Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Simon-Szabó Ágnes Felvilágosodás, Erdély: A 2006. október 12–14-i kolozsvári tudományos tanácskozás tanulmányai, szerk. EGYED Emese, BIRÓ Annamária, DEMETER Zsuzsa, KOVÁCS Eszter, Erdélyi Múzeum, 2007/3–4.

Felvilágosodás, Erdély: A 2006. október 12–14-i kolozsvári tudományos tanácskozás tanulmányai, szerk. EGYED Emese, BIRÓ Annamária, DEMETER Zsuzsa, KOVÁCS Eszter, Erdélyi Múzeum, 2007/3–4.

by Simon-Szabó Ágnes Utoljára módosítva 2008. 12. 02 13:31
— filed under:

Simon-Szabó Ágnes recenziója

Az Erdélyi Múzeum összevont számában megjelent kötet a 2006-os Felvilágosodás, Erdély című, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Irodalomtudományi Tanszéke és a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének XVIII. századi Osztálya által rendezett kolozsvári konferencián elhangzott előadások tanulmányait teszi közzé. A kötetet Tüskés Gábor előszava és Margócsy István fogalomtörténeti, módszertani fejtegetése nyitja meg, amelyet huszonöt filozófiai, irodalmi, könyvtártörténeti, pedagógia, illetve történelmi tárgyú tanulmány követ, és a konferenciát kísérő kiállítás katalógusa (A felvilágosodás kori Erdély könyvek, kéziratok tükrében) zár.

 

A tudományos tanácskozás által kijelölt időbeli (felvilágosodás) és térbeli (Erdély) keretek meghatározta diskurzusba bevezető Margócsy István-féle javaslat (A felvilágosodás határai és határtalansága. Kételyek és tézisek az irodalomtörténet historiográfiáját illetően) szerint a magyar irodalom e korszakáról mint „egymással össze nem egyeztethető” párhuzamos, esetenként kereszteződő „irodalmak” (kiem. M. I. 14) időszakáról lehet beszélni, amelyet „néhány, az európai felvilágosodás eszmei hatása alatt álló gondolkodói és írói tendenciának, valamint sok, a felvilágosodás által alig vagy nem is érintett, de irodalmilag mégis ható és továbbható tendenciának vitázó, összhangzó, szétforgó összjátéka”-ként érdemes felfogni (14). Egyed Emese tanulmányának (Versjelhagyás, erdélyi utóreneszánsz. Barcsy, Sándorffy, Teleki Domokos) prekoncepcionális félmondata pedig azt fejezte ki, ami az adott térbeli keretben való gondolkodással kapcsolatban előrebocsátható: „csak súlypontok, színezetek, szövegek, élettörténetek ragadhatók meg mint erdélyiségek” (kiem. E. E. 171). A két (itt önkényesen kiválasztott és gondolati rendszerében egy szálra redukált, egymással a kötetben direkt nem vitázó) álláspont első látásra ki is üthetné egymást, hiszen míg Margócsy az elmúlt évtizedek és a jelenkor módszertani alapvetésében gyökerezve az olyan megközelítések szöveghagyományában véli a felvilágosodás kori magyar „irodalmak” helyét megtalálni, amelyben az irodalom történetei, a kánonok, a kultúratudományok stb. plurális módszertanai leledzenek, addig Egyed Emese az elsődlegesként vett pluralitás ellen emel szót a források vidékéről, és az egyedi esetek tanulmányozására hív fel. Mindkét állítás helytálló, a közelítésmód elsődlegességéről talán szükségtelen is dönteni, azonban elengedhetetlen kettősségüket rögzíteni és az eredmények megfogalmazásakor ezekre reflektálni. Amennyire a gyakorlatban a kettő között ingadozunk, annyira bizonytalan a kötetben bemutatott huszonöt elméleti, gyakorlati koncepció kirajzolta felvilágosodás- és Erdély-fogalom, illetve azok használata. Mégis a két borítólap határolta (dupla folyóiratszám-) kötetben egy cím alatt egységben jelennek meg a tanulmányok, feltehetően helyesen. A következőkben tematikusan emelek ki néhányat a közölt tanulmányokból, eltérve az eredeti (nehezen értelmezhető) kötetbeosztástól (a tematikus kereteken belül a tanulmányok tárgyalását már azok kötetbéli sorrendjével megegyezően elemzem), abból a célból, hogy ízelítőt kapjunk abból, mi minden felvilágosodás és mi minden Erdély.

 

Az irodalomtörténeti hagyomány, a kultusz- és kánonképződés egyes aspektusai feltárásának szándéka vezérelte Demeter Zsuzsa, Merényi Annamária, Berki Tímea, Egyed Emese és Vulkán Vera Tünde tanulmányát. Demeter (Levelek hagyománykoncepciója) Kazinczy Ferencnek a leveleiben, a XVII. századi irodalomtörténeti hagyományra vonatkozó megjegyzéseit vizsgálta, főként a Faludi- és a Gyöngyösi-recepció nyomában. Dolgozatában arra a konklúzióra jut, hogy Kazinczy kánonteremtő munkálkodása következtében az 1820-as évekre mind Gyöngyösi mind Faludi „művei fokozatosan az irodalmi kánon perifériájára szorulnak” (37). Szintén a kultuszképződés nyomában szegődve Dukai Takács Judit fogadtatásának kéziratos forráshelyeit tárja fel Merényi („Lantra ömlenek ki meleg érzéseid...” Dukai Takács Judit) a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattának állományában főként Horváth József Elek, Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor leveleinek eredményes újraolvasásával. Berki (A polihisztor viselkedéshagyomány erdélyi magyar tudósok körében) az irodalomtörténet és a biográfia-írás viszonyának újraértelmezése iránt érdeklődik. A Magyar Tudományos Akadémia A múlt magyar tudósai című CD-ROM keresőprogramja alapján az írók életformája, azon belül az általa „polihisztor viselkedéshagyomány”-ként nevezett életforma nyomába ered a következő súlypontok mentén: családtörténet, iskolázottság, tudósi tevékenység, énkonstrukciók. Eredményeit némiképp megzavarja, hogy elfeledi a polihisztor szó eredetét és jelentését feltárni, illetve megokolni azt az alapvető kérdést, hogy miért épp a szerzők életrajzban és nem az életművükben keresi a polihisztorság hagyományát, holott ez a kutatási irány (is) idő- és szükségszerű. Egyed Emese fentebb hivatkozott tanulmánya alcímében megadott szerzők (Barcsay, Sándorffy, Teleki Domokos) lírai alkotásaiban keresi a reneszánsznak tulajdonított magatartásformák megjelenését, továbbhagyományozódást: a mecenatúráét, az egyéni munkálkodásét, a „komparációs egységek keresését” vagy többek között a vallási toleranciáét. Vulkán Vera Tünde (Egy Mártonffy-portré Cserey Farkas szerint) a hagyomány- és kánonképződés egy további aspektusát, Cserey Farkas Mártonffy József püspökről kialakított képét elemzi a felállítandó erdélyi Csokonai-emlékmű tervében való csalatkozás fényében, a Kazinczy-levelezés bevonásával.

 

Az erdélyi kutatási lehetőségek látványos javulása és az erdélyi köz- illetve egyházi gyűjtemények mennyiségileg és minőségileg kiemelkedő forrásanyagának egyre javuló hozzáférhetősége miatt értelemszerűen több, sokat ígérő forráskutatási és -feltárási tanulmány is helyet kapott a kötetben. Granasztói Olga (XVIII. századi főúri könyvkultúra maradványai egy elfeledett XXI. századi könyvtárban) az aradi Megyei Könyvtárban található Orczy- illetve Csáky-Erdődy-gyűjtemény megismerésének kezdeti szakaszában a könyvtártörténetben „páratlannak számító”, tízezernyi XVIII. századi francia könyv és nagyszámú, a könyvek eredetét felfedő kéziratos katalógus létéről és az ezek feldolgozására irányuló könyvtári tevékenység első lépéseiről számol be. Vogel Zsuzsa (Faludi Ferenc munkáinak erdélyi olvasói) több erdélyi téka és kézirattár állományából szemezgette ki Faludi Ferenc műveit azzal a céllal, hogy azok ex librisei, posszesszori bejegyzései, könyvbejegyzései alapján a „potenciális olvasókra, illetve az olvasás módjára vonatkozó megjegyzéseket” tegyen (97). Bartha Katalin Ágnes (A drámaolvasás nyomában a XVIII. század végén, a XIX. század első felében) arra a kérdésre keresi a választ kolozsvári könyvtári katalógusok és kölcsönzési naplók böngészése során, hogy „a korszak Erdélyében forgalomban levő drámaszövegek mögött mennyire állt konkrét szövegismeret” (115). Mind Vogel, mind Bartha tanulmánya gazdag forrásanyag- felkutatáson alapul, mégis részben mindketten elvétik a kitűzött célok megvalósítását. Ennek oka annak a ténynek pillanatnyi figyelmen kívül hagyása, hogy a források megtalálása nem egyenlő azok feltárásának folyamatával, hiszen önmagában sem a tulajdonosi bejegyzések, sem a kölcsönzési naplókban előforduló nevek nem bizonyítékai a Faludi- vagy kortárs nyugat-európai drámaszövegek konkrét ismeretének; a „birtokolta” vagy a „kölcsönözte” szavak nem egyenlőek az „olvasta” szó szemantikai mezejével. Tanácsosabb lett volna kisebb forrásanyagon mélyebb és reflektáltabb kutatásokat végezni, ahogy arra egyébként mindkét tanulmányíró munkája sokat ígérő lehetőséget nyújt: Vogel esetében a Székely László-féle, Bartha esetében a Shakespeare-drámákra vonatkozó források nyitnák meg ehhez az utat. Csörsz Rumen István (Közköltészet Erdélyben a XVIII. század második felében. Néhány kutatási szempont) a közköltészetet nem az irodalmi programok fejlődése alapján vizsgálja, hanem az ízlés, a divat változásainak érzékeny indikátoraként fogja fel. Tanulmányában arra mutat rá, hogy „az erdélyi szóbeliségben arányait tekintve sokkal több régi közköltészeti szöveg maradt fenn egészen a XX. századig, mint a nyelvterület más részein” (170), s e források feldolgozásához nyújt módszertani, kapcsolattörténeti és tematikus megközelítési javaslatokat.

 

Az irodalmi források mellett a történeti események forrásközeli újraértelmezésére is többen vállalkoztak az emlék- és a röpiratirodalom műfajából kiindulva, illetve a „memoriálék” alapján. A Habsburg-birodalom és Erdély sokrétű politikai kapcsolatának mibenlétéről érdekes tanulmányokat olvashatunk H. Kakucska Mária (Orczy Lőrinc fordítástöredéke II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratok című munkájából), Dóczy Örs (Buccow-ellenes röpiratok Teleki Sámuel tékájában), Kovács Kiss Gyöngy (A Habsburg-uralom erdélyi következményei a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában) és Kulcsár Krisztina (II. Józsefhez intézett beadványok 1773. évi erdélyi látogatása során) tollából. Kapcsolattörténeti aspektusból is jelentős az erdélyi kiadói és könyvterjesztői hálózat Németországba és főként Magyarországba irányuló kapcsolatainak vizsgálata. Erről értekezett Pavercsik Ilona (Az erdélyi könyvkereskedelem magyarországi kapcsolatairól a felvilágosodás idején), aki Hochmeister Márton nyomdájának és könyvkereskedéseinek főként váci és debreceni kapcsolatait tárja fel különböző könyvkatalógusok és levelezések alapján, és kitér a kollektori tevékenység, illetve ennek erdélyi jellemzői és művelői bemutatására, végül a német- és magyarországi könyvvásárok erdélyi kapcsolataira hívja fel a figyelmet.

 

Labádi Gergely és Bodó Márta nevelési és oktatási programok egy-egy szűk szeletének szentelte figyelmét. Labádi (Az olvasó pásztor. A könyv médiuma a felvilágosult népnevelésben) a közösségen belüli tudáshagyományozódás és -tartalom átalakításának kontextusában az oktatás által eredményezett mediális váltás jelenségére, illetve következményeire és a korabeli népnevelő iratok ezzel kapcsolatos reflektálatlanságára fókuszál tanulmányában. A népnevelés főbb jellemzőit a következő pontokban rögzíti: negatív sajátosságként értékeli a megcélzott közönséggel szembeni bizalmatlanságot, a nevelő leereszkedő gesztusát, és pozitív változásként értékeli a narráció ötletességét, amennyiben az a szóbeliség és a nyomtatás közötti feszültséget feloldja, valamint „a gyerekkori közös emlékekre hivatkozva szünteti meg a társadalmi-kulturális távolságot tanár és tanítvány között” (73). Bodó („A’ Kegyes Oskolák Rendje’ Magyar és Erdély Országi Halhatatlan Érdemű Fő Igazgatójának” emlékére) Bolla Márton kegyes-tanítórend tartományi főnökének kolozsvári éveiről, az akkori nevelésről, valamint irodalmi tevékenységéről ad hírt.

 

Az irodalom társadalmi, intézményi vagy esztétikai meghatározottságán túl annak filozófiai előfeltételére kérdezve érdekes nyelv- és populárfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik a kötet oldalain két irodalomtörténész, Hegedűs Béla és Fórizs Gergely. Hegedűs (Erdélyi szerzők, fordítók nyelvelméleti megjegyzései) a fordításoknak szenteli figyelmét és arra mutat rá, hogy a fordítás gyakorlatára és hátterére vonatkozóan különbséget kell tenni episztemológiai,  illetve szemiotikai szemlélet között. E szembeállításra fűzi fel a szoros vagy szabad fordítás ellentétét: „nem mindegy ugyanis, hogy a szavakhoz (partikuláris nyelvhez) képest vagy az éppen azok által közvetített dolgokhoz képest szabad vagy szoros az adott fordítás” (19). Ezek szerint értelmezi a korabeli szóhasználatban a ’tolmács’ illetve ’fordító’ kifejezések eltérő jelentéstartalmát, és értékeli a nyelvfilozófia megszületésével párhuzamosan futó nyelvbővítésére irányuló törekvéseket aszerint, hogy azok a kialakuló magyar tudós/szaknyelvre (szemiológia) vagy a megváltozó világra (episztemológia) reflektáltak-e. Tanulmánya végén azzal érvel, hogy „minden nyelvvel, anyanyelvvel, magyar nyelvvel kapcsolatos korabeli megállapítás mögött feltételezni kell legalább valamilyen szemléletet”, ami nem jelent egyet a rendszeres filozófiai ismeretekkel (24). Fórizs tanulmányában részint szintén a fordítás központi kérdését járja körül (Populárfilozófiai eszmék az Erdélyi Muzéumban), teszi ezt a német nyelvterületről Erdélybe érkező populárfilozófiai áramlatok főbb pilléreinek kijelölésével olyan fogalmak mentén, mint az ’urbanitás’ (módszer), ’humanitás’ (cél) és az ’eklekticizmus’ (az egyén válogató tevékenysége a felhalmozott tudásanyagból). E fogalmak nyomában az Erdélyi Muzéum három alapvető populárfilozófiai tanulmányát vizsgálja meg Döbrentei Gábor, Szabó András és Buczy Emil tollából, hogy a tanulmányokban a nemzeti művelődési program hívószavainak újraértelmezésére kísérletet tegyen; végső soron a ’tanulást’ és az ’eredetiséget’ az ’ízlés’ univerzális eszményének jegyének összefüggésben látassa.

 

A kötetben felsorakozó tanulmányok közül több egyes szerzők műve köré rendeződik, a kötetszerkesztés során kiemelt Aranka György mellett Baróti Szabó Dávid munkássága kapott nagyobb figyelmet: Hubert Ildikó (Tájélmény egyik deákosunknál) Baróti tájleírásáról, Ratzky Rita (Egy konzervatív a köztársaságiak között) a szerző Magyar Museumban betöltött szerepéről értekezett. A táj- és természetábrázolás irodalmi reprezentációinak vizsgálatára vállakozott Szabó Ágnes is („Hah, melly rezzentő pillantat! Előttem fekvék az egész Erdély...”) a kanti értelemben vett „kegyes” posztmodern által kedvelt értelmezési hagyományban Kazinczynak az 1816-os erdélyi utazása alatt és nyomán lejegyzett Erdélyi Levelei alapján. Baróti mellett Aranka és nyelvművelő köre történetírói valamint politikusi működésével Biró Annamára („azt a’ bojtorján, izgága Sophista mesterséget a’ Kritikát nem tanultam, se nem tudom”) és Dávid Péter („nyájas társalkodás” vagy „egy úgynevezett piknyik”) foglalkozott. Király Emőke (Aranka György levelezése) pedig Aranka leveleinek akkurátus felkutatása nyomán a levelek adatbázisos feldolgozását prezentálta. Az erdélyi adatbank létrehozásakor mintaként említette meg többek között „Goethe és Nietzsche levelezésének internetes adatbázisá”-t (288), amely kétértelmű megfogalmazást nehezen tudom szó nélkül hagyni, hiszen nyilvánvalóan Goethe és Nietzsche sosem állt levelezésben egymással, ráadásul a két weimari GSA-adatbázis módszerében és előfeltételeiben is annyira különbözik egymástól, hogy nehezen lehet őket egy kalap alá venni – ez persze nem von le az Aranka-adatbázis kialakításának érdemeiből. Hasonló adatbázis kialakítására vállalkozott Keszeg Anna is (Kiket ismerhetett Gyöngyössi János? Egy XVIII. századi szerzői kapcsolatháló elemzése), megnyitva az utat az ebbe az irányba forduló lehetséges mikrotörténeti elemzések előtt.

 

A sokszínű és szerteágazó kötet az erdélyi és a magyarországi kutatók szoros, évekre, évtizedekre visszamenő együttműködésének eredményeként több, kiemelkedően jó tanulmánnyal járult hozzá a korszak Erdélyéhez kötődő vagy erre a területre vonatkozó irodalmaknak és történeteknek az újraértelmezéséhez. A tanulmányok elolvasása után bizonyítottnak látom a Tüskés Gábor előszavában megfogalmazottakat: „az erdélyi magyar irodalomtörténeti kutatások helyzete az egyetemes magyar irodalomtudomány elemi érdeke”. Reményemet fejezem ki azzal kapcsolatban, hogy többek között ez a kötet is hozzájárul majd az együttműködés intenzívebbé tételéhez. A témák, a megközelítések és a feltárt illetve még rejtett források gazdagsága okán a címet így módosítanám: Ez is felvilágosodás, ez is Erdély.

Zusammenfassung

Im in der thematischen Sonderausgabe der Zeitschrift Erdélyi Múzeum (Siebenbürgisches Museum) erschienen Sammelband sind die Beiträgen der Tagung Aufklärung, Siebenbürgen veröffentlicht worden. Die Konferenz wurde von dem Institut für Ungarische Literaturwissenschaft der Babeş-Bolyai-Universität und von der Abteilung Ungarische Literaturwissenschaft des XVIII. Jahrhunderts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften 2006 in Klausenburg/Cluj Napoca (Rumänien) veranstaltet. Der Band enthält fünfundzwanzig Abhandlungen zu dem im Titel der Konferenz angegebenen Themenkomplex aus den Bereichen des Archivs- und Bibliothekswesens, der Erziehungs-, der Geschichts- und der Literaturwissenschaft, sowie der Philosphie, und wird vom Katalog der begleitenden Ausstellung (Siebenbürgen der Aufklärung im Spiegel von Drucken und Handschriften) abgerundet. Die Abhandlungen stehen in dem latenten Zwang, die bisher zeitlich wie räumlich wenig ungestrittenen Begriffe der ’Aufklärung’ und von ’Siebenbürgen’ neuzudefinieren und parallel die in den letzten Jahren zugänglich(er) gewordenen Quellenmenge der Drucke und besonders der Handschriften stets einbeziehen zu müssen. Für diejenigen, die die ungarische Sprache wenig beherrschen wurde der Band so konzipiert, dass eine englischsprachige Zusammenfassung jeder Abhandlung folgt.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek