ha lenne mód annak az interdiszciplináris, intermediális (és nemzetközi kitekintésű) kutatásnak a megindítására, amelynek tervezete szintén olvasható a kötetben. Az azonban már ennyiből is bizonyítottnak látszik – a magyar irodalmi-művészeti elemzések viszonylag kis száma ellenére is – hogy egyet kell értenünk a könyv záró mondatával: az avantgárd távolról sem mellékvágánya a magyar kultúra történetének.

Summary

The book of András Kappanyos convincingly demonstrates that for us "the avant-garde is not the object of canonization any more, it's not the object we look at, but a very important component of the place from where we look at it." We can even say that all the theoretical ideas of the second half of 20th century were present in avant-garde projects - in the bud or as a practical experiment. In spite of this in view of the Hungarian literary history the "avant-garde adventure" seems to be completely omissible: it is described as a sidetrack. This book of Kappanyos proves that this opinion does not bear closer examination.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek

higgyünk magunkban

Posted by Hites Sándor at 2009. 02. 04 11:31
Ez a második recenzió, amit a könyvről olvasok (Deréky Pál, BUKSZ), egyre jobban érdekel maga a könyv is. Orsi recenziójának utolsó mondatában, a kettőspont utáni részben, különösen közel áll hozzám az értékkonzervatív, teleologikus, idealista szóhasználat és perspektíva. Igazán. Hajrá.

Az avantgárdról

Posted by Sőrés Zsolt at 2009. 02. 04 19:49
Nagyon jó recenzió egy igazán izgalmas kötetről, bár feltétlenül megemlítendő, hogy mindezidáig a magyar nyelvű, avantgárdról szóló kötetek/antológiák/monográfiák nem (vagy csak utalásokban) tárgyalják a lettrizmust, és főképp a szituácionizmust (a fluxusról nem is beszélve...). Csodálatos lenne, ha egyszer valaki végiggondolná az avantgárddal kapcsolatos kérdéseket a legradikálisabb irányzatok, a dada-lettrizmus-fluxus-szituácionizmus horizontján. Amelyek vizsgálatánál kiderülhet, hogy nem csupán a "véletlen mint szervezőelv" vagy az intermedialitás és az azzal parallel divergáló nomadizmus stb. fontos, hanem az, hogy az avantgárd voltaképpen az elidegenedést/árufetisizmust akarja (akarta) felszámolni - mégha ez "tabudöntögetéssel" (avagy "polgárpukkasztással") járt is (a halál, a szexualitás vagy a kapitalizmus kríziséből következő karteziánus dichotómia, a test-elidegenedés tabuiról stb. van szó). Valóban nagyszerű lenne, ha megindulnának az interdiszciplináris-nemzetközi kutatások!