Személyes eszközök
Ön itt áll: Főoldal Tagok Zsellér Anna Peter SLOTERDIJK, Im Weltinnenraum des Kapitals, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2005.

Peter SLOTERDIJK, Im Weltinnenraum des Kapitals, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2005.

by Zsellér Anna Utoljára módosítva 2009. 09. 02 08:34
— filed under:

Zsellér Anna recenziója

Kortársunk, Peter Rilke

Peter (Rilke) Sloterdijk, aki legújabb könyvének címadó, kevésbé közismert fogalmát Rilkétől kölcsönzi, ugyanebben a művében publikálja az eddig ismeretlen Tizenegyedik elégiát. Bár a könyv „a tér politikai poétikájaként” értelmezi magát, és a szerzői önértelmezés szerint a nagyobb formátumú Sphären-trilógia „szárnyépületeként“ íródott, Sloterdijk közgazdasági-poétikus szárnyalásában nem hagyja ki a jelöletlen persziflázs végső olvasatban némileg botrányszagú lehetőségét sem. A könyv címére visszautaló centrális 36. fejezetben két „történelmi dokumentum” közlését ígéri: az egyik Adam Smithnek, a világpiac angol „feltalálójának” egy „apokrif asztali beszéde”, a másik Rilke egy állítólag eddig publikálatlan, mi több, „elveszett” levele ismeretlen grófnőnek címezve. Újfent állítólagosan: ebben az itt publikált levélben adta közre Rilke először és utoljára a Tizenegyedik elégia szövegét.

Ez az Elégia – a szöveg olvasása után már nem kétséges: Sloterdijk „verséről” van itt szó – mindaz lenne, ami a végül ciklussá szerkesztett „die providentielle zehn”-ből („az isteni tízből”) kimaradt. Kifejezi azt a rilkei rossz érzést, közérzetet (vagy Freuddal szólva „Unbehagen”-t) a kapitalista társadalomban, amelynek ellensúlyozására találhatta fel (az Angyal mellett és után) Rilke kései poétikájának központi metaforáját, a nehézkesen fordítható „Weltinnenraum” („benső világtér”) kifejezést. Ez a sem nem fogalom, sem nem kategória nem más, mint a költőnek egy szerencsés szavajárása. A szóösszetétel a német nyelv adta páratlan lehetőséget az elvontság bizonyos értelemben duplafenekű tágasságával párosítja. (Egyébiránt megjegyzendő, hogy ebben a formájában mindössze egyetlen egyszer, az Es winkt zu Fühlung… kezdetű cím nélküli költeményben fordul elő, míg más variációkban – Weltall, Weltraum, Raum, Innenraum – a szóalak a kései Rilke fontosabb szövegeiben újra és újra felbukkan.) 

Amikor Sloterdijk közgazdasági filozófia műkategóriában díjnyertes könyvében végső soron műszervező metaforaként felhasználja ezt a kifejezést, akkor az adott rilkei szöveghelyek értelmezése helyett („Da eine Gedichtinterpretation hier nicht am Platze ist…” – „Mivel egy verselemzésnek itt nincs helye...” 307.) sokkal többre vállalkozik: belebújik Rilke nyelvébe és retorikájába, hogy – radikálisan értelmező módon – kifigurázza azt. Hogy ezt a „belebújást” nem a rilkei életmű egy félreeső, szerény helyén, hanem az életműben talán leghíresebb Duinói elégiákhoz kapcsolódva ejti meg, azt mint szerénytelenséget az olvasónak nem csak itt, hanem Sloterdijk könyvének minden oldalán, a poétikus-filozofikus stílus burjánzásai közben is el kell tűrnie.

Ha már csalás / játék, Sloterdijk azt akarja, hogy nagyot szóljon. Peter S. Rilke magát a Tizenegyedik elégiát „publikálja”. Ez a persziflázs ironikus módon – hiszen így a szerzőre egyébként nem jellemző patetikus-tragikus hangvétellel a „terresztrikus globalizáció” sloterdijki fogalomalkotásához kapcsolódik szervesen. A „terresztrikus globalizáció” első ránézésre tautologikus fogalma nem más, mint a nyugati világban mára már publicisztikai közhelyfogalommá vált globalizáció radikális újraértelmezése.

Sloterdijk újszerű tézisei közül számunkra a következők bírnak igazi jelentőséggel. A „terresztrikus globalizáció”, a média ellenkező híreszteléseivel szemben nem valamely posztmodern, az újdonság erejével ható folyamat, hanem Kolumbusz felfedező útjaival kezdődött, és 1945-ben, Hitler világuralmi törekvéseinek bukásával, de legkésőbb 1972-vel, a portugál kolóniák felszámolásával le is zárult. Jelenlegi létünk a „terresztrikus globalizációnak” puszta utójátéka, melyre jellemző az emberi tettek (vagy inkább nagy betűvel: Tettek) ellehetetlenülése, a „történelem” vagy „világtörténelem” lezárulása, a visszacsatolás („Rückkoppelung”) és egyéb gátlásgerjesztő („hyperhemmende”) folyamatok és intézmények előtérbe helyeződése, melyek ad absurdum már azelőtt megakadályoznak minden politikai és szociális reformot, mielőtt egyáltalán előterjesztették volna azokat.

Az Európát és az USA-t rettegésben tartó terrorisztikus akciók csak annak eredményei lennének, hogy vannak még embercsoportok, amelyeknek a Tett ellehetetlenüléséről „nem szóltak”, és az effajta akciók életben tartásáról és megtérüléséről éppen a nyugati média mindent elterjesztő, mi több: melegágyban tartó túlzott élénksége tehet, melyre mindazonáltal a „kapitalista benső világtér” emberének heideggeri értelemben vett egzisztenciális unottsága miatt viszont feltétlenül szükség van.

Az „Im Weltinnenraum des Kapitals” című 36. fejezet a Sloterdijk-könyv olvasása közben azonban véleményem szerint új fordulatot hoz, mert míg mindeddig összes ténygazdag exkurzusával a „posthistoire” lényegét, a történelem abszolút végét volt hivatott nagyképűen és abszolutisztikusan bizonyítani, addig most azt leplezi le ezzel a rilkei metaforával – a „Kristallpalast” dosztojevszkiji képét kiegészítendő –, hogy nyugati illúziónk az, hogy a tőke enteriőrje mindenhová elér. Sloterdijk itt komor és nagyon is valós számokkal támasztja alá, hogy csak egy vizenyős, „neoplatonikus, primérnárcizmusától” még meg nem szabadult psziché, amilyen a kései Rilkéé és amilyen a nyugati emberé, hiheti azt, hogy a tőke „benső világtere” mindenhová kiterjed.

„A tőke benső világtere” ezzel ellentétben szociáltopológiai kifejezésként értendő, mely ehelyütt korunk közlekedési és kommunikációs médiájának enteriőrképző erejét érzékelteti: a pénz által megnyitott hozzáférési lehetőségek horizontját írja körül, helyekhez, személyekhez, áruhoz és adatokhoz – lehetőségekét, melyek kivétel nélkül abból a tényből vezethetőek le, hogy a szubjektivitás irányadó formája a Nagy Installáción belül a vásárlóerő feletti rendelkezés által van meghatározva” (308-309).

Visszatérve a kötet rilkei momentumára: a stílusbeli és gondolati bizonytalanságok, „rilkeietlenségek” ellenére Peter Sloterdijk Rilke Tizenegyedik elégiája – akárcsak Sloterdijknak e kötetében kidolgozott egész filozofikus közgazdaságtana, mely önellentmondó módon végül maga is nagy történelmi elbeszéléssé növi ki magát – mégis mond valami rilkeit. Rilkénél a Spanyol trilógia városepizódja, még a Malte idejében tetőző Párizs-ellenszenve, gyakorlatilag folyamatos nosztalgiája az arisztokrácia „saját-élete” (és jellemzőbben: „saját halála”) után és a költői teremtő Welt(-innen-)raum felé való menekülése csak másik oldala Rilke szenzibilitásának kora eltömegesedése iránt.  Sloterdijk a persziflázs merész aktusával nem csak lejáratja ezt a fajta szenzibilitást, hanem újra életre is kelti. Ne feledjük, Rilke korkritikájában az arisztokrata lét utáni vágyakozásának ellenpólusaként a „belső szegénységnek” az alkotói létben való elengedhetetlen követelményét is újra és újra megfogalmazta. Az Elégiák prófétai, élet és halál egységében vándorló angyali dimenziója mellett Rilke negatív értelemben a „terresztrikusan globalizált” lét kritikáját is nyújtja: saját gazdasági-politikai, és főként utazói léttapasztalata a globalizáció prepubertáns léttapasztalata volt, melyet azonban Rilke csak inverz módon, a vágyakozás és a nosztalgia tapasztalaként tudott kimondani. Sloterdijk a Tizenegyedik elégiával azonban kimondja az egyik legfontosabb kimondatlant: a rilkei angyali rendeknek emberi szavakra való süketsége nem a transzcendens szféra hiányából fakad, hanem a nagyon is emberi szféra elidegenedéséből. A századforduló emberi léthelyzetének elmozdulása a technicizáltság, aurátlanodás és áruszerűség irányába ugyanolyan látványos, mint amennyire ma évtizedről évtizedre új életvilágba kényszerülünk. Ez az, ami Rilke számára a Welt(-innen)-raum olykori, illuzionisztikusan megnyilatkozó jelenlétét olyan égetően szükségessé teszi.

Zusammenfassung

Peter Sloterdijks neues Buch, das vom Autor als Seitenflügel zur Sphären-Trilogie (1998 Sphären I. – Blasen, 1999 Sphären II. – Globen, 2004 Sphären III – Schäume) vorgestellt wird, versteht sich als ein erneuter Ansatz, die „große Erzählung” der „terrestrischen Globalisation” zu leisten. „Terrestrische Globalisation” ist jene Epoche der Globalisation, die der heutigen, der „elektronischen Globalisation” vorausgeht. Das Buch versucht in 42 unterschiedlich langen Kapiteln die Geschichte einer Globalisierung kritisch zu rekonstruieren, die – mit dem Globalisationsbegriff des heutigen Journalismus gar nicht in Übereinstimmung –  bereits im Jahr 1945 vollzogen war.

Als zentrale Metapher seines Werkes leiht Sloterdijk die exotische, nur für Rilke-Kenner durchschaubare Wortbildung des späten Rilkes aus: „Weltinnenraum”, womit er „die interieurschaffende Gewalt” des globalisierten Kapitals bezeichnet. Als philosophisch-dichterisches Spiel nimmt er jedoch eine noch gefährlichere Methode in Anspruch: er stützt sich auf den bewährten Ruhm der Duineser Elegien, um mit einer neuen, selbstgebastelten Elegie eigene wirtschaftsphilosophische Einsichten auf ironische Weise vermitteln zu können.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek