Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Vaderna Gábor CSÖRSZ Rumen István, Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere (1700–1840), Bp., Argumentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165).

CSÖRSZ Rumen István, Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere (1700–1840), Bp., Argumentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165).

by Vaderna Gábor Utoljára módosítva 2010. 01. 07 13:28
— filed under:

Vaderna Gábor recenziója

<!-- P.sdfootnote { margin-left: 0.5cm; text-indent: -0.5cm; margin-bottom: 0cm; font-size: 10pt } A.sdfootnoteanc { font-size: 57% } -->

A szöveg szöveg hátán című kismonográfia szerzője rendkívül szerény, de legalábbis meglehetősen óvatos ember. A közköltészetről szólván arról beszél, hogy ez a nehezen körülhatárolható irodalmi hagyomány egy „átmeneti szövegegyüttes, mely az önértelmező/önelvű irodalom és a szájhagyományozó folklór között található” (15.), ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, itt is megtaláljuk, ott is megjelenik. Csörsz Rumen István szisztematikusan feltárja a közköltészet kutatásának lehetőségeit és korlátait, e költészeti hagyomány működését a forrásadottságoktól kezdve a versek társadalmi beágyazottságán át a közös poétikai sajátosságokig.

A továbbiakban amellett szeretnék érvelni, hogy e szerénység (vagy óvatosság) mögött egy olyan, részleteiben is kidolgozott irodalomtörténeti vízió rejlik, mely alapjaiban forgatja fel a 18. század irodalmának eddigi leírásait. A közköltészet fogalmának bevezetése a 18. századi irodalom történetének leírásába ugyanis nem egy újabb költészeti típust állapít meg és rendez az eddig meglévő poétikatörténeti kategóriák mellé, hanem egy olyan poétikai rendszertan körvonalait sejteti, melynek alapján újragondolandónak mutatkoznak az olyan irodalomtörténeti kategóriák, mint például a rokokó költészet, a mesterkedő költészet vagy akár a diákköltészet. Az újragondolás igénye a közköltészet működéséből és értelmezési lehetőségeiből fakad: ezen csaknem elfeledett poétikai tradícióhoz az irodalom egészen más fogalma szükségeltetik, mint amelyet az irodalomtörténet-írás eleddig használt.

Hogy alaposabban megvilágítsam e fogalmi átrendezés hátterét, kiragadok a monográfia szövegéből néhány metaforát. Ezek a következők: közlekedőedény, rendező-pályaudvar, vendégség, család.

A közköltészet olyan, mint a fizikai kísérletekben a közlekedőedény. Az U-alakú edény alsó része össze van kötve, s ily módon az egyik csőbe betöltött folyadék a másikba is átfolyhat, s a különböző csövekbe töltött folyadékok egymással elvegyülhetnek. Per analogiam: a népköltészet és a műköltészet felől érkező impulzusok a közköltészetben érintkeznek egymással. E hasonlat egy olyan modell leírására szolgál, mely nem választja el élesen egymástól az elit és népi kultúrát, az arisztokratikus és populáris regisztereket, nem a népibe lesüllyedő kultúrjavakra utal (mint egykoron Horváth János tette), hanem ehelyett dinamikus, folyton alakuló és egymással szoros interakcióban lévő kulturális regisztereket állapít meg.

A közköltészet olyan, mint a rendező-pályaudvar. Tehervagonok érkeznek, egyes szállítmányokat leszednek egy vonatról, várakozik néhány évet, évtizedet, sőt évszázadot a rakomány, hogy újból feltehessék egy másik vonatra. A forgalom folyamatos, a rakományok cseréje zajlik: lelopják, kölcsönkérik a vonatról, átteszik egy másik szerelvényre. A közköltészetben Csörsz Rumen István két alapelvet különít el: a variogenezis és a topogenezis elvét. Az előbbi azt jelenti, hogy a közköltészet darabjai között akár több változatban is fennmaradhatott ugyanaz a költemény, ám a variánsok között nem feltétlenül állapíthatunk meg értékbeli különbségeket. Ez több okra is visszavezethető: egyfelől sok esetben a variánsok leszármazási útja nem rendezhető el egy sztemmában, mivel a szövegeket, szövegdarabokat több vonatról is összeszedték, egy vonatot több kocsira bontottak, egy vagont nem is feltétlenül emeltek át egyben, hanem csak a rakomány egy-egy darabját emelték ki, sőt gondos vasúti alkalmazottak akár változtathattak is a rakomány szerkezetén, súlya megmarad, állaga, állapota azonban változik. A topogenezis voltaképpen azt a retorikai eljárást jelöli, mely lehetővé teszi a variánsok e képzését: azaz bizonyos szövegszegmensek azon képességét, hogy valamilyen mintára (ami lehet akár tematikus, akár topikus, akár metrikai, sőt akár zenei is) létre lehessen hozni belőlük újabb és újabb variánsokat.

A közköltészeti hagyomány nyelvi elemei vendégségbe járnak egymáshoz. Nem lehet hát egy egyetlen, eredetinek és igazinak tekinthető szöveget rekonstruálni a változatokból, hiszen még azt sem feltétlenül lehet tudni, hogy e dorbézolásban ki is a házigazda. A versszakok jönnek-mennek, s bár olykor kirajzolódnak időbeli mintázatok, amikor egy-egy vendég huzamosabb ideig jelen van a vendégségben, majd váratlanul és mindörökre távozik onnan, a közköltészet szövegegységek kontaminációjára épül, ahol a kombinatorikusan létrejövő variánsok között kavarog a vendégsereg.

Természetesen nem járhat mindenki mindenkihez vendégségbe. Van, akit meghívnak, s van, aki váratlanul érkezik, s akad olyan, aki képtelen belépni az ajtón. Természetesen a közköltészetben nem variálódhat minden mindennel, a közlekedőedényben nem vegyül el minden folyadék, a pályaudvaron sem lehet minden vagonra akármit felpakolni. A közköltészetben szövegcsaládokat lehet elkülöníteni egymástól: aszerint, hogy egy-egy család milyen verstani sajátosságokkal rendelkezik, milyen dallamra énekelték egy adott területen vagy egész egyszerűen valamilyen tematikus hasonlóság okán. Másként esnek hát latba a mulattatók, a lakodalmi versek, a panaszdalok, a kalendáris ünnepek megverselései, valamint az érzékeny, és olykor bizony trágár szerelmi dalok; strofikus-metrikus rokonság szíves vendéglátást is jelenthet, s a nótajelzések által előírt dallamok is segíthették a rokonság érzékelését.

A hasonlatok sorát még lehetne folytatni, Csörsz Rumen István könyvében még találhatni számos egyéb példát is az aljnövenyzettől kezdve a röntgenkészüléken át az optikai lencsékig. Itt és most csupán annyiban kívántam hűséges lenni a könyv szelleméhez, hogy e hasonlatokat magam is a variogenezis és topogenezis elveinek megfelelően gondoltam tovább. (Példának okáért a közlekedőedény toposzát Küllős Imola alapvető monográfiájából vettem,1 s onnan vette a szerző is.) E metaforák értelmezésének további lehetőségei a kutatás legfontosabb kérdésirányaira és bizonyos korlátaira is rámutathatnak. A szövegcsaládok metaforikája összetartozónak mutat fel különböző időpontokban különböző területeken található szövegeket (olykor különböző nyelven is íródtak ezek), de a rokonsági fokok és a nemzedékek leszármazása már igen nehézkes. E szövegek szerzői a legtöbbször ismeretlenek, a jobbára kéziratos énekeskönyvek lejegyzőiről sem mindig tudunk nyilatkozni, az pedig már végképp ingoványos kutatási terület, hogy vajon miért pont azt a változatot és miért pont az énekeskönyv azon lapjára másolták be scriptorok. (Az így fennmaradt szövegek éppen akkor és éppen ott használatban voltak vagy máshol hallotta? A népszerű szövegeket jegyzeték fel vagy épp ellenkezőleg, amit mindenki ismer nem érdemes feljegyezni? Mennyiben befolyásolta a dolgot a lejegyző személyes értékítélete?) Egy közköltészeti vendégségben nehezen lehet bemérni, hogy miért épp azokat a vendégeket hívták meg. Ráadásul az átjárásokat a vendégváró házak között sokszor csak roppant nagy szövegismerettel lehet rekonstruálni, s bizony e területen még akad bőven tennivaló. (Reményeink szerint a közeljövőben napvilágot látnak az RMKT XVIII. századi sorozatának hiányzó közköltészeti darabjai.2 S talán megfontolandó lehet a későbbiekben egy olyan digitális kiadás elkészítése, mely tartalmazza az összes szövegvarinást, s hiperlinkekkel köti össze a vario- és topogenezis alapján összetartozó szövegeket.) A rendező-pályaudvar esetében is hasonló dilemmákba ütközünk: Vajon ki irányítja a rakodást? Miért éppen azt a rakományt pakolják át? Hogyan is volnának képesek arra, amire a közköltészet képes, hogy egy nagy tehervonatból, sok hasonlóképp nagy vonatot készítsenek? A gondot a közköltészet esetében az jelenti, hogy a pályaudvar mindennapi működését mi már nem láthatjuk, csupán a végeredmény egy szűk, fennmaradt szeletét, s így csak közvetett következtetéseink, sokszor csupán intuícióink lehetnek arra nézvést, hogy miképp is működött a mindennapi praxisban a közköltészet. A közlekedőedény modellje kapcsán (a költészet egyéb regisztereihez való viszony kapcsán) újra lehet gondolni a népköltészethez és a műköltészethez való kapcsolódást is. Hogy nem minden folklór, ami szóbeli; hogy nem minden folklór, ami nem része a magaskultúrának (ha egyáltalán van értelme e kontextusban magaskultúráról beszélni); hogy nem minden folklór, ami variálódik; hogy nem minden folklór, aminek nincs egyetlen szerzője; hogy a folklórszövegek nem feltétlenül mutatnak meg egy szellemi ősállapotot Stoll Béla, Szigeti Csaba, Küllős Imola és mások kutatásai után talán már nem szükséges hangsúlyozni. Az azonban továbbra is nyitott kérdés, hogy a kölcsönhatás érzékelésén túl milyen módon zajlott a folklór, az elit és a közköltészet közötti összjáték. A Csokonai Vitéz Mihály költészetéből vett példák ugyanis azt mutatják, hogy e kulturális regiszterek között nem egyszerűen filológiailag kimutatható kapcsolatok formájában jön létre interakció, hanem az anonim és névvel is rendelkező szerzők tudatosan nyúltak e hagyományokhoz, s nem is biztos, hogy olyan éles különbséget érzékeltek e megszólalási módok között, mint azt mi utólag tesszük. Miként a – nevezzük most így jobb híján – elit költészetben az egyes poétikai fogások, műfaji tradíciók alkalmazása bizonyos szabályokhoz kötött, így a közköltészet poétikai formáinak elővétele is magától értetődően következik abból, hogy az adott alkalom mit kívánt. Csörsz Rumen István könyvének talán az egyik leginspirálóbb megállapítása éppen az alkalmiság újradefiniálásának igényében jelenik meg. Szerinte ugyanis nem a névtelenség a közköltészet meghatározó jegye, nem is feltétlenül a műfaji sajátosságokban kell látnunk e hagyomány leglényegét (bár természetesen azért vannak műfaji kötöttségek is), hanem abban a paradoxonban, hogy – szemben az elit költészettel – a variogenezis és topogenezis elveiből következően a közköltészetben a vers nem rögzül egyetlen alkalomhoz, miközben természetéből fakadóan a vers konkrét társadalmi használata több konkrét alkalomhoz köthető. Esküvői rigmusokat, tréfás köszöntőket írtak professzionális versszerzők is (a 18. század bővelkedik ilyen költeményekben), e művek sokszor merítenek ugyan a közköltészet formáiból, ugyanakkor e versek sajátossága éppen az, hogy nem vihetőek át egy másik alkalomra, nem lehet benne a neveket egyszerűen kicserélni más nevekre.

Mindez társadalomtörténeti kérdésekhez vezet el, jelesül ahhoz a nehezen megválaszolható kérdéshez, hogy kik és mikor használták e verseket, de legfőképpen ahhoz a kérdéshez, hogy mire is voltak a versek használatosak. A közköltészet kutatása érzésem szerint e ponton rendezi át a leginkább a 18. századi kutatásokat. Példának okáért már az alapvető korszakfogalmak is újraíródnak, ha az irodalom társadalmi használatára is tekintettel vagyunk. A 18. századi közköltészet a kitáguló íráshasználat, a bővülő olvasni tudás, a nyomtatási kultúra fellendülése révén gazdag forrásanyaggal látja el a kutatót, ugyanakkor e forrásanyag vizsgálata azt is láthatóvá teszi, hogy a felvilágosodás kulturális programjai a század második felében nem érintik ezt a hagyományt, mely egészen a 19. század derekáig töretlenül működik. Újragondolandó e tekintetben a kéziratos és nyomtatott kultúra viszonya is, hiszen e hagyományban – mivel a nyomtatás rögzíteni igyekszik egy adott változatot – a kéziratosság ha nem is feltétlenül értékesebbnek, mindenesetre otthonosabbnak tűnik. Ilyenformán inkább beszélhetünk „hosszú 18. századról”, mint „hosszú 19. századról”, legalábbis a közköltészet irányából egy olyan hosszú hagyomány nyúlik bele a 19. századba, melyet a szerzőséghez kötő szövegfogalom rögzülése szinte láthatatlanná tett.3

A közköltészet kutatása mindemellett szorosan kapcsolódik egyéb történeti kutatásokhoz. A történeti néprajz mellett hármat említenék: Csörsz Rumen István magabiztosan mozog mind a toposzkutatások, mind a zenetörténet, mind a történeti verstan területén. E sajátos hagyomány szövegfogalma ugyanis nemcsak nyitottságában tér el a 19. század óta használatos fogalmaktól, hanem abban is, hogy megértéséhez számot kell vetnünk e szövegek működését meghatározó társadalmi-praktikus sajátosságokkal is. Nem pusztán arról esik szó e kötet lapjain, hogy az irodalom más művészeti ágakkal párhuzamosan értelmezhető, hanem inkább arról, hogy e műalkotások nem is értelmezhetőek egykönnyen ezen egyéb részterületek nélkül. A szerző meggyőző példák sorát vonultatja fel annak igazolására, hogy egy-egy verstani képlet vagy valamilyen dallam már önmagában is jelentéssel ruházhatja fel a költeményt – függetlenül attól, hogy az előadás során pontosan milyen szöveggel hangzik az el. Ez azt mutatja, hogy a szövegnek dallam és metrika nem egyszerűen járulékos része, hanem a variánsokban létező szöveg fogalmába komplex módon mintegy beépül a szövegről való egyéb tudásunk is.

Clifford Geertz a történelem és antropológia viszonyát tárgyaló egyik esszéjében,4 utalván a két tudomány instrumentális lehetőségeire és tudományszociológiai beágyazottságára, egy sajátos receptet ad meg, ahol egy elefántot (történelem) és egy nyulat (antropológia) főznek össze. Az elefántnak nem kell félnie, hogy húsának íze elveszik a nyúlé mellett, a nyúl – mely mellesleg gyakrabban kerül a raguba – pedig már hozzá van szokva az efféle arányokhoz. E furcsa, némi malíciával megalkotott hasonlat nem véletlenül jutott eszembe Csörsz Rumen István könyve kapcsán. Az irodalomtörténet-írás (elefánt) közelítése a történeti antropológiához (nyúl) olyan új kutatási irányok előtt nyitja meg az utat, melyek azt mutatják, érdemes több nyulat is adagolni az elefánthúshoz.

Jegyzetek

1 Küllős Imola, Közköltészet és népköltészet: A XVII–XIX. századi magyar világi közköltészet összehasonlító műfaj-, szüzsé- és motívumtörténeti vizsgálata, Bp., L’Harmattan, 2004 (Szóhagyomány).

2 Az eddig meglévő darabok: Közköltészet 1: Mulattatók, s. a. r. Küllős Imola, munkatárs Csörsz Rumen István, Bp., Balassi, 2000 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. Század, IV); Közköltészet 2: Társasági és lakodalmi költészet, s. a. r. Küllős Imola, Csörsz Rumen István, Bp., Universitas, 2006 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. Század, VIII).

3 A hagyományok egymás mellett élése okán a korszakok hasonló átrendezését kezdeményezi politikatörténeti kontextusban Kovács Ákos András és Szűcs Zoltán Gábor is: Hogyan olvassuk a 18. század magyar politikai irodalmát? Korall, 2009/35, 147–174.

4 Clifford Geertz, Történelem és antropológia, ford. Sajó Tamás = Történeti antropológia: Módszertani írások és esettanulmányok, szerk. Sebők Marcell, Bp., Replika Kör, 2000 (Replika Könyvek, 7), 109–122.

Zusammenfassung

Das Buch von Rumen István Csörsz befasst sich mit der Populärpoesie der Wende des 18. und 19. Jahrhunderts. Der Verfasser gibt zunächst eine differenzierte Definition des Begriffs, dann beschreibt er dessen poetischen Wirkungsmodus. Er analysiert diese Lyrik nicht nur in ihrer ästhetischen Dimension, sondern behandelt sie als Element gesellschaftlicher Praktiken, und bietet so eine neue Deutung des Systems der ungarischen Lyrik der Aufklärung an. Diese Lyrikauffassung, nämlich die der historischen Anthropologie, führt nicht nur die Frage nach dem Gebrauch lyrischer Texte in den Diskurs der Geschichte der Lyrik ein, sondern macht die Verstehbarkeit einzelner Gedichte von der Toposforschung, der Musikgeschichte und der historischen Ethnographie her zugänglich.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek