Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Vig István LUKÁCS István, A passióhagyomány a horvát irodalomban, Budapest, ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, 2008 (Opera Slavica Budapestinensia. Litterae Slavicae).

LUKÁCS István, A passióhagyomány a horvát irodalomban, Budapest, ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, 2008 (Opera Slavica Budapestinensia. Litterae Slavicae).

by Vig István Utoljára módosítva 2011. 06. 03 09:34
— filed under:

Vig István recenziója

Az utóbbi években örvendetesen megnőtt azoknak a monográfiáknak a száma, amelyek magyar nyelven horvát irodalomtörténeti témákat dolgoznak fel. Lukács István legújabb kötete is ebbe a vonulatba tartozik. A szerző témáját nyolc fejezetben fejti ki. A legfontosabb horvát nyelvű passiószövegekről tájékoztató táblázaton kívül négy szenvedéstörténeti szöveg olvasható a kötetben, amelyet szakirodalmi jegyzék és névmutató egészít ki.

A bevezető, első fejezetből (5–7) megtudható, hogy a passiótörténetet minden irodalomtörténeti korszakban, továbbá minden műnemben és műfajban feldolgozták, a hangsúlyok az adott kor filozófiai dogmarendszerének függvényében a kanonikus eseményekre, vagy az anyára és fájdalmára esnek. A szenvedéstörténetek megléte a horvát irodalomban a kezdetektől fogva kimutatható. A témát feldolgozó különböző műfajú művek formájukat és tartalmukat tekintve kapcsolatban állnak egymással. A témakör, amelyet több évszázadon keresztül ismeretlen szerzők dolgoztak fel, a műköltészetben is megjelent. A szerző célkitűzése az, hogy a szenvedéstörténetet feldolgozó horvát alkotások fejlődéstörténetét és egymáshoz fűződő kapcsolatát mutassa be.

A második fejezetben (18–27) a szerző a szakirodalom segítségével alapfogalmakat tisztáz. Megállapítja, hogy a passiótörténetet elsőként feldolgozó művek önálló és egységes irodalmi korszak termékei. Fontos az is, hogy a horvát terminológiának a magyar kifejezéseket is megfelelteti. A rövid szakirodalmi áttekintés arról tájékoztat, mi állt az eddigi irodalomtörténeti kutatások érdeklődésének középpontjában, és melyek azok a területek, amelyeknek a kutatására eddig nem fordítottak kellő figyelmet. Jellemző s így megemlítendő, hogy a horvát vallásos drámáról szóló eddigi egyetlen monográfiát olasz kutató (Francesco Saverio Perillo) jelentette meg. Szintén nem elhanyagolható azonban a magyarországi kutatók – Hadrovics László, Vízkelety András, Lukács István – szerepe egyes szövegek közlésében és értelmezésében sem.

A szenvedéstörténetet tárgyaló szövegek tanulmányozásának elsődleges feladata, hogy tisztázza a művek műfaji besorolásának, a szövegek keletkezésének, verselésének kérdéseit. Ez képezi ugyanis a további kutatások alapját.

Lukács István tisztában van azzal, hogy nehéz a középkori irodalom műveket műfaj szerint besorolni, mert annak alapja a klasszikus irodalmi korszakok műfajrendszere. A szövegek kronológiai viszonyba állítása azonban lehetővé teszi az azonos műfaji jegyek megállapítását. Ennek nem mond ellent az sem, hogy a középkori eredetű műfajokban erőteljesen érvényesül a variabilitás, a változatosság. Tekintettel arra, hogy nincsen általánosan elfogadott műfaji és tematikus norma, a művek elemzésénél az egyes szövegekre kell összpontosítani, és figyelemmel kell lenni nemcsak az Újszövetség, hanem az Ószövetség műfaji rendszerére is (19). A műfaji állandóságot biztosító jegyek közül a következőket kell megemlíteni: a szigorú ritmikai szerkezetet, a témák és motívumok azonosságát, a drámai feszültség hiányát, a hősök állandó jellemét, az epikára jellemző szerkezeti megoldásokat (22–27).

A passiószövegek keletkezését illetően a korábbi vélekedés az volt, hogy nem eredeti művekről, hanem fordításokról és fordított szövegek kompilációiról van szó. Az újabb kutatások felhívták a figyelmet arra, hogy a horvát szövegek között erőteljes rokonsági kapcsolat mutatható ki. Lukács kiemeli, hogy a kétségbevonhatatlan külföldi ösztönzések és minták csak úgy hathattak, ha megfelelő termőtalajra lelhettek. Más szóval már olyan belső szellemi környezetnek kellett léteznie, amely kedvezett a műfaj kifejlődésének (29). Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy 1054-ig bizánci szellemi-kulturális hatásokkal is számolnunk kell (29–30). A szenvedéstörténet lehetséges forrásai közül számos mű jön szóba (Szt. Anselmus „Dialogus beatae Mariae et Anselmi de passione Domini”, Szt. Bernát „Liber de passione…” c. műve, stb.), közöttük megemlítendő a magyar Nyéki Vörös Mátyás, ill. Esterházy Pál számos írásának horvát fordítása, és további művek is (28–35).

A passiószövegek többsége párrímes izoszillabikus felező nyolcas verssorban íródott. Lukács kiemeli, hogy a tizenkét szótagos verssorokra akkor térnek át, amikor a passiódráma elveszíti a kapcsolatát a vallásos néptömegekkel, a szerzők pedig irodalmi élményt akarnak nyújtani. A nyolc szótagos verssor egyébként a latin himnuszköltészetből származik (38). Szerzőnk annak a véleményének is hangot ad, hogy a középkor végére egyedül a párrímes felező nyolcas nyerte el végleges formáját (34).

A monográfia második részét a passiószövegek fejlődésének nyomon követése és a horvát nyelvterületen való elterjedésének vizsgálata alkotja. „A passiószövegek evolutív transzformációja” című hatodik fejezetben a szerző számos fontos megállapítást tesz. Felhívja a figyelmet arra, hogy még nem sikerült a passiószövegek egymásra épülését feltárni; újabb szövegváltozatok felbukkanásával számolhatunk; az ismeretlen szerzőjű szövegek között pedig minimális eltérések mutathatók ki (46). Nikica Kolumbić nézeteivel kapcsolatosan szerzőnk némi szkepticizmust hangoztat. A horvát kutató azt feltételezi, hogy az ismert és rendelkezésre álló szövegek mindegyike egy tökéletesebb alapszövegre vezethető vissza. Lukács azonban megfordítja a kérdésfeltevést: bizonyára vannak olyan másolatok, amelyek az eredetinél jobbak (48).

Kolumbić négy szakaszt különböztet meg a passiószövegek fejlődéstörténetében, ezeket a következő fejlődési fokok alkotják: egyszerű lírai elbeszélő vers; dialogizált planctus; kezdetleges, dramatizált planctus; kiteljesedett passiódráma. Lukács véleménye szerint a fejlődésfolyamat első lépcsőjének kell tekinteni a liturgikus drámát is. Indoklásul megemlíti, hogy a latin nyelvű liturgikus drámának volt nemzeti nyelvű (horvát) folytatása. Ugyanakkor még tisztázásra vár annak a megállapítása, hogy milyen kapcsolat létezik a latin nyelvű liturgikus dráma és a horvát passiószövegek között (48).

A fejezet a továbbiakban a szenvedéstörténetet feldolgozó szövegek műfaji fejlődésével foglalkozik. Figyelmet érdemel Lukácsnak a liturgikus drámával kapcsolatos véleménye is. Kolumbić-tyal vitába szállva úgy véli, hogy a középkori horvát liturgikus drámai szövegek megrekedtek kezdeti stádiumuknál, más szóval nem fejlődött ki belőlük összetettebb drámai szöveg (52).

Az egyszerű lírai elbeszélő planctusokról kiderül, hogy két témát dolgoznak föl. Az egyik Krisztus keresztre feszítését és Szűz Mária szenvedését, a másik pedig Krisztusnak a keresztről való levételét és sírba tételét tárgyalja. Az ebbe a műfajba tartozó egyik mű, – a Cantilena pro sabatho (amelyet Hadrovics László és Vízkelety András közölt) – horvát szakirodalmi megítélése joggal kelt megütközést. Dunja Fališevac horvát kutatónő, aki a művet pozitívan értékeli, végső összegzésében mégis jelentős mértékben kisebbíti értékét. Érthető Lukács elképedése, amelyet érdemes szó szerint közölni. „Közismert, hogy a régi horvát irodalom szövegeinek döntő részét horvát kutatók találták meg. Minden jel szerint a külföldiek által felfedezett szövegekkel kapcsolatban szokatlan, visszafogott «lelkesedés» tapasztalható. Az általam bemutatott kaj-horvát Mária-siralom, amely a kaj-horvát regionális irodalom első terjedelmes verses szövegemléke, s éppen ezért páratlan értéket képvisel, az azóta eltelt időben sem foglalta el méltó helyét a horvátországi kaj-horvát irodalomtörténet-írásban” (55). A szerző a továbbiakban egyes szövegrészek alapján azt igyekszik bebizonyítani, hogy két szöveg, a Pěsan ot muki Hristovi és a Picić-féle siralom között genetikus kapcsolat létezik (56–57). Véleményem szerint a bizonyítékok átértékelésre szorulnak. Vitán felüli, hogy a kilenc hónapos terhességre utaló kifejezések a két szöveg közötti kapcsolatot támasztják alá. Az angyali üdvözlet motívumai ugyanakkor jól ismert a Bibliából (Lk 1, 26-33), így bizonyítékként való kezelése nem indokolt.

A hatodik fejezet hátralévő része a szenvedéstörténet további fejlődéstörténetét vázolja föl.

A következő (7.) fejezet a passiószövegek terjedésének irányát rajzolja meg. A fejezet élén álló rövid történelmi és kultúrtörténeti bevezető a később kifejtendő megállapítások jobb megértését szolgálja. A szerző azonos eljárást követ az egyes szövegek bemutatása során. Röviden leírja a cselekményüket, a szereplőket, a művek nyelvi-stiláris és verselési jellemzőit, kapcsolataikat más szövegekkel. Tíz mű részletesebb elemzését nyújtja, közülük négynek a szövegét is közli. Lukács számos fontos észrevételt fogalmaz meg elemzéseiben. A Plač Marijin hiányzó verssorai kapcsán a kaj-horvát szövegváltozat segítségével megállapítja, hogy az egyik hiányzó helyen Máriát nem Pilátus, hanem Kajafás elé vezetik. Fisković feltételezésével ellentétben egy másik helyen nem néhány verssor hiányzik, hanem lényegesen hosszabb rész (100). Filológiai bravúr a Knezajić-féle planctusban található palicamju Jesse biti kifejezés értelmének a megfejtése. A nehezen értelmezhető verssor magyarázata az, hogy Knezajić a jaše ’(el)kezdett’ horvát igealakot vegyítette a magyar Jesse vesszeje kifejezésben található tulajdonnévvel. Magyar hatásról van tehát szó, ami Knezajić gyöngyösi tartózkodásával magyarázható (119–126). A fejezet utolsó része négy szlavóniai szerző íző sto-horvát nyelven írt, olvasásra szánt művét mutatja be röviden. Ez a rész már átvezetés a nyolcadik fejezetbe, amely a horvát műköltészet öt szövegét elemzi. A szerzők Marko Marulić, Šimun Greblo, Mavro Vetranović, Matija Divković, Petar Knezević.

A függelékben négy szövegközlés található: Šimun Klimantović: Počenjet plač Bl[a]ž[e]ne D[i]ve M[a]rije po Ivani van'j[e]listi, Andreas Knzeaich, Planctus Beatae Virgini Mariae de Passione Domini Nostri, Petar Knežević, Muka Gospodina našega Isukrsta i Plač Matere njegove művei, továbbá a Muka Spasitelja našega című alkotás.

Lukács István monográfiája tudományos igénnyel megírt munka. Alaposan bemutatja a passiótörténetet feldolgozó műfajok történetét és fejlődését, egymáshoz fűződő kapcsolatukat, továbbá számos önálló megállapítást foglmaz meg. A könyv ugyanakkor olvasmányos és könnyen befogadható tankönyv is.

Zusammenfassung

Die Monographie von István Lukács, „Die Passionstradition in der kroatischen Literatur“ ist eine der zahlreichen Werken, die in ungarischer Sprache verschiedene Themen der kroatischen Literatur bearbeiten.

Die Leidensgeschichte Christi spielt in jeder Epoche und in jeder Gattung der kroatischen Literaturgeschichte eine bedeutende Rolle. Die Texte verschiedener Gattungen sind mit formalen und thematischen Merkmale verbunden.

Das Buch von Lukács gibt einen Überblick über den Stand der Forschung, an der auch ausländische Autoren, wie der Italiener Francesco Saverio Perillo und László Hadrovics, András Vízkelety, István Lukács aus Ungarn beteiligt waren und sind.

Die Schwierigkeit der Gattungseingliederung der mittelalterlichen Passionsliteratur erklärt sich dadurch, dass sich solche Eingliederungen auf der Klassifizierung klassischer literarischen Werke und Epochen beruhen. Die Feststellung chronologischer Beziehungen zwischen den Texten ermöglicht die Bestimmung ihrer Gattungsmerkmale. Hier sind die strenge rhythmische Struktur, die Übereinstimmung von Thema und Motiven, das Fehlen der dramatischen Spannung, der beständige Charakter der Personen und die strukturellen Merkmale, die die epischen Werke charakterisieren, zu nennen (S. 22–27).

Im Kontext der Entstehung der kroatischen Texte der Leidensgeschichte Christi sind fremde Modelle auch nicht auszuschließen. Es wird aber betont, dass ihr Einfluss nur auf einen spirituell und kulturell schon vorbereiteten Bereich wirken konnte (S. 29).

Manche Forscher meinen, dass die Texte der Leidensgeschichte Christi aus einem besseren, perfekteren Urtext stammen. Im Gegensatz dazu behauptet Lukács, dass einige Varianten besser als das Original sind (S. 48). Er gliedert auch das liturgische Drama in die Entwicklung der kroatischen Passionstexte ein, mit der Bemerkung, dass das liturgische Drama auf Lateinisch seine Fortsetzung in den kroatischen liturgischen Dramen hat. Aber die Beziehungen zwischen den liturgischen Dramen und den kroatischen Passionstexten bleiben noch zu erforschen (S. 48).

Im Kapitel über die Entwicklung der Texte der Leidensgeschichte Christi versucht der Autor Beziehungen zwischen dem Gedicht „Pěsan ot muki Hristovi“ ['Lied über die Leidenschaft Christi'] und dem Gedicht von Picić festzustellen. Seine Argumente sind überwiegend überzeugend (S. 56–57).

Im nächsten Kapitel über die Verbreitung der Texte auf dem kroatischen Sprachgebiet werden neun Werke analysiert. Zahlreiche Bemerkungen werden geäußert, unter denen die Deutung des unverständlichen Ausdrucks Jeseva palica 'Jesses (Isais) Stab' im Text von Knezajić eine philologische Bravour ist. Im ursprünglichen Text, der als Modell benutzt wurde, wurde das Verb jaše '[er] begann' von Knezajić falsch interpretiert und durch den Eigennamen Jesse [Isai] ersetzt.

Die Monografie von István Lukács ist ein originelles wissenschaftliches Werk. Es stellt ausführlich die Geschichte der Texte der Leidensgeschichte Christi dar und enthält wichtige neue Bemerkungen und Feststellungen.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek