Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Végh Dániel Umberto ECO, Decir casi lo mismo: Experiencias de traducción, Barcelona, Lumen, 2008 (Dire quasi la stessa cosa, 2003).

Umberto ECO, Decir casi lo mismo: Experiencias de traducción, Barcelona, Lumen, 2008 (Dire quasi la stessa cosa, 2003).

by Végh Dániel Utoljára módosítva 2009. 01. 23 00:04
— filed under:

Végh Dániel recenziója

A moriscóval rögtön távoztam a nagy templom keresztfolyosóján át, s felszólítottam, fordítsa le nekem spanyol nyelvre mindazt, ami Don Quijotéról szól, de minden hozzátoldás vagy kihagyás nélkül; megígértem, hogy megadom érte, amit kér. Ő megelégedett vagy huszonöt kiló mazsolával és négy véka búzával, és megígérte, hogy lefordítja a lehető leghívebben s a legrövidebb idő alatt.

(Cervantes: Don Quijote I. kötet 9. fejezet. Benyhe János fordítása)

 

Gyűjteményes kötet

Umberto Eco Majdnem ugyanazt mondani [Dire quasi la stessa cosa] című – olaszul 2003-ban megjelent, spanyolra idén lefordított – félezer oldalas kötetében minden korábbi, a fordításnak szentelt fejtegetését, tanulmányát, előadását és könyvét összegyűjtötte. Bár vonatkozó írásaiból és írásairól nem sok minden jutott el a magyar olvasóhoz (a kötet gerincét adó 2001-ben publikált Experiences in translation c. könyvéről Trencsényi Katalin recenziója olvasható a literán ), Eco számos irodalmi példája ismerős lehet más tanulmányaiból vagy éppen saját regényeiből, melyeknek ezúttal fordítással kapcsolatos vonatkozásait tárgyalja – megszokott bőbeszédű, mégis könnyed társalgási stílusában.

Már csak a gyűjteményes jelleg miatt sem meglepő, hogy alcímként tér vissza a „tapasztalatok a fordításról” megjelölés. Eco a traduktológiát sui generis tapasztalati tudományként, gyakorlatorientált leíró tevékenységként definiálja, és már az előszóban leszögezi: csak olyasvalaki művelheti autentikusan, aki nem csupán fordításkritikában gyakorlott, de maga is fordít, és az ő műveit is fordítják (lehetőleg aktív közreműködésével). Ebből az alapvetésből következik, hogy a kötet voltaképpen a háromszorosan tapasztalt Eco: a fordításkritikus, a fordító és a „fordított” műhelytanulmányait rendeli egymás mellé. Mivel fordítói és fordításkritikusi gyakorlatuk tanulságairól már sokan beszámoltak, a legtöbb nóvummal a fordított Eco műveinek idegennyelvű megoldásairól olvasható tapasztalatai és következtetései kecsegtetnek. A szerző traduktológiai fejtegetéseinek magva és tétje pedig nem egyéb, mint annak a megalapozása, hogy miként szavatolható az író szándékának átfordítása (transzlációja) egy idegen nyelvű, másik személy által fogalmazott szövegben. Érdekesnek ígérkező perspektívája azonban néhány ellentmondás és torzulás forrása is.

Üzleti modell

Eco a fordítást kereskedelmi (kapitalista?) metaforákkal határozza meg. Szerinte „a műfordítás üzleti (alku-) folyamatokon alapszik, amennyiben az üzlet (alku) olyan folyamat, amelyben ahhoz, hogy megszerezzünk egy dolgot, le kell mondanunk egy másikról; és ahol végeredményben a résztvevők elfogadható és kölcsönös elégedettségérzéssel kell távozzanak az arany közép elvének jegyében, hiszen nem lehetséges egyszerre mindent birtokolni” (25, a további részletekkel együtt a szerző fordítása). Az üzleti modellt a reverzibilitás elve egészíti ki: az üzletnek (azaz a fordításnak) visszafordíthatónak kell lennie. A fordítás mércéje tehát abban áll, hogy ha bizonyos megoldásokat másokkal cserél fel az új szöveg, abban nem csak rá kell ismernünk az eredetire, de hasonló tranzakciók (transzformációk) segítségével vissza is kell jutnunk az eredetihez. Az optimális fordítás ezért a fordított szöveg lehető legtöbb rétegét tartja meg úgy, hogy az visszafordítható maradjon.

Itt jön azonban a fordulat Eco érvelésében!

Amint a kötet címe is sejteni engedi, a reverzibilitás nem ekvivalenciát, hanem kvázi-ekvivalenciát takar. A könyv kétharmadánál megfogalmazott szentencia értelmében „a fordítás – bármilyen jól sikerüljön is – csak majdnem ugyanazt mondja. Érthető módon a költői fordítások [műfordítások?] esetében a majdnem válik központi kérdésse, hiszen ismerünk olyan felületes újraalkotásokat, melyek minden határt lerombolnak, és amelyekben a majdnem-ből teljesen más lesz. Ezeknek az eredetivel szemben csakis tartozása [adóssága] lehet, mégpedig erkölcsi értelemben. Ezért a legérdekesebb az, hogy mikor keresi meg a fordító – tudván tudva, hogy csak majdnem ugyanazt képes mondani – a dolog magvát [núcleo], azt, amit minden áron le kíván fordítani.” (359) A lehető legkevesebb adóssággal járó üzlet a szöveg saussure-i elveken nyugvó általános ökonómiáján belül köttetik meg, vagyis nem pusztán lexikális elemekkel kereskedhet a fordító. Az alku tárgyát képezheti a szöveg mikro-, makro- és középszintjén megképződő jelentés is.

Amint a cserekereskedelem problémáit a pénz mint közös nevező megoldotta, a traduktológiában is szükséges eredeti és fordítás között valamely közvetítő, melynek segítségével rögzíthető a cserélendő elemek értéke. Eco a könyv több pontján is leszögezi: „egy fordításnak (különösen akkor, ha esztétikai célú szövegekről van szó) ugyanazt hatást kell keltenie, mint amit az eredeti szándékozott. Ez esetben ugyanis a csereérték egyezéséről van szó, amelynek segítségével már könnyű visszafordítható üzleteket kötni" (101, 381). A fordítónak Eco elképzelése szerint tehát úgy kell a forrásszöveg szavaival, mondataival és akár nagyobb jelentésegységeivel gazdálkodnia, hogy ne ezek megfelelőit keresse szolgai hűséggel, hanem úgy, hogy a célszöveg által kifejezett lényeg legyen ekvivalens a forrásszöveg nyelvi és nyelven kívüli elemekből összeálló lényegével. Ebben a konstrukcióban azonban már nyoma sincs a majdnem rendkívül szimpatikus relativizmusának, s nem tette könnyebbé néhány probléma megoldását sem: nem tűnik például kézenfekvőnek, hogyan lehet egy mű eredeti hatását megállapítani, s hogy mi a lényege, vagy hogyan ragadható meg az a mag, amelyhez mindenáron tartania kell magát a fordítónak?

Implicit fordító

Az előbbi idézetből nyilvánvaló: a fordító értelmező aktusa határozza meg a mű lényegét, s az ő döntései jelölik ki visszamenőleg, mi lehetett a szerző szándéka a szöveg hatásával kapcsolatban. A fordító esetleges tévedését azonban csak úgy lehet elkerülni, ha a szerző maga látja el értelmezési és fordítási tanácsokkal fordítóját, és sajátkezűleg autorizál tranzakciókat szövegének jelentés- (és hatás-) képző elemeivel kapcsolatban. Cseppet sem kétséges, mi motiválja Eco e koncepcióját: amikor hosszú oldalakon át olvashatjuk saját regényeivel kapcsolatos kényes igényeit, az adott részletek által kiváltandó hatásról alkotott megingathatatlan elképzeléseit és a fordítóival folytatott aprólékos levélváltások részleteit, nyilvánvalóvá válik: fordításelméletét legmarkánsabban harmadik hiposztázisa, a „fordított szerző” határozza meg.

A lényeget és a hatást érintő kijelentései legfőbb tétje az „intertextuális irónia”, vagyis ama nyelvjátékok fordíthatósága, ahol a szöveg nem idéz, csak utal/kacsint/rájátszik más szövegekre vagy arra a kultúrára, amelybe beágyazódik. S az intertextusok, utalások, stílusjátékok és nyelvi rétekeg megidézése az a terület, ahol az üzleti modellt leginkább lehet és kell működtetni. A forrásszöveg kontextusában gyökerező szövegelemeket Eco szerint bátran a célkultúrához kell igazítani, sőt, az eredeti hatást más eszközökkel megcélzó cserék esetében „az átdolgozás [refundición] a hűséges fordítás aktusaként jelenik meg” (166). Kár, hogy elmélete nem elsősorban a világirodalom fordíthatóságát vizsgálva jut erre a következtetésre, hanem mindenekelőtt saját, számos nyelvre lefordított regényeinek kálváriája felett merengve. Kissé groteszk aggodalmaskodása, hogy fordítóinak esetleges ügyetlensége vagy tájékozatlansága miatt regényei intertextuális sziporkáit esetleg nem élvezhetik majd hiánytalanul az olvasók. Nem tudom, Cervantes, Joyce vagy akár Esterházy gondozta-e négy-öt nyelven műveit, ellátta-e fordítóit extra lábjegyzetekkel?

Eco korábbi, a Hat séta a fikció erdejében című kötetben megjelent narratológiai fejtegetéseit továbbgondolva mindenesetre akár úgy is összefoglalhatná téziseit: a szerzőnek „implicit fordítóvá”, az értelmezőnek pedig „mintafordítóvá” kell válnia. Igen ám, de mi a helyzet, ha a szerző – nem csak barthes-i értelemben – halott? Persze Eco nem beszél sem mintafordítóról, sem implicit fordítóról. (Említ viszont bizonyos „fordítói horizont”-ot (355), amikor kissé szemérmesen bár, de elismeri, hogy a mégoly körültekintő alku eredményeképp létrejövő fordításoknak is a kortárs irodalmi konvenciók rendszerébe kell illeszkedniük, s ezekkel együtt el is évülnek.) Ahhoz mindenesetre, hogy a szöveg hatása és az azt kiváltó, korokon átívelő „lényeg” megragadható legyen, konstruálnia kell valakit, aki a szerző által a sorok között elrejtett szövegbeli utasításokra és jelzésekre rámutat. Ez a valaki pedig maga az ideálisnak tételezett befogadó, akiben a hatás kiváltódik, vagyis az a mintaolvasó, aki – mint tudjuk – nem más, mint a „szövegbeli utasítások összessége, mely utasítások a szöveg lineáris kibontakozása során mondatokból vagy más jelzésekből pontosan összeállnak” (Hat séta, 27).

Fordítás és interpretáció

A könyv záró oldalain Eco némileg finomít (saját) talán túlságosan hangsúlyosnak tetsző szerzői jelenlétén, amikor így fogalmaz: „a fordítói hűség mindenekelőtt (a fordítást megelőző) elmélyült, és »szenvedélyes cinkossággal« megalkotott értelmezést jelent, mely a szöveg lényegét, valódi jelentését megállapítja, s ennek fényében mérlegel és köt alkut pillanatról pillanatra. És ne feledjük – figyelmeztet Eco –: a hűség bejegyzésnél a szótárakban nem a pontosságot találjuk, hanem olyan kifejezéseket, mint lojalitás, tisztesség, becsületesség, kegyesség” (472). Mint látható, Eco egyik központi célkitűzése az értelmezés, azaz az interpretáció és a fordítás viszonyának minél pontosabb tisztázása. A megkülönböztetett figyelmet jelzi, hogy a könyv ennek a kérdésnek szentelt – szintén jakobsoni alapokon nyugvó – 10. fejezete (amelynek megjelent már egy korábbi változata az Experiences on translation című kötetben) alig „fecseg”, nem teng túl példákban, és különálló elméleti fejtegetésként is megállja a helyét.

Eco szerint minden fordítás értelmezés, de nem minden értelmezés fordítás. Ám amilyen megengedő a fordítás hűségének definiálását illetően, olyan szigorú a tekintetben, hogy mit fogad el fordításnak. Talán épp itt érhető tetten a fordítás hatás-azonosságon alapuló definíciójának legfontosabb következménye: a művet az interpretáció önkényétől ugyanis azzal védi meg Eco, hogy korlátozza, milyen típusú interpretáció tekinthető még fordításnak. A megkülönböztetés sarokpontja ismét a visszafordíthatóság lesz. Az alábbiakban Eco szemiotikai interpretáció-taxonómiáját mutatom be:

1. Interpretáció átírás által (csak a lejegyzőrendszer kódja változik)
2. Rendszereken belüli interpretáció
2.1. jelrendszeren belüli (képzőművészetben, pl. bronz helyett gipsz szobor ill. méret-variáns)
2.2 természetes nyelven belüli (stílusrétegek, szinonímák + paródia, parafrázis, ad usum delphini változat)
2.3. előadás (zene)
3. Rendszerek közötti interpretáció
3.1. lényeget érintő változással járó
3.1.1. jelrendszerek közötti (interszemiotikus, pl. megfilmesítés)
3.1.2. nyelvek közötti, vagyis a szó szoros értelmében vett fordítás
3.1.3. átírás/átdolgozás/újraírás
3.2. az anyag megváltozásával járó
3.2.1. paraszinonímia (interszemiotikus szinoníma, pl. illusztráció)
3.2.2. adaptáció

Adaptáció, átírás, átdolgozás és parafrázis különféle esetei alkotják azt a határterületet, amelyet Eco különválaszt a szoros értelemben vett fordításoktól, mivel nem ugyanazt a hatást kívánják elérni, mint a kiinduló szövegek, és mert nem fordíthatók vissza azokba. A legfontosabb megkülönböztető jegyük e szövegeknek az, hogy a fordító személye (és interpretációja) fölébe kerekedik a szerző szándékának. Mint Eco rámutat: „az adaptáció mindig valamely kritikai pozíció elfogadását [adoptáció] hozza magával, legyen az tapasztalatlanság, vagy akár öntudatlan, akár tudatos választás eredménye. Természetesen egy szó szoros értelmében vett fordításnak is sajátja az értelmezésben megnyilvánuló kritikai viszonyulás. […] Ám a fordítások esetében a kritikai attitűd szükségképpen implicit, igyekszik nem megmutatkozni; míg az adaptációk esetében előtérbe furakszik és az átalakítás lényegét képezi” (436).

A kritikus epilógja

A felvázolt rendszerrel s a meghúzott határokkal kapcsolatban nem is merülne fel kételye Eco olvasójának, ha nem az lebegne mindvégig szeme előtt, hogy a fordítás nem más, mint majdnem ugyanazt mondani. Vélekedésem szerint az esszencialista alapállás és a majdnem túl szűk kijelölése, vagyis egy mű lehetséges értelmezéseinek a szerző hatással kapcsolatos szándékaira való hivatkozás segítségével elgondolt korlátozása feszültségekhez vezet. S hogy e feszültségek ne törjék meg a könyv érvelését, olyan szempontokat hagy figyelmen kívül Eco, melyek hiánya fájó lehet. Az „interpretáció nem fordítás [transzláció]” tétel bizonyítása során például a translatio etimológiáját igen, de az interpretatióét nem veszi figyelembe. Pedig a latin interpretatio – legjobb tudomásom szerint – tolmácsolást, azaz par excellence fordítást is jelentett és jelent több latin leánynyelvben ma is…

A problémák másik oka, hogy talán túl könnyen elégszik meg Eco a maga által beszélt indoeurópai nyelvekből, s mindenekelőtt a saját fordításaiból vagy írásaiból hozott példákkal. Ezért igeidők és más grammatikai struktúrák, vagy formák és műfajok jelentésképző szerepét, fordíthatóságát: helyettesíthetőségét és visszafordíthatóságát alig vizsgálja. Barna Imrére (regényeinek magyar fordítójára), vagy japán fordítójára egyszer-egyszer ugyan hivatkozik, ám elsősorban a kulturális referenciák pótolhatóságára fordít figyelmet. S két tényezővel mintha egyáltalán nem számolna. Az egyik a fordítás és a műfordítás különbsége, ami – bármennyire vitatható kategóriákról van is szó – alapvetően megkönnyíti a magyar traduktológus dolgát, hiszen véletlenül sem eshet abba a kísértésbe, hogy internetes fordítóprogramok csacska megoldásain fenje a tollát, amikor a műfordítás kérdését tárgyalja. S bár a BabelFish felhasználói kétségkívül egymás mellett (alatt) láthatják a forrást és a célt, a műfordítások olvasói gyaníthatóan nem túl gyakran veszik kezükbe az eredeti irodalmi műalkotást.

A kötet által felvetett nem kevésbé fontos kérdés mégis a következő: minden erényével és hibájával együtt, le lehet-e és le kell-e fordítani magyarra? Mivel gyűjteményes kötet, a vállalkozás egyértelmű előnye volna, hogy egyszerre bepótolhatnók Eco korábbi, lefordítatlanul maradt tanulmányait. A munka ellen szól azonban, hogy a könyv e formájában (a terjedelem csaknem felét kitevő többnyelvű példák miatt) gyakorlatilag lefordíthatatlan – igaz, Barna Imre a Bábeli beszélgetés című kötet szövegeire is ezt mondta. Az elméleti igényű fejezetek, valamint az ágas-bogas, néha mesterkélt, máshol sánta példáktól megtisztogatott okfejtésekből egy alaposan megrostált válogatás azonban minden bizonnyal érdeklődésre tarthatna számot.

Ha esetleg csalódottak volnánk, hogy Eco kötete inkább a tudományos ismeretterjesztésre fogékony széles olvasóközönség számára, s nem elsősorban traduktológusoknak íródott – számukra a példák tengeréből fel-felbukkanó tézisek megalapozottsága és újdonságértéke, de a hivatkozott szakbibliográfia is kevésnek tűnhet – vigasztalódjunk azokkal a frappáns metaforákban megfogalmazott szentenciákkal, amelyek bármelyik Eco-kultúrkrimi sorai között megbúvó mintafordító szájából is elhagozhatnának. Ezek között is legjobban a fordításelméletben közkézen forgó forrás/cél-metaforát kibontó kép fogott meg. Eco egy itáliai kollégája, Federico Montanari a ’forrás’ [olaszul: fonte] párjául a ’cél’ [destino] helyett a költőibb ’torkolat’ [foce] metaforát javasolja, amit éleselméjű szerzőnk delta- vagy tölcsértorkolatként képzel el: „Lehetséges – mondja –, hogy vannak olyan forrásszövegek, melyek a fordítás során kiszélesednek, mint egy tölcsér (ekkor a célszöveg gazdagítja a kiinduló szöveget, és új intertextusok tengerébe vezeti be forrását); de lehetségesek sok fordítássá szétágazó delta-szövegek, melyek mindegyikének kisebb lesz ugyan a hozama, ám együttesen új területet hoznak létre: valóságos elágazó ösvények kertjét” (253).

Summary

Umberto Eco compiled his papers on experiences in translation – published partially earlier under the title Experiences in translation – in a voluminous book in italian titled Dire quasi la stressa cosa. Until recently the book has been translated into French and Spanish only (which I have read) – probably due to the fact that the texts abound in citations and examples in at least five languages. However, Eco focus more on intertexts and cultural references than on grammatical structures, and – on Saussurean bases – he excludes adaptations and intersemiotic changes etc., which are in his taxonomy interpretations but not translations. In Eco’s point of view, translation is a negotiation process which must be reversible. How to negotiate saying almost the same thing? Expressions of the author have to be changed to those of the target language not with servile fidelity but with an aim to reproduce the original’s aesthetic response. Hence the interpretation act delimiting the aesthetic response devolves on the translator who consequently assumes the authorial position of the new text. Therefore, the original author’s greatest worry – including Eco’s, being often-translated best-seller as writer and as philosopher – is how to adjust and influence the task of the translator. The authentic interpretation on which the negotiation must be based manifests – using the terminology of Eco’s former studies – in the Model Reader, raising at the some time multiple hermeneutic problems: at this stage the essentialist idea of the core of the (response of the) text – which Eco seems to share – conflicts the flexibility of his proper theory of the almost.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek

képzavar

Posted by Jeney Éva at 2009. 01. 14 01:31
"internetes fordítóprogramok csacska megoldásain fenje a tollát" – tetszetős képzavar, maradjon?