Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Végh Dániel Nyelvi álarcok. Tizenhárman a fordításról, szerk. JENEY Éva, JÓZAN Ildikó, Budapest, Balassi Kiadó, 2008 (Pont Fordítva, 6).

Nyelvi álarcok. Tizenhárman a fordításról, szerk. JENEY Éva, JÓZAN Ildikó, Budapest, Balassi Kiadó, 2008 (Pont Fordítva, 6).

by Végh Dániel Utoljára módosítva 2008. 10. 03 15:41
— filed under:

Végh Dániel recenziója

A Nyelvi álarcok című interjúkötetben tizenhárom neves magyar műfordító vall tapasztalatairól, műhelytitkairól és a múlt rendszer könyvpolitikájáról, miközben a kérdezők hol az irodalmárok, hol a hétköznapi olvasók pozíciójából igyekeznek őket zavarba hozni. Igazán mégis a kötetet lapozgató izzad meg, már amennyiben a tizenhárom fordítás-felfogást megpróbálja közös nevezőre hozni.

 

A magyar irodalomban jelentős hagyományokkal bír a műfordítás, ám kérdés, beszélhetünk-e egységes magyar műfordításirodalomról, és vajon alkalmazkodtak-e alapelvei a posztmodern körülményekhez? Mert Bábel óta mindennapos gyakorlatunk ugyan a fordítás, az újabb irodalomelméleti iskolák mégis lépten-nyomon azt igyekeznek bizonygatni, hogy a nyelvek közötti átvitel lehetetlen. Lator László, a szakma doyenje, így foglalja össze a helyzetet: „Ma Magyarországon nagyjából kétféle fordítói felfogás van. Az egyik (elég sokan vannak ilyenek) folytatja – kisebb-nagyobb módosulásokkal –, ahogy a Nyugat nemzedékei fordítottak, és ugyanazt a felfogást fogadja el. De van egy újabb fordítói gyakorlat, amikor a fordító fütyül az eredetire, és kedvét leli benne, hogy ide vagy oda beír egy szakaszt, illetve kölcsönadja a saját – fogyatékos vagy nagyszerű – költői tehetségét, mert úgy gondolja, hogy ez így sokkal érdekesebb.” (139)

 

A kötetben megszólaló műfordítók között a nyugatos poétikát védelmező Latorral átellenben azonban nem csak fiatalokat találunk, s fordítói gyakorlatuk jóval megalapozottabnak tűnik, hogysem egyszerűen öncélúnak tartsuk. S miért? Parti Nagy Lajos például finom különbséget tesz az irodalmi mű és annak szövege között, továbbá amellett érvel, hogy a célnyelvi szöveg semmiképp sem lehet azonos az eredetivel. Egyszerre öntudatos és szerény gesztussal óvakodik magát műfordítónak nevezni: ő – mint mondja – eredetileg idegen nyelvű alkotások magyar szövegének írója. A fiatal generációhoz tartozó Csehy Zoltán a fordítói aktus és a fordított szöveg radikális jelenidejűségére mutat rá, mely feljogosítja az átültetőt, hogy a maga nyelvén szólaltasson meg régi alkotásokat. Miképp is lehetne kétezer éve beszélt magyar nyelven tolmácsolni Pindaroszt vagy Caesart? Másfelől, emlékeztet Csehy, a fordítás jelenhez kötöttsége a fordított szövegek menthetetlen elévülését is magával hozza. Nádasdy Ádám pedig tudatosan szakít az esztétizáló, kreatívkodó magyar műfordítói hagyománnyal, amikor Shakespeare-fordításaiban nemcsak a mára szinte érthetetlen Erzsébet-kori kifejezéseket, hanem a korabeli célközönség elvárás- és befogadáshorizontját is igyekszik – adott esetben közönséges – mai nyelven szóra bírni.

 

Valahol a két véglet között határozza meg magát Lackfi János, aki jobbára nyugatos elveket követő fordításainak melléktermékeként – saját neve alatt – rendszeresen kiad átköltött, travesztált változatokat is. Poétikáját jól szemlélteti a recenzió címében idézett fordításelmélet, mely Kosztolányi közismert („gúzsbakötötten táncolni”) hasonlatát parafrazeálja. Szintén a középutat képviseli Szepessy Tibor, akit a kérdező Kőrizs Imre egyenesen a kortárs hűtlenek előfutárának nevez. Szepessy számomra rendkívül szimpatikus módon a felvetődő problémák napos és árnyékos oldalát is felvillantja, és rámutat a hétköznapi olvasók és filológus-olvasók fordításokkal szemben támasztott merőben eltérő igényeire. Déri Balázs pedig határozottan kikel a fordításként eladott átírások ellen, ám ugyanakkor a túlajnározott formahűséggel szemben foglal állást. Mint figyelmeztet, a kötött formát megtartó versfordítás sem őriz meg az eredetiből mindent, hiszen egy-egy rím- és szótagszám-kényszer miatt könnyű szívvel alkalmazott szinoníma vagy szórendcsere olykor jobban megerőszakolja a szöveget, mint a forma figyelmen kívül hagyása.

 

Mérlegre téve a különböző véleményeket, némileg meglepőnek tűnhet, hogy a jól bevált nyugatos műfordításesztétika gyakorlói alig számolnak alapvető hermeneutikai problémákkal – különböző olvasatok, egymást kiegészítő értelmezések, a jelentés történetisége stb., nem beszélve a dekonstrukció fölvetéseiről –, de hisznek az adott költemény tökéletesen lefordítható „lényegé”-ben. (Lator László vonatkozó, már-már önálló esszéként is megálló fejtegetése a 134–135. oldalon olvasható.) A nyugatos iskola érvelését ugyanakkor némileg aláássa Lator bizonytalankodása az említett lényeg megragadása során, vagy éppen a tökéletességet szemléltető anekdota, amit Szepessy Tibor elevenít fel: „»Az égben minden szövegnek megvan a tökéletes fordítása« – mondta egyszer Devecseri. Nem tette hozzá, legfeljebb hallgatólagosan beleértette: onnan lehozni viszont meglehetősen nehéz.” (237.) De mi is szükségeltetik a tökéletes fordításhoz? A nyugatosok szerint mindenekelőtt jó ízlés, továbbá a megfelelő rutinok, mesterfogások és olyasfajta szabályok ismerete, mint például a „fordítás ürügyén tilos interpretálni” (szintén Szepessy Tibor idézi föl, a 228. oldalon). De megragadható-e vajon a jó ízlés, s nem éppen az interpretatio egyik szó szerinti jelentése a fordítás szinonímájaként használatos tolmácsolás?

 

Az önkényeskedőnek látszó fiatalokról és kevésbé fiatalokról tehát végső soron kiderül, hogy ők azok a (szkeptikus? elméletből felkészült?) fordítók, akik elfogadják, hogy a célnyelven megszólaltatott mű semmiképp sem lehet ugyanaz, mint a forrásszöveg. A (forma)hűséggel szembeállított „feltuningolás” (Lackfi János, 103.), „felturbózás” (Parti Nagy Lajos, 178.), „feltupírozás” (Szepessy Tibor, 231.) kifejezésekkel körülírt fordítói poétika pedig nem mást hirdet, mint hogy a közvetítőnek a forrásnyelvű szövegben meglévő rejtett vagy nyilvánvaló „jel- és jelentésgócpontokat magyar interferenciákkal kell pótolnia” (Lackfi János, 96.). Avagy másképpen: „a fordításnak úgy kell megszólalnia, hogy lehetőleg ugyanazt az olvasói élményt nyújtsa, mint amit az eredeti annak idején az […] olvasónak adott” (Szepessy Tibor 233.). Megítélésem szerint nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a maga módján az effajta átültetés is lehet hű fordítás.

 

Mégis, hazai viszonylatban (nem számítva a meglehetősen reflektálatlanul maradt prózát) egyedül a drámafordítások terén látszik az aktualizáló magyarítás elfogadottnak, lévén jobbára konkrét megrendelésre készülnek, s a színpadon tényleg a kortárs befogadóra gyakorolt hatás kaphat elsőbbséget. A fentiek fényében elgondolkodtató, hogy bár viszonylag kevés a kötetben a Nyugat-korszakot megelőző magyar fordításaira, vagy más nyelvek és korszakok fordítói elméleteire és gyakorlatára kitekintő megjegyzés, – akár pozitív, akár negatív példaként – szinte mindegyik interjúban elhangzik: a formamegtartó fordítás, illetőleg a kötött formákban írt költészet Nyugat-Európában bizony meglehetősen idejétmúlt dolog…

 

A bőségesen reprezentált francia, angol, szláv, valamint latin és görög nyelvű irodalmak mellett (legalábbis a hispanista végzettségű recenzensnek) fájó hiány, hogy nem jutottak szóhoz a tárgyalt korszakban döbbenetes mennyiségben fordított – és számos Nobel-díjast adó – spanyol nyelvű irodalmak átültetői. Benyhe Jánost csupán mint az Európa Kiadó szerkesztőjét idézi Lator László, de akár Székács Vera (García Márquez magyar hangja), akár Scholz László üdítő színfoltja lehetett volna a könyvnek. Persze mindhárman elsősorban prózát fordítottak, s tulajdonképpen nem meglepő, hogy a súlyosan líracentrikus magyar műfordításirodalom a kötet arányaira is rányomta bélyegét. Alig néhány prózaspecialistával készült interjút olvashatunk ugyanis a Nyelvi álarcokban, habár igaz, hogy szinte minden műfordító beszámol néhány, általában pályájának korai szakaszában mellékes jövedelemszerzés céljából átültetett regényről. Sőt, többek azt is bevallják, hogy az illető szöveg – később természetesen megjelent – átültetése során kerültek az adott nyelvvel közelebbi viszonyba.

 

Hasonlóan jelentéses, hogy orosz-specialistát is hiába keresnénk a kötetben megszólalók között. Persze az idősebb visszaemlékezők rendre utalnak arra, hogy az elmúlt rendszerben kötelező idegen nyelvből szinte mindenki fordított ezt-azt. A jelek szerint az oroszhoz hasonlóan (már) a németet sem kedvelik túlzottan a fordítók. Vajon a nyelvtanulási szokások megváltozását, vagy az adott nyelven íródott irodalmak háttérbe szorulását jelzi az eltolódás? Felmerülhet továbbá az olvasóban a kétely: a forrásnyelvek, a forrásnyelvi irodalmak, vagy inkább a magyar műfordítók sikerei illetve tekintélye befolyásolják-e jobban az adott fordítás-irányt, s vele azt, hogy bekerültek-e bizonyos nyelvek és fordítók a kötetbe?

 

Bár az interjúalanyok kiválasztásának miértjei mellett néhány egyéb döntésükről is szívesen faggatnánk magukat a kérdezőket, kétségkívül dícséretet érdemelnek azért a bravúrért, hogy egy-egy visszatérő téma segítségével sikerült az interjúalanyokat rejtett kérdezz-felelek játékba hozniuk egymással. Kovács András Ferenc vagy Csehy Zoltán köteteinek említése például a legkülönfélébb reakciókat váltja ki a válaszolókból, de azt is rendkívül izgalmas összeolvasni, ki hogyan vélekedik Nádasdy fordításairól; vagy mit mond a francia szakos Lackfi János a Parti Nagy-féle magyar Moliére-ről. Hasonlóképpen termékeny, hogy az interjúk készítői a műfordítás gyakorlata és tapasztalatai mellett annak elméletére és kritikájára is rá-, illetve visszakérdeznek, így az olvasók számára a műfordítás – a Pont Fordítva-sorozat korábbi kötetének Günther Figaltól kölcsönzött címadó metaforájával élve – mintegy kettős megvilágításban tűnik fel. Ugyanakkor nyilvánvaló és érthető a kérdezők azon törekvése, hogy ne provokálják, illetőleg a lehető legkevésbé hozzák zavarba a megszólaltatott műfordítókat. (Hogy milyen terhes lett volna más utat járni, jól mutatja a Nádasdy- vagy a Déri-interjú, ahol nem csak a kérdezett, de az olvasó is kellemetlenül érezheti magát egy-egy kérdésnél.)

 

A kötet további erénye, hogy fordíthatóság gyakorlati és elméleti problémái mellett – a 20. század második felének magyar műfordításait jelentékeny mértékben befolyásoló – kiadói politika, cenzúra és ízlésdiktatúra nem kevésbé érdekes területeire is következetesen rákérdeztek az interjúk készítői. A válaszokból kirajzolódó keserédes kép szerint az Európa, és más kiadók nagyüzemi keretei között egyfajta megélhetési műfordítás zajlott, ám jobbára olyan költők és írók főszereplésével, akik politikai okok miatt csak idegen szerzők szövegei, vagyis nyelvi álarc mögé bújva szólalhattak meg.

 

Ha azonban – immár egy lépéssel távolabbról szemlélve a kötet felvetette kérdéseket – pótlékként értelmezzük a múlt rendszer fordításdömpingjét, akartalanul is elbizonytalanodunk: nem örömmel kellene inkább fogadnunk a műfordítói láz alábbhagyását? Nyert vagy veszített a magyar irodalom a műfordításokkal – tehetnők fel újra a 19. századot foglalkoztató kérdést, Babitsot vetítve Kazinczy szerepébe. Hasonlóképp érdekes volna körüljárni, nem része-e vajon a műfordításirodalomnak a sikertelen, rossz és meghiúsult fordítások kisebb-nagyobb korpusza? A kérdések eldöntésében talán nem, de árnyalásában mindenképp segíthetett volna, ha a kötetben gyakorló műfordítók mellett egy-egy fordításszkeptikus, vagyis nem fordító költő és író is megszólalhatott volna.

 

Hiába ugyanis a magyar nyelv rugalmasságát bizonyító, a magyar irodalmi élet és a kiadók rendkívüli nyitottságát, felkészültségét és gyűjtőszenvedélyét láttató egzotikus nyelvekből készült olykor kétségkívül kiváló fordítások sora – a szerény fogadtatásról valló fordítók visszaemlékezéseit olvasva kétségesnek tűnik, átültetéseik valóban hozzájárultak-e a világirodalmi kánon(ok) felnyitásához. E gyűjtőszenvedély miatt újrafordítások is jóval ritkábban készültek, mint az a klasszikusokat rendszeresen újrafordító világnyelveken megszokott. (Példának okáért a Don Quijote féltucatnyi francia, angol vagy német változata mellett még a csehek is három fordítás között választhatnak, míg magyarul csak – némi jóindulattal – másfél átültetés született.) Az újrafordítás helyett minduntalan új területeket gyarmatosító fordítói törekvések mögött – és ezt a kötetben megszólalók sem titkolják – két ok rejlik: a hungarikumszámba menő tekintélyfétisizmus miatt ritkán derül ki, melyik fordítás igazán rossz; s nem is igen veszik a bátorságot a kollégák, hogy az előttük járókénál jobb megoldásokat keressenek. Mert, mint Csehy Zoltán mondja, „etikai kérdéseket […] a fordításkritika nem szeret boncolgatni. […] Az értelmezői pluralizmus pedig még jobban ellehetetleníti az esetleges kritikus fellépést…” (27.)

 

A felvetődő kérdések egy részére hosszabb-rövidebb szerkesztői elő- vagy utószó kétségkívül választ adhatott volna. Magam azonban igen termékenynek látom, hogy a kötet készítői nem rágták az olvasó szájába az egyedül érvényes megoldásokat, s egyforma értékítélet-mentességgel engedték a műfordítókat magukért beszélni. A Nyelvi álarcok borítóján olvasható, közös nevezőt sejtető „tizenhárman a fordításról” alcím helyén mindazonáltal joggal állhatna: „tizenháromféleképpen a fordításról”.

 

A kötetben a név szerint említett műfordítók mellett interjú olvasható Csiki Lászlóval, Bangha Imrével, Kúnos Lászlóval, Rába Györggyel, Schütz Istvánnal és Tőzsér Árpáddal.

Summary

 

Linguistic masks” (Nyelvi álarcok), the 6th volume of the series on Translation Studies edited by young scholars presents 13 interviews with reputed Hungarian literary translators. Some of them uphold the early 20th century traditions of literary translation focusing on fidelity while others argue for transparency and intertextual games. There are not any real generation gaps, but the different expectations of drama, fiction and poetry are clear. Translation as rewriting and translation as creation seems to be depreciated above all in the field of poetry, even though during the decades of Socialism cultural administration and main editorials offered translation as real masks for authors excluded from other literary scenes due to political reasons. The virtue of the questioners and the volume is that no value judgement or prejudice infiltrates the interviews, which attempt to cover the most important source languages used for translation in the late 20th century Hungary.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek