Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Török Zsuzsa MILBACHER Róbert, Arany János és az emlékezet balzsama : Az Arany-hagyomány a magyar kulturális emlékezetben, Budapest, Ráció Kiadó, 2009.

MILBACHER Róbert, Arany János és az emlékezet balzsama : Az Arany-hagyomány a magyar kulturális emlékezetben, Budapest, Ráció Kiadó, 2009.

by Török Zsuzsa Utoljára módosítva 2010. 09. 09 11:44
— filed under:

Török Zsuzsa recenziója

MILBACHER Róbert, Arany János és az emlékezet balzsama: Az Arany-hagyomány a magyar kulturális emlékezetben, Budapest, Ráció Kiadó, 2009.

 Arany János és az emlékezet balzsama

Nemcsak az egyiptomiaknak – hogy a legklasszikusabb példát említsem –, hanem a magyar kultúrának is megvan a maga múmiája. Arany János személyében. A metafora döbbenetesnek tűnhet, ám, ha egy provokatív és figyelemfelkeltő mondatban szeretném összefoglalni Milbacher Róbert nemrég megjelent Arany-könyvének alapgondolatát, akkor ennél a megállapításnál sokkal többet nem írhatnék. És mégis…

Milbacher szerint minden, amit ma Arany Jánosról tudunk, hiszünk, netán meggyőződéssel vallunk Gyulai Pál Szépirodalmi szemle című cikksorozata (1855) és Berzeviczy Albert akadémiai elnök Arany halálának ötvenedik évfordulóján elhangzott beszéde (1932) között alakult ki. A folyamatot pedig tetőzte a hivatalos, kánoni tudás teljességét felölelő és szimbolikusan reprezentáló három kötetes Voinovich-monográfia. Az 1930-as években tehát lezárult, mozdulatlanná, halottá merevedett az Arany Jánossal kapcsolatos tudásunk, melynek alaptétele Gyulai Páltól származik: Arany a nemzet, és a nemzet Arany műveiben ismerhet magára. Milbacher könyve az Arany-kultusz létrejöttének, a bálvány felépítésének folyamatát igyekszik nyomon követni. Bevallott szándéka, hogy szembesítse az olvasót az Arannyal kapcsolatos tudásrend kialakulásával, működésének hatásmechanizmusával, illetve azzal, hogy bizonyos, Arannyal kapcsolatos kijelentések hogyan váltak evidenciákká, és ezek a kijelentések milyen szerepet töltenek be a nemzeti kulturális tudatban.

Milbacher könyve az irodalomtörténészi gyakorlat egyik, a kultuszépítéssel szükségszerűen együtt járó sajátosságára mutat rá hangsúlyosan: arra, hogy az irodalomtörténet-írásban hogyan követik egymást gyakran reflektálatlanul ismétlődő kijelentések, közhelyek. Ebben látom a munka legnagyobb jelentőségét. Felhívja figyelmünket, hogy az irodalomtörténeti diskurzusban sincsenek evidenciák, csupán kontextusok, amelyekben evidenciának vélt vagy elrendelt kijelentések születnek valamilyen céllal, ugyanakkor pedig stimulálja az irodalomtörténet-írásban alkalmazott módszereinkkel szembeni reflektáltságunkat és érzékenységünket. A könyv legnagyobb tétje azonban, hogy sikerül-e a kultusz által elidegenített Arany Jánoshoz Milbachernek közelebb kerülni, és a Gyulaiéktól hagyományozott értelmezésekkel szemben új, plauzíbilis olvasatokat felkínálni.

Az Arany János és az emlékezet balzsama szándékai szerint nem monográfia, inkább keresztmetszet az Arany-hagyományról. A címben szereplő „emlékezet balzsama” Gyulai Pálnak az Arany temetésén elhangzott nekrológjából kölcsönzött kifejezés. Ő „a bánat enyhítésére szolgáló ír” jelentésben használta, Milbacher azonban a szó másik értelmét aknázta ki hangsúlyosan. A balzsam a mumifikációs eljárás során használt tartósítószerként, a halhatatlan költő létrehozásának metaforájává válik a könyvben.

A Gyulaitól kölcsönzött cím jelzésértékű a könyv egyik lappangó gondolatának a tekintetében. Gyulai Pál ugyanis legalább annyira fontos szereplője ennek a könyvnek, mint maga Arany János. Hiszen a szerző minden érve arról győz meg, hogy az Aranyról való tudásunk Gyulai Pál és elvbarátai tollából hagyományozódott ránk. Vagy ahogyan Milbacher Palágyi Lajostól idézi: Arany Allah volt és Gyulai az ő prófétája, Mohamed. Arany János költői pályafutásának története tehát a hatalomvágyó és -gyakorló Gyulai Pál önmenedzselésének története is.

Arany János mellett Gyulai folyamatos jelenléte a különböző fejezetekben nagy mértékben határozza meg a könyv felépítését. Hiszen a tíz fejezetből az első öt tulajdonképpen arról szól, hogy Gyulai Pál remek marketingtevékenysége következtében hogyan vált Arany János a nemzet költőjévé. Az utolsó öt fejezet pedig a klasszikus Arany-értelmezések ellenében kínál fel néha meghökkentő, de mindenképp zavarba ejtően új szövegértelmezéseket.

Ha az első négy fejezet alapgondolatát egyetlen mondatban szeretném összefoglalni, úgy is fogalmazhatnék, hogy minden, amit a 19. században arról gondoltak, hogy mi is a magyar, egyetlen névben volt összegezhető, és ez a név: Arany János. Milbacher tulajdonképpen diskurzusanalízist végez az Arany János életéről, jelleméről, testéről és az Arany-kultusz kezdeteiről szóló szövegeken, hogy kimutassa, hogyan vált a 19. század második felében Arany János a magyarság egyszemélyes reprezentatív példájává. Így az Arany János életéről szóló fejezetben az Arany-életrajzok narratív felépítésének elemzésén keresztül válik láthatóvá, hogy Arany élettörténete szimbolikusan a magyar faj nemesülésének története is egyszersmind.

Az Arany János jellemrajzáról szóló fejezetben a sztereotípiaként használt karakterjegyek genezisének folyamatát vizsgálja Milbacher. A sztereotípiaalkotásban is Gyulaié volt a főszerep, aki szerint Arany a magyar nemzeti szellem megtestesülése, magyar író és magyar ember harmonikus lélekkel. Gyulai még Arany mélabúját is a szentimentalizmus magyar nemzetkarakterológiai magyarázóelvéből vezeti le. Milbacher az Arany-levelezés önelbeszéléseivel cáfolja Gyulai tételeit, és alternatív lehetőségként Riedl Frigyes értelmezését mutatja fel. Riedl ugyanis, Gyulai Pál megállapításával szemben nem harmonikus, hanem egy önmagával, lelki habitusával küzdő modern (tragikus) hőst látott Aranyban. És, ha jól értem, Milbacher is ez utóbbi értelmezés mellett teszi le a voksát.

Az Arany János testéről című fejezet tabutémát feszeget. Hiszen ismeretes, hogy Aranynak epekövek miatt komoly egészségügyi problémái voltak, ám betegsége nem volt összeegyeztethető a nyilvánosan alakított nemzeti költő nimbuszával. Ezért az Arany-életrajzokban és általában az Aranyról szóló szövegekben a betegség valódi körülményeit és részleteit rendszerint hallgatás övezi. Milbacher a ’miért’-re kérdez rá, és kontextualizált válaszát néhány 19. századi orvosi tankönyvben találja meg. A könyvek szerint ugyanis a szervezet egyensúlyának megbomlása morális okokra vezethető vissza, a betegség kiváltója az egyén jelleme. Innen pedig könnyű belátni a betegség elhallgatásának a morális tisztaság és nagyság fenntartásában, őrzésében és nyilvános alakításában játszott szerepét.

Bár a könyv első felében Gyulai Pál hatalmi pozíciója és szerepe az Arany-kép alakításában mindvégig hangsúlyozott, talán egyetlen fejezet sem mutatja Aranyt annyira a külső körülmények és érvényesülési stratégiák áldozataként, mint Az Arany-kultusz kezdeteiről című. A fejezet tézise ugyanis, hogy 1855-ben, Vörösmarty Mihály halálakor Gyulaiék Arany Jánost nézték ki a ’nemzeti költő' megüresedett helyének betöltésére. Arany kanonizációjának, nemzeti költővé emelésének tehát még minden esztétikai, irodalmi megfontolás előtt abban a hatalmi kontextusban, irodalompolitikai harcban volt szerepe, amely az 1850-es években a nemzet kulturális és politikai életképességének reprezentációjáért, az irodalmi-kulturális intézmények fölötti hegemóniáért és az irodalom nyelvének uralásáért folyt. Miközben tehát Gyulaiék egy olyan szimbolikus funkció betöltését szemelték ki Arany számára, amelynek alakítása egyáltalán nem Aranytól függött, saját egzisztenciájukat is megteremtették, és pozícióikat sikeresen erősítették. Közben pedig Arany költészetét halálra imádták, kisajátították, és Aranyt elsősorban epikusként kanonizálták. Az 1850-es évek gyászában így kialakított Arany-kép egy olyan középpontot jelenthetett, mely a kollektív emlékezet fenntartásával túlsegíthette a nemzetet a korabeli idők kilátástalanságán, miközben a múlt dicsőségének újramondásával a jövő felépítésének lehetőségét is felmutathatta.

A könyv ötödik fejezete már kevésbé kapcsolódik az előző négy gondolatívéhez, de annyiban mégis, hogy Petőfi és Arany barátsága mindig is fontos szerepet játszott Arany élettörténetének elbeszélésében. Az irodalomtörténet-írás barátságukat, mint hasonló esetekben szokás, legendává, sőt legendássá szőtte, és rendszerint problémamentesen tálalta. Milbacher látens rivalizálást is lát ebben a barátságban, és részletes elemzéssel mutatja ki azokat az alá- és fölérendeltségi szerepeket, amelyeket ebben a barátságban Petőfi és Arany betöltött.

A könyv utolsó öt fejezetének szövegértelmezései közül néhány példát ragadok ki, és a hagyományos elemzésekkel szembeállítva próbálom bemutatni Milbacher értelmezéseinek újdonságát. (Toldi 1) Míg a Toldi kanonizációja a nép-nemzeti irodalom népiességből történő megteremtése érdekében zajlott, keletkezése, Milbacher szerint, valójában ahhoz a népiesség-koncepcióhoz köthető, amely nem a nép-nemzeti irodalom létrehozásának tervezetével azonos, hanem a nép művelésének, civilizálásának programjával. (Toldi 2) Toldi figurája nem csupán tiszta, ártatlan népfi, a magyar nemzet ikonja, hanem Milbacher értelmezésében vaskos karneváli figura is egyszersmind. (Ágnes asszony) Míg a szokásos értelmezésekben evidens a férje meggyilkolásában szerepet vállaló Ágnes bűnössége, és magától értetődik a megbocsátás lehetősége is, a szerző értelmezése azokra a szöveghelyekre hívja fel a figyelmet, amelyek Ágnes ártatlanságára utalnak. Milbacher elemzése tehát Ágnesben a szenvedély és önnön létezésének démonikus és uralhatatlan aspektusa által elragadott, annak ellenállni nem tudó áldozatot, és nem bűnöst lát. (Szondi két apródja) A magyar irodalmi hagyományban a Szondi két apródja az emlékezésnek, mint a virtus közvetítésének az alapszövegévé vált. Milbacher az apródoknak a Szondi halálát követő utóéletére kérdez rá. Túlélésüket nem pusztán a hősies emlékezésre való felhatalmazásként, az emlékezet fenntartására hivatott bárd- és nemzeti költő magasztos szerepének a betöltéseként, hanem a körülmények szülte identitásvesztésként és a mindennapi megélhetésért küzdő, ennek az érdekében kompromisszumokat is vállaló, ugyanakkor nyilvánvalóan elkötelezett (magán)ember helyzete és önképe közötti ellentmondásként is látja. (A walesi bárdok) A balladát hagyományosan az 1849 utáni nemzeti érzés allegóriájaként szokás értelmezni. Milbacher szerint azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű, főként, ha a szöveg értelmezésekor különbséget teszünk az uralkodó személye (emberi-individuális dimenzió) és funkciója (szakrális-politikai dimenzió) között. Milbacher szerint a különbségtétellel válik láthatóvá, hogy a történet azt a folyamatot mutatja be, ahogyan az önmagát eredetileg jónak gondoló Edward király hamis önideológiája lelepleződik, és az önmagát ezen önideológián keresztül felépítő szubjektum összeomlik. Az Edward- és nem bárdközpontú elemzés „felmentést ad az uralkodónak a zsarnoki önzés vádja alól, és a körülmények, valamint a kamarilla áldozataként ábrázolja az ifjú császárt” (340).

Ha jól érzékelem tehát az utolsó öt fejezet szövegértelmezéseinek összefüggését a könyv első felével, akkor Milbacher a nemzeti szempontról az általános, emberi problémákra helyezi át az Arany-szövegek értelmezésének súlypontját. Ez a válasza arra a saját maga által föltett kérdésre: „alkalmasak-e az Arany-szövegek egy posztnemzeti kulturális közegben bármiféle reprezentációs feladatra?” (341) Bár elemzései rendkívül izgalmasak és elgondolkodtatók, a szövegértelmezésekhez használt kontextusokat a bizonyításaihoz sok esetben túlságosan feltételesnek, hipotetikusnak érzem. Ennek maga a szerző is tudatában van, hiszen – hogy csak egy példát említsek –  A walesi bárdok értelmezéséhez felvázolt alternatív kontextusnál Milbacher maga jegyzi meg, hogy a valószínűség státusát célszerű nyomatékosítani. Úgyszintén kevésbé tudok azonosulni a szerző többször hangoztatott mentegetőzéseivel, amelyek, úgy vélem, retorikailag gyengítik az érvelést.

A kérdésfelvetés és a mögötte rejlő probléma azonban izgalmas és rendkívül aktuális, hiszen a (nemzeti) kultúra egyik jellegzetes szegmense, a szépirodalom és a mindenkori kultúrpolitika kapcsolatának mibenlétére és bonyolult összefüggéseire hívja fel a figyelmet. És az végképp nem érdektelen kérdés, hogyan is gondoljuk át a nemzetiként tanult és örökölt elit kultúrához való viszonyunkat manapság, amikor az irodalom fogyasztását már egyáltalán nem nemzeti tettek fokmérőjén, hanem piaci erőviszonyok logikája alapján mérjük. Vagyis a 19. századétól legalábbis részben eltérő kontextusban.

Summary

Hungarian literary history writing thinks to know everything, or at least almost everything about ’the greatest’ Hungarian poet, János Arany. Róbert Milbacher’s book analyzes the roots of this knowledge and the process of evident statements concerning the poet and his work. János Arany was thought and ”made” to be the Hungarian national poet during the second half of the 19th century. This image hasn’t really changed since then and alienated his work from today’s readers. Milbacher analyzes some of Arany’s works in a different perspective than that of the 19th century’s national criticism. His book also points out the complex relationship between literature and cultural politics, between literature consumpation and usage in different periods and contexts.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek

Petőfi, Arany: két jó barát stb.

Posted by Hegedüs Béla at 2010. 09. 05 15:59
Régi mániám, hogy össze kellene gyűjteni a Petőfit és Aranyt együtt ábrázoló szobrokat a világban. Már ha van egyáltalán ilyen. Mert elég nehéz elképzelni, hogy lenne, s ez furcsa.

Szerintem ez egy kiváló recenzió, s kiváncsi vagyok, hogy más is érzi-e a szerintem benne lévő finom iróniát, amivel – az egyértelmű elismerésen túl – az egész vállalkozás lényegét (ti. a szövegek lehetséges újraértelmezését) érintő eljárással (lebontunk [tehát újraalapozunk], majd újraértelmezünk) kapcsolatos kételyeit Zsuzsa kifejti. De lehet, hogy nem is.

önarckép

Posted by Hites Sándor at 2010. 09. 10 10:01
tényleg pompás recenzió, milbakker tud róla? arról kéne beszélni, hogy az egész mennyiben a robi önarcképe